HIRDETÉS
Aligha van még olyan ország Európában, ahol olyan empátiával fogadják a magyarokat, mint Lengyelországban. Ennek nyilván történelmi gyökerei vannak, hiszen a magyarság a honfoglalás korától folyamatos politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokat tartott fenn a lengyelekkel. Jómagam a lengyel függetlenség napján, november 11-én jártam két alkalommal is Lengyelországban, amikor szervezett magyar csoportok is érkeznek együtt ünnepelni a vendéglátókkal. Az ünnepi alkalomból rendezett felvonulásokon
a helybéliek vastapssal köszöntik a magyarokat. Ezt már évekkel korábban megtapasztaltam Poznánban, és idén Krakkóban, ahol a hagyományőrző lengyel felvonulás díszeként népes magyar csapat is a lengyelek vendégszeretetét élvezte.
Magyarországi ismerőseim szerint – akik gyakrabban megfordulnak Lengyelországban –, a magyar turistának máskor is kiemelt figyelem jár. A lengyelek szeretnek és tisztelnek bennünket.
A sok tekintetben közös történelmi múlt és az egymás irányába tett szolidaritási gesztusok – legutóbb a második világháború idején fogadott be Magyarország sok lengyel menekültet – meghatározó a két nép egymás iránti megítélésében. A lengyel történelemoktatásban kiemelt szerepe van a magyarság megjelenítésének, így nem véletlen, hogy a fiatal nemzedékek is ismernek bennünket.
Keresztény emberként jó volt megtapasztalni, hogy a lengyel templomok mindenhol megtelnek a szentmisék idején. A 97 százalékban római katolikus lakosságú országban számtalan helyen találkoztam Karol Józef Wojtyla (II. János Pál pápa) szobrával, akit nagy szeretet és népszerűség övez. Egy lengyel–magyar vegyes házasságban élő budapesti történészismerősöm mesélte Krakkóban, mennyi mindent köszönhet a katolikus egyház karakán kiállásának a lengyel nép. Egyebek közt a sztálinista kényszerszövetkezetesítést sem tudták ráerőltetni a lengyelekre a szovjetek. Talán
nem véletlen, hogy az 1964-ben Krakkó érsekévé, majd 1967-ben bíborossá szentelt Wojtylát 1978-ban pápává választották, ami óriási erőt adott a lengyel katolikus egyháznak.
Jó látni, hogy a szentmiséken rengeteg a fiatal, sőt a fiatal családok a kisgyerekekkel járnak templomba, akik korán hozzászoknak ahhoz a kultikus helyhez, ahonnan egyre több európai fiatal menekül. Mindez a liberális ellenzék által sokat bírált állami oktatási rendszernek is köszönhető, amely kiemelt helyet biztosít a vallásoktatásnak és az erkölcsi nevelésnek. Az állam nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is jelentős összegekkel támogatja az egyházat. Az új lakónegyedeknek nemcsak az óvoda és az iskola az elengedhetetlen tartozékuk, hanem a templom is. Ha nincs a közelben, akkor állami támogatással újat építenek. Vasárnap tehát természetes jelenség, hogy a lengyelek templomba járnak és pihennek. Itt mintha kevésbé fertőznének a bevásárlóközpontok.
Míg Magyarországon visszalépésre kényszerült a kormány a vasárnapi boltzár ügyében, Lengyelországban mindenki természetesnek veszi, hogy havonta csak egyetlen vasárnap vannak nyitva a nagyáruházak.
A maszekboltokra a törvényi korlátozás nem érvényes, de azok közül is kevesen nyitnak ki hétvégén. Ugyanakkor kellemes meglepetés, hogy a non-stop nyitva tartó benzinkutaknál hasonló áron tud az ember édességet vagy más élelmiszert vásárolni, mint kisebb boltokban vagy nagyáruházakban.
Krakkó a 18. század végéig Lengyelország fővárosa volt. A mintegy nyolc évszázadnyi történelmi örökség ma is meglátszik a patinás múltú városon. Nehéz rangsorolnom magamban a különböző kelet-európai városok szépségét, de Budapest és Prága mellett Krakkó tetszik a legjobban. A városon átfolyó Visztula sokban emlékeztet a két előző városra, fekvése és a hangulata mégis teljesen más. A mintegy egymillió lakosú városban rengeteg a látnivaló.
Mindenképpen érdemes meglátogatni a Wawel-dombra épített királyi palotát, amely hat évszázadon át volt a középkori Lengyelország uralkodói székhelye.
Itt tekinthetjük meg többek között Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem síremlékét a waweli székesegyház altemplomában.
A belváros megszámlálhatatlan műemlék épülete mellett érdekes látnivaló Krakkó zsidó negyede is. A régi polgári házak közül tulajdonosaik többet átalakítottak étteremmé. Olyan ez, mintha az utcáról betérnénk egy évszázaddal ezelőtti berendezést rejtő úri házba. Magam is meglepődtem, amikor végigmentem néhány ilyen szobán, mert az volt az érzésem, betévedtem valakinek a házába. A megjelenő pincér igazított el, hogy ez étterem, és bárhova leülhetek.
Amúgy ahol sok a turista, ott virágzik a vendéglátás is. Krakkóra ez kiváltképp érvényes,
egymást érik a kisvendéglők, sörözők és luxuséttermek: zsebe alapján választhat mindenki magának ebéd- vagy vacsorahelyet. Sőt, akad magyar étterem is, de ha már külföldön vagyunk, jobb a helyiek felhozatalát megkóstolni.
A magyar konyhához szokott turista nem fog csalódni a lengyel konyhában. Csak egyetlen példa: kiváló krumplipüréjük vetekszik a miénkkel. Mindenesetre annyiféle krumpliétellel, mint Lengyelországban, sehol máshol nem találkoztam.
Bár a céklát különösebben nem szeretem, a lengyelek másik nemzeti ételét is megkedveltem: miközben nálunk jórészt csak savanyúságként ismert, a lengyelek egyik legfontosabb levese is ebből készül. Aki olcsóbb ebédet szeretne, az a céklaleves mellé pár fehér kolbászt vagy egy finom káposztás derelyét fogyaszthat.
A húsok között a disznóhús vezet: ebédre kétszer is disznópörköltet választottam főtt krumpliszeletekkel. Olyan volt, mintha idehaza, Erdélyben ettem volna. Az alapvetően szláv hagyományokban gyökerező étkekben az európai népek konyháját ismerők számára könnyűszerrel felfedezhető az orosz, német, osztrák, magyar, olasz, zsidó, francia és török hatás. S ha már a történelmi hagyományoknál tartunk, érdemes feleleveníteni azt is, hogy a középkori Lengyelország virágzó kereskedelmi kapcsolatokat ápolt Ázsiával: a Keletről származó fűszerek – például a fekete bors és szerecsendió – hamar elterjedtek az országban. Fűszeres mártásaik – a jucha czerwona és a jucha szara – a legtöbb főétel elengedhetetlen részévé váltak.
A magyar konyha a 16. században először boraival vált ismertté Lengyelországban.
Gasztronómusok szerint a lengyel konyha történetében fordulópontot jelentett I. Zsigmond uralkodása, akinek olasz felesége bátorította a francia és itáliai szakácsok tömeges bejövetelét az országba. A királyi udvarban és a főúri körökben megfogadott nyugati szakácsmesterek széles körben terjesztették a zellerfélék, a répafélék, a káposzta, a fejes saláta és a póréhagyma felhasználását.
Szakemberek szerint a mai lengyel konyhára mégis az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galícia sajátos ízvilága hatott leginkább, amely magában hordozza a közép-európai konyha fontosabb vonásait.
A levesekben gazdag lengyel konyhában elterjedt például a gulász nevű gulyásleves: alapanyaga a magyar pörkölt, de pirospaprika nélkül. A széles körben fogyasztott rántott hús a bécsi szeletre emlékeztet, a lengyelek azonban ezt sokkal vastagabbra szeletelik. A lengyel konyha ínyencsége, a pierogi tulajdonképpen a prézli nélküli derelye: a tésztát sokféleképpen, gombával, hússal, túróval és számos gyümölccsel töltik. Tetejére tejföl vagy valamilyen cukros szirup kerül.
Kedvelik a lengyelek a káposztás, húsos ételeket is. Aki szereti a kolozsvári rakott káposztát vagy a székely káposztát, próbálja ki a bigost!
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
