Egy régvolt pedagógus szülőhelyén: a nagy előd, Apáczai Csere János emlékét ápolják Apácán

Egy évtizedekkel ezelőtti olvasmányom idején nem gondoltam, hogy egykor eljutok Magyarországról Apáczai születési helyére, Apácára, az Olt folyó bal partján, Brassó közelében, a Barcaságban fekvő faluba. Az utazásra egy örömteli esemény keretében került sor: a helyi magyar iskolának vittünk könyveket, melyek sorát a budapesti Hagyományok Háza is gazdagította. Az átadáson jelen voltak az iskola igazgatója, tanárai és az evangélikus lelkész is. Az Apáczai Csere Jánosról elnevezett intézmény előtt a nagy előd mellszobra áll, a tanári kar híven őrzi emlékét, így elzarándokoltak a gyermekekkel a nagy pedagógus végső nyughelyéhez, a kolozsvári Házsongárdi temetőbe is.

Nívós kötelező olvasmányok

Az iskolát bejárva érzékelhettük a magyarság fogyását, a tantermek ülőhelyei szerény létszámú osztályokról tanúskodtak. Ugyanakkor az osztálydekorációk a pedagógusok lelkes, változatos, a gyermekek szellemi javát szolgáló díszítéseket mutattak. Apáczai Csere János nevét sokféleképpen írták az idők során: Apátzai, Cseri, Csere… . Az egyik osztály székén felfedezhettem a Csere nevet is.

Az iskolai könyvtár mintegy 2500 magyar, illetve 3000 román nyelvű kötetet számlál. A bibliotékát nemcsak az iskola diákjai, hanem a hazatérő középiskolások is használják.

Az olvasási szokásokról érdeklődve Vetró B. Sebestyén Csilla és a keresztvári Bogyó Szidónia pedagógusok elmondták, hogy igyekeznek nívós kötelező olvasmányokkal felkelteni a gyerekek érdeklődését az olvasás iránt, még próbálják Jókai, Tamási műveit megszerettetni. „A gyerekekhez nem a történelmi múltról szóló, hanem inkább Berg Judit, Kertész Erzsi, Nógrádi könyvei állnak közel. Vannak, akikben a Pál utcai fiúk nyomot hagynak, az Egri csillagok azonban nem köti le őket.” Keresztváron, mivel inkább a többség nyelvét beszélik a gyerekek, még nehezebb a helyzet.

Apáca neve vélhetően a valaha volt kolostoráról eredeztethető. Orbán Balázs a Székelyföld leírása című könyvében az eredeti elnevezést Feketevárként említi. A várból immáron csak egy toronyrom maradt meg. Lajos király telepített a környékre székely határőröket. A falut a történelem viharai mellett tűzvész, járványok, földrengések pusztították.

Napjainkban a mintegy háromezer főnyi lakosság egyharmada magyar.

Mai evangélikus temploma 1804-ben épült. Fölötte a domboldalon a temetőben piros kopjafák jelzik a fiatal elhunytakat. Rendezett a lelkészlak, melynek udvarán Apáczai emlékházat rendeztek be, a lelkészi iroda házában pedig emlékszobát alakítottak ki.

Simon László lelkipásztor így mutatta be az emlékház kialakításának koncepcióját: „A születési hely a falu, az elindulási pont kezdi, majd peregrinus éveinek a képe látható, később az Erdélyben végzett munkásságának pontjai vannak felvázolva, és a negyedik képsor a róla készült munkáknak a megjelenítése.”

Hollandiával való levelezés útján eredeti dokumentumok másolatait is rejtik a tárlók. Úgy tudják, tanulmányai helyén még léteznek Apáczai relikviák. Az emlékszobában korabeli, s mai művészek Apáczai ábrázolásai láthatók; például Bartha Árpád tusrajza.

Apáca falu szülöttei közül messze kiemelkedik Apáczai Csere János pedagógus, filozófus, teológus, aki 1625 júniusában látta meg a napvilágot.

A mindössze 34 és fél évet élt tudós egyháza ösztöndíjasaként holland egyetemeken folytatta tanulmányait

Utrecht, Harderwijk, (ahol elsőként kapott teológiai doktori fokozatot), Franeker, Leiden városában. Itt olyan ismereteket és tapasztalatokat szerzett, amelyek Erdélyben radikálisnak számítottak. E forradalmi gondolatok, módszerek mentén próbált oktatni. 1653-ban Gyulafehérvárott a poétikai osztály tanára lett, székfoglalója A bölcsesség tanulásáról szólt. Előtérbe helyezte a tudományok alapján való Biblia-magyarázatot, fontosnak tartotta, hogy a magyar diákok ne latinul, hanem magyarul tanuljanak. Ilyen szempontból nyelvújítónak is számított, hiszen addig nem létező szakmai szavakat kellett megalkotnia. Szemléletét több művében megörökítette. Annak idején doktori dolgozatomban is idéztem egyik gondolatát: „Akik közületek azt suttogják, hogy az ősök szokásain nem kell változtatni, tudniok kellene, hogy a rossz szokás csak a megrögzött tévelygésen alapszik, ...”.

A Magyar Enciklopédia című művének fejezeteiben a változás tananyagát fogalmazta meg, a decartes-i ismeretelmélet, logika, számtan és mértan, csillagászat, természet, földrajz, építészet, gazdaság, történelem, etika, politika, pedagógia, teológia, retorika területeit érintette. Ennek Előszavában írja: „…minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak, és – első kísérletképpen – hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományágból magyar nyelvre fordítsak valamit.”

Némely művének, beszédének már a címe is tanulságos,

például Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól. Vagy: A magyar nemzetben immár elvégtére egy Académia felállításának módja és formája, melyben megmutattatik, mind amely könnyen mindjárást is meglehetne, mind az pedig, mely kicsiny akadályok állottak ebben ennek előtte is ellent.

A székfoglaló beszédét már Kolozsvárott tartotta. Gyulafehérvárott oktatótársai és a fejedelem sem nézték jó szemmel sajátos nevelési, oktatási módszereit, s megváltak tőle.

Feljegyzések szerint ll.Rákóczi György fejedelem így figyelmeztette: „Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a Toronyból hányatom le.” (Páskándi Géza műve, a Tornyot választok részletesen ecseteli a drámai helyzetet.) Diákjai viszont mindenütt nagyra értékelték a szellemi felemelkedésükért alkotó, küzdő tanárukat.

Szakmai élete mellett családi élete sem volt maradéktalanul boldog. Szerelmi házasságot kötött ugyan még Hollandiában, 1651-ben, de egy gyermeke meghalt. Személyes emlékem, hogy felesége, Aletta neve szerepelt azon a vonalzón, amelyre középiskolai éveim során az olvasott könyveim romantikusnak vélt nőalakjainak nevét bevéstem. Aletta von der Maet ilyen volt. Odahagyta a tengert, csatornákkal teli gazdag városát, s követte a számára ismeretlen földre, Erdélybe a lánglelkű, már akkor betegséggel küzdő ifjút.

Az egykor elsősorban mezőgazdaságból és állattenyésztésből élő falu Apáczai Csere János korában meglévő, s mai hagyományairól is Simon László lelkész úr beszélt.

Len és kenderáztatóknak még mindig vannak nyomai az Olt és a környező patakok medrében. A népviselet az erdővidékihez hasonlít leginkább – folytatja Simon László. – Ugyanis a lányok piros, az asszonyok sötétpiros, az idősek barna, kék vagy fekete szoknyát és mellényt hordtak, annak megfelelő zsinórozással. Az ing az nagyon érdekes, összeszedett nyakú és mandzsettájú, jellegzetesen apácai mintázattal.”

A házasulandó párt háromszor hirdették ki a templomban, s minden alkalommal a menyecske más színbe öltözve jelent meg: először pirosban, másodízben feketében siratta a lányságát, harmadszor pedig fehér alapú világoskékben, pártával a fején. A férfiaknak csizma, nadrág, fehér ing volt a viselet, télen zeke járt hozzá.

Az iskolában, az egyik tanteremben fedeztünk fel fotókat, amikre rákérdezve megtudtuk, a kakaslövést ábrázolják. E számomra ismeretlen szokás kialakulását a 17-18. század elejére teszik. Vélhetően a farsang megélésében, temetésében lehetett szerepe.

E hagyományt a lelkész két szempontból mutatta be: „Az egyik megközelítés azt mondja, hogy a kakas elárulta a hajnalban hazaérkező férfiakat, s ezért úgy gondolták, hogy kivégzik. A másik megközelítés arról szól, hogy a falu határában épült vár nyújtott menedéket a tatár vagy török elől a vár falai közé menekült falu népének.

Az utódok ’számon kérték’ a kakast, s minden évben megölték.” Érdekes az is, hogy valamikor a várőrség toborzása farsang lejártakor, a böjt kezdetén kezdődött el. Élő hagyományként a gyerekek körbejárták a falut, kakast gyűjtöttek, ez valaha a várőrség ellátását jelentette. A hagyomány alapján a kakaslövés résztvevői végigjárják a falut, elmondják a kakasszedés mondókáját, ezzel hírül adva: elkezdődnek a kakaslövés próbái.

A kiképzés során a gyerekek hetente összegyűlnek az első legény házánál, menetelni tanulnak, számszeríjjal lőni, énekelgetni. „És annyira meghatározóak ezek az úgymond idézőjeles kiképzések – folytatta Simon László. – Nemcsak az énekek maradnak meg, hanem az életre szóló leosztások, aki egyszer első legény volt, vagy valamilyen szerepet betöltött kakaslövésnél, annak emlékét megtartják generációkon keresztül.” A kakaslövés mára megszelídült: festett kakas táblájára lőnek.

A faluban dolgozott csizmadia, cipész, szabó, de fazekas nem volt.

Mesehagyomány sem ismert. A táncrendben a székelység és szászság közelsége volt a meghatározó. Az alap a csárdás, a féllábú, az ugrós, a lapos tetű, a bolha, alapvetően szász benyomást mutatnak. Később a „vajcer” lett népszerű. Apácán – a még élő, táncolni tudó idősektől – fiatalok tanulják a régi módit. A tánccsoportban tizenkét pár ropja. Az egykor bálokon is játszó rezesbanda most inkább csak egyházi, világi szertartások fellépője. A hithez kapcsolódó népszokások, – mint például a betlehemezés – nemigen élnek.

A településen utcát neveztek el Apáczairól, egy házon emléktábla is őrzi nevét a messze szakadtnak, aki vélhetően többé nem tért vissza szülőfalujába.