Bögözi székely ember lett az európai kisebbségek egyik arca

Az Európai Kulturális Alapítvány (European Cultural Foundation/ECF) az Európai Közösségi Tér Kezdeményezésének részeként létrehozta a Display Europe elnevezésű, közszolgálati alapokon nyugvó platformját. Ennek célja, hogy hangot és arcot adnak az európai kisebbségeknek, kiálljanak az alapvető jogok és polgári szabadságjogok mellett.
2024-es első minipályázati kiírásukon kaukázusi, görög, ír, angol és portugál nyertesek mellett magyar kezdeményezés is található!

A kiválasztott „Jelenünk közös, a múltunk nem – a nemzeti kisebbségek együttélése” című projekt tézise, hogy a múlt századi Kárpát-medencei nemzetiségek sorstörténete bár eltér egymástól, napjainkra identitáserősítő, közösségépítő erővé vált.

Az I. és II. világháború, a be- és kitelepítés, az 1956-os forradalom és szabadságharc, a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek, a rendszerváltás mind külön hatott a nemzetiségekre, amelyeknek együtt kellett élniük és jó viszonyt ápolni megmaradásuk érdekében. A program kutatóinak célja, hogy bemutassák néhány, a kiválasztott 4 országban (Magyarországon, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában) élő család sorstörténeteit. Egyéni életutak mutatkoznak meg az interjúkban, a XX. századi történeti események árnyékában.

Veres Imre (sz. 1938) élete szépen példázza Székelyföldét is: többször hazát váltó föld, rajta többször állampolgárságot váltó egyénekkel úgy, hogy ki se tették lábukat a faluból. Ugyanakkor sorsában rejlik az, amit Tamás Áron-regényekben is olvashatunk: a többgyerekes családban a fiatalok sorsa determinálva volt, jelen esetben ő maradt otthon segíteni szüleit. Keszey Judit riportja a Székelyföldre kalauzolja a nézőt.

Polyák Géza háború utáni hazatérése a délvidéki Zentára egy regényes történet • Fotó: Display Europe-minigrant

Polyák Gézát (sz. 1920) sorsa sokfelé vitte a délvidéki Zentáról. Éppen csak munkába állt, be is sorozták a Kárpátok koronavárosába, Husztra, majd Csapra, végül Nagybereznára került, ahol Magyarország védelmi parancsnoksága kezdett formálódni. Egy félreértés miatt végül kiküldték a frontra. Előbb akna robbant fel mellette, majd lapocka-lövést kapott. Ungvárra, majd Budapestre vitték kórházba. Nem ért véget a kálváriája, hiszen eltávozáskor már nem tudott hazatérni. Ami ezután következett, az egy regényt is megér, de végül hazatért a szeretteihez Zentára. Erről szól Szakál Boglárka riportja.

Felvidéki magyar sors a kommunizmus évtizedeiben

Kocska Klára (sz. 1951) a felvidéki Bélyben született, majd az élet Kelet-Szlovákiába szólította, Királyhelmecre. Izgalmas vasúti munkája során a több nyelvű kommunikáció úttörője lett, szép sporteredményeket ért el, és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének elnökévé válhatott. Nemcsak szakmai életútját emlegette fel, hanem gyermekkori vágyálmáról is beszélt. Kocska Ádám interjúja mutatja be a felvidéki asszonyt.

Kovács János (sz. 1939) gyerekként többször költözött a Dunántúlon. Ötödikes elemistaként élte meg a frontot. Volt úgy, hogy édesapjával földbe gyökerezett lábbal álltak a házuk előtt, nem mertek mozdulni, míg a német csapatok hátráltak, az orosz alakulatok pedig éppen vonultak be hozzájuk, egymásra szegezett fegyverekkel. Ezt az életsorsot dolgozza fel Keszey Judit interjúja.