Sokszínű Abodi Nagy Béla

A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanárának édesapja Nagy Géza református lelkész, vallástörténész, filozófus volt. Abodi Nagy Béla még kisgyermekként költözött családjával a Kolozs megyei Magyarbikalra. Itt végezte el az elemi iskolát. 1928-ban szüleivel végleg Kolozsváron telepedett le, ahol édesapja a Református Teológia professzora lett. Abodi Nagy Béla középiskolai tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd felvételizett a bukaresti Szépművészeti Akadémiára. 1940-től Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1942 tavaszán feleségül vette Teutsch Éva Klárát. Házasságukból négy gyermek született.

1944 őszén frontszolgálatra küldték, majd fogságba került. Csak 1948-ban tért haza az Örmény Szovjet Szövetségi Köztársaságból Kolozsvárra. 1948 és 1964 között számos romániai kortárs író könyvét illusztrálta és több irodalmi klasszikus arcképét készítette el. Festményei számos romániai és külföldi tárlaton szerepeltek. 1949 és 1983 között, nyugdíjazásáig, a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti tanszékének tanára, 1951–1957 és 1970–1983 között tanszékvezető tanára volt.

Korábban is tagja volt a Barabás Miklós Céhnek, 1989 után pedig annak újrateremtői közé tartozott, a képzőművészeti egyesület tiszteletbeli elnökévé is választották. 2008-tól Budapesten élt, 2012. december 9-én, 94 esztendős korában hunyt el.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerint „Mind fekete-fehér, mind színes illusztrációit, borítólapjait a grafikai és festői eszközök érzékeny ötvözete és tömör összhangja jellemzi. Tevékenységéből kiemelkedik Asztalos István Vád és panasz, Emberség, Mátyás, a jégtörő, Mihai Beniuc A vén Vezúv szíve, Nicolae Labis Az őz halála című könyvének címlapterve és illusztrációja, Szemlér Ferenc Arkangyalok bukása című kötetének borítólapja és a magyar irodalom klasszikusairól készített arcképsorozat”.

Abodi Nagy Béla jó barátja, Bajor Andor a művészről szóló monográfiájában így ír: „Abodi Nagy Béla hiába változtatott látásmódján és formáin, a többi, az eredendő marad emlékezetes. Az beszél rólunk, lábnyomainkról, amelyeket betemet a szél. Ábrázolja arcunkat, emberi összefuggéseinket, kitartásunkat, megcsuklásainkat, villódzó gondolatainkat, dombjaink szelíd lejtését, forrásaink üdeségét, okos és oktalan helyzeteinket, honi tájainkat. Hogy az életműből több Abodi tűnik föl? A drámai, a dekoratív, a népi, a városi? Van egy Abodi, aki a vidámság festője, van egy, aki a komorságé. Van egy tarka Abodi, és van egy, aki a finoman elegáns színárnyalatoké. Van csendes, meghitt Abodi, van monumentalitásra ékesen célra törő. Van mesélő, van konokul hallgató, van történelmi illusztrátor, van történelemteremtő”.