Háromnegyed évszázados a Marshall-terv: egy segély nyomán kettészakadt Európa

Európa gazdasági megosztottsága az 1947-es Marshall-tervvel intézményesült, amelyet meghirdetőjéről, George C. Marshallról, az Egyesült Államok külügyminiszteréről neveztek el. Az amerikai politikus a Harvard Egyetemen tartott beszédében hirdette meg a programot, amelynek keretében 1948. április 3. és 1952. június 30. között a tervben résztvevő 17 európai ország összesen 14 milliárd dollárnyi segélyt kapott elsősorban amerikai áru formájában.
A Marshall-terv meghirdetésének éve vízválasztó volt a háborút követő gazdasági tervezésben. Európában a politikai, a gazdasági és a szellemi válságban rekedt országok csak az Egyesült Államoktól remélhettek segítséget. Az amerikaiak eközben a megszállt területekről érkező jelentések alapján a békeszerződések mielőbbi tárgyalását sürgették. A politikai és gazdasági szükségszerűségek termékeny talaján született meg az amerikai külügyminiszter ajánlata Európa amerikai segélyekkel és hitelekkel történő helyreállításáról, amelyet – legalábbis szövege szerint – valamennyi európai országra ki akart terjeszteni. A terv maga Európa háború utáni újjáépítését célzó amerikai segélyprogramot takar, ezt az USA minden európai államnak felajánlotta, ám a szovjet befolyás alá került országok szovjet utasításra nem fogadták el. A visszautasítást követően

a segélyprogramban résztvevő nyugat-, észak- és dél-európai országok az Egyesült Államokkal együtt 1948-ban létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét, az OEEC-t,

amelynek feladata az európai kereskedelem, a gazdasági stabilitás és növekedés ösztönzése, valamint a Marshall-terv keretében érkező amerikai segélyek szétosztása.

A győztesek már a háború lezárását megelőzően megtervezték a jövő nemzetközi kapcsolatait. Politikai, gazdasági és humanitárius küldöttségek népes tábora dolgozott – a háborúellenesség szellemétől átitatva – az 1945-öt követő „új világrend” megteremtésén. Az 1944–1945-ben lezajlott értekezletek azonban bebizonyították: a győztes nagyhatalmak – az USA és a Szovjetunió – a valóságban gyökeresen eltérő terveket dolgoztak ki a háború utáni nemzetközi rendről. Már akkor világossá vált a felek számára, hogy kapcsolataik a jövőben korántsem lesznek zökkenőmentesek.

A második világháborút követően a romokban heverő európai gazdaság sajátos irányt vett. Jelentős mértékű (amerikai) behozatalra volt szükség, a lakosság jelentős része ugyanis importált élelmiszert fogyasztott.

A régió kivitele ugyanakkor elhanyagolható volt, tehát jelentős kereskedelmi hiány jellemezte Európát. 1947 nyarára gazdasági válság alakult ki: Európának nem volt elegendő valutatartaléka a behozatalra. Két megoldás kínálkozott: a behozatal jelentős csökkentése, amely lehetetlennek tűnt, hiszen a termelés (különösen a mezőgazdaságé) töredéke volt a világháború előtti időszaknak, továbbá a kereslet csökkentése deflációs spirálhoz vezethetett volna. Másrészt a világháború nélkülözéseit túlélő lakosság elégedetlenkedését váltotta volna ki a kínálat jelentős szűkítése. Francia- és Olaszország 1947 őszén ugyan megpróbálkozott a fogyasztás csökkentésével, ez azonban zavargásokat idézett elő. Ezért Amerika 247 millió dolláros segélyt irányzott elő Franciaországnak. Időközben világossá vált az is, hogy alkalmi segélyekkel nem lehet elsimítani a társadalmi feszültségeket: a hidegháború kezdetén a szovjet propaganda mélyen hatott a nélkülöző tömegekre, így Amerika a második megoldást választotta a gazdasági-politikai egyensúly fenntartása érdekében: szervezetten segélyeket osztott az európai országokban javarészt adományként, kisebb részét kölcsönként.

A nyugat-európai integrációs törekvések fokozásához jelentős mértékben hozzájárultak a közép- kelet-európai folyamatok is. A második világháborút követően a Szovjetunió által megszállt területeken gyors ütemben folyt a kommunista rendszerek kiépítése. Az 1946-os év folyamán a churchilli retorikában „vasfüggöny” hasonlattal megjelent a szovjet ellenségkép. Ez az álláspont annak a felismeréséből indult ki, hogy a Szovjetuniónak nem állt szándékában eltűrni az általa befolyásolt területeken a szabad parlamentáris demokráciák működését. Ugyanakkor a szovjetizálódó közép-kelet-európai tömb politikailag és gazdaságilag is igyekezett elszakadni a demokratikus berendezkedésű nyugat-európai államoktól. A kontinens nyugati országait támogató Marshall-terv szovjet érdekszférába tartozó országok általi, szovjet nyomásra történő elutasítása elmélyítette és rögzítette a földrész megosztottságát.

Európa gyakorlatilag kettészakadt, rövid időn belül Kelet kezdett elszegényedni, míg a Nyugat egyre gazdagabbá vált.

A Marshall-terv egyik következménye volt, hogy az anyagi támogatás folyósítása érdekében létrejött a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. A legnagyobb támogatást, 3585 millió dollárt Nagy-Britannia kapta, őt követte Franciaország és Olaszország. Izland a segély mindössze 0,001 százalékában részesült.