A Münchenben született Orff a századforduló egyik neves német zeneszerzőjénél, Heinrich Kaminskinál végezte iskoláit, zenei pályájára pedig mindjárt rányomta a bélyegét, hogy egy balettiskola zenetanáraként kezdte. Így aztán a zenetanítás és a tánccal való foglalkozás végigkísérte munkásságát. Innen sarjadt pedagógiai műve, a világszerte alkalmazott „Orff-Schulwerk” is, amely elsősorban a ritmikus képzésre fekteti a hangsúlyt – nemegyszer a tánccal, illetve mozgásművészettel összekapcsolva –, miközben azért természetesen nem hanyagolja el az énekes és hangszeres képzést sem. Módszere intézményesítésének állomásaiként iskolát alapított Salzburgban (Orff-schule), majd Münchenben létrehozta a Zene- és Mozgásművészeti Intézetet.
A Carmina Buranát 1935–36-ban komponálta a hasonnevű versgyűjtemény szemelvényeire alapozva. Műfaját maga a szerző így határozta meg: világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel. Az énekelt, illetve zenekaron előadott tételeket a szerző eredeti elképzelése szerint színpadi játék – egyre több esetben tánc – egészíti ki, de a darabot gyakran adják elő oratóriumként is. A középkor iránti érdeklődés amúgy a zeneszerző egész életművére jellemző, a kantáta alapjául szolgáló 13. századi latin–német–francia nyelvű gyűjteményt a bajorországi Benediktbeuren kolostorában találták meg 1803-ban. A világi élvezeteket dicsőítő vágáns – azaz a feudális kötöttségekkel és tekintélyelvűséggel szembeszálló – költők verseire komponált, a tavasz, a bor és a szerelem himnuszaként is aposztrofált művet 1937. június 8-án mutatták be Frankfurtban.
Orff zenéjét amúgy ma is sűrűn félreértik. Muzsikája ugyanis annyira komplex, oly mértékben „összművészeti alkotás”, hogy lehetetlen csak zenei szempontok szerint értékelni. Műveiben a zene csak az alkotóelemek egyike, sőt, nem is mindig a legfontosabb. Bizonyára nem véletlen a szándékos archaizálás, a nemegyszer tudatos primitívség és trivialitás módszere sem, miután színpadának lényege a mozgás, muzsikájának éltető eleme pedig a ritmus. Életének utolsó évtizedében Orff stílusa még szikárabbá vált, akkor született zenéje már-már a mondókák és a legegyszerűbb gregorián formulák tömörségét idézi.
Személyiségének vitatottsága azonban nemcsak zenei eredetű. Orffot ugyanis sokan náci zeneszerzőnek tartják: végig a hitleri Németországban maradt, meglovagolta a Harmadik Birodalom részéről kapott lehetőségeket és elismeréseket, közben pedig jelentős pedagógusi karriert csinált. Többek között vállalta, hogy a tilalmi listára került zsidó Mendelssohn után „újraírja” a Szentivánéji álmot. Később azonban sikeresen „nácitlanított”: amerikai segítséggel kimagyarázta magát, azt állítva, hogy a Weisen Rosen (Fehér rózsa) elnevezésű ellenállási mozgalom egyik alapítója volt. Igaz, hogy bizonyítékok nélkül, de becsületszóra. Elhitték neki. De legalábbis úgy tettek…
Mindenesetre soha nem vonták felelősségre, élete utolsó négy évtizedét az NSZK megbecsült művészeként élte. 1995-re német postabélyeg lett és München díszpolgára. Mivel 1955-től a felső-bajorországi Dießen am Ammerseebe költözött, később itt hozták létre a Carl Orff Múzeumot. Sírja az andechsi apátság templomában, a Schmerzhaften oldalkápolnában található. A Carmina Burana viszont örök életű műként lüktet évenként a zenei élet több rangos helyszínén.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.