HIRDETÉS
Komjáthy Aladár montreali református lelkész 1987. augusztus 20–26. között Romániában járt. Többek közt a kolozsvári Tőkés családnál vendégeskedett. Visszafelé utaztában Nagyváradig elkísérte őt Tőkés István ny. teológiai professzor saját gépkocsiján. Komjáthy azzal dicsekedett, hogy rá tudja beszélni a nagyváradi püspököt, aki neki lekötelezettje, hogy véglegesítse temesvári posztján a professzor fiát, Tőkés László lelkipásztort. A püspök ezt állítólag meg is ígérte. Ettől a ponttól vált roppant kínossá a Tőkés család számára, ami a következőkben történt.
Komjáthyt a határon motozásnak vetették alá, és elkoboztak tőle több írást, köztük a most kiadott tanulmányt. Ahogy Budapestre ért, telefonon értesítette Tőkés Istvánt a történtekről.
Honnan tudjuk ezt? Nem valamelyik napilap közölte szenzációs hírből: a romániai kommunista politikai rendőrség iratainak hozzáférhetővé válása nyomán.
A hírhedt Szekuritáté egyik ügynöke beférkőzött a Tőkés családba, és Stelian fedőnéven a titkosrendőrség számára értékes tájékoztatásokkal szolgált. Persze nem csak ő, hiszen az egyház felső vezetése kevés kivételtől eltekintve gyakorlatilag ügynökökből állt, a kanadai lelkész kolozsvári látogatását is jó néhány torz tükrön keresztül elemezhette a politikai rendőrség. Stelian szerint a lebukás hírére apa és fia kitaláltak egy történetet, miszerint a kanadai lelkész meglátta Tőkés István asztalán a dolgozatot, és engedélyük nélkül eltulajdonította. Erre utal a szerzőnek Papp Lászlóhoz írt kísérőlevele is, amelyet a tanulmányhoz mellékelt. Valójában a megtévesztő gesztus fölösleges.
Már 1987. augusztus 7-én tudott a bukaresti belügyi központ a tanulmányról egy másik ügynök, Petrescu információi alapján.
A szöveget is rendelkezésükre bocsátotta. Az informátor azt is tudni vélte, hogy akkor juttatják ki külföldre, ha Tőkés Lászlót nem véglegesítik Temesváron. (M. J.: A Securitate célkeresztjében, Kriterion, 2013, 135. o.)
A titkosrendőrség dokumentumai szerint 1987. szeptember 30-án Tőkés Istvánnak a Szekuritáté kolozsvári, Traian utcai székházában a felhozott bizonyítékok súlya alatt el kellett ismernie, hogy gyermekei „nem megfelelő” magatartást tanúsítanak a román állam iránt. Megígérte, hogy apai tekintélyét is latba veti, hogy megfékezze gyermekei politikailag renitens magatartását, ellenkező esetben a büntető törvénykönyv hatálya alá kerülhetnek. Szavainak hitelét a László fiának írt levél is bizonyítja. A temesvári lelkész döntése, hogy az inkriminált tanulmányt ő maga kínálja tálcán a püspöknek, nem lehetett könnyű döntés, ha a küldönc lebukása és a postázás között eltelt négy hónapra gondolunk. Hogy mi késztethette erre, amikor épp Kanadába akarják elengedni tanulmányútra, illetve a reformációi emlékünnepély miatt a vallásügyi államtitkárság és a megyei pártszervek célkeresztjébe került, az eddig ismert információkból nem derül ki. De hogy nem vált szimpatikusabbá, elfogadhatóbbá az egyházi diktátor szemében a késéles kritikai látással megáldott/megvert lelkész, arra a következő évek egyértelmű választ adnak. Még akkor is, ha nem tudjuk, olvasta-e a címzett mint a zsinat lelkészi elnöke az egyházjobbítást célzó tanulmányt. (Vö. M. J.: Szigorúan ellenőrzött evangélium I/51. o.; II/245-247. o.)
Az a világ, amelyben ha élni, szolgálni akar valaki, akkor sok-sok akadályba, csapdába ütközik, mi más lehet, mint a hazugság világa. Ahol az egyház nem tesz mást, mint követi az össztársadalomra ráerőszakolt modus vivendit. Noha vezetőinek többsége tudatában van annak, hogy ezzel épp lényegéről mond le. Az igazságot e világban nem tanácsos kimondani, a lelkiismeretet a társadalom „élcsapatai” olyan jelszavakkal altatják, mint „két úr közt, ahogy lehet”, „együtt a törökkel”, „a fű lehajlik, de nem törik”.
E világban az irodalom „áthallásos”, a gyermekeket nem a szövegmegértésre, hanem a „sorok közti olvasásra” oktatják,
a kisebbségi elit államnyelvű iskolába adja a gyermekeit, noha tudja, ezzel nemcsak rossz példát mutat, hanem egyre lehetetlenebb helyzetbe hozza önmagát. E világban az indiai mondás érvényesül: bolondok közt az épelméjűt kiáltják ki bolondnak. Az igazságot keresőt ütődöttnek tekintik, kalandornak, felelőtlennek bélyegzik. Mit lehet várni az egyháztól az egyre szekularizáltabb társadalomban, ahol egyszerre kellene felvenni a harcot az elvilágiasodással, az egyházellenes politikával, a külsőleg gerjesztett belső kontraszelekcióval, az aszimmetrikus ideológiák feloldhatatlan ellentmondásaival?
A két világháború között az egyházak és a kisebbségi elit vállvetve próbáltak megoldásokat keresni az egzisztenciális vészhelyzetre. A kommunista terror azonban a „reakciós és elvtelen magyar egységet” ellenségnek kiáltotta ki, ahogy a „klerikális reakciót” is. Skizmát alakított ki a különböző társadalmi rétegek között, világi és egyházi társadalom között, tradíció és „a szocialista új embertípus” megteremtésének igénye között. Noha jelszavakban a munkás-paraszt egységről és szövetségről szónokolt, egyre jobban elmélyítette az érdekellentétet az ipari munkásság és a földet művelők között. Kevesen merték vállalni ilyen helyzetben az evangélium szerinti „keskeny utat”. Tőkés László ezen kevesek közé tartozik, ez a tanulmánya is ennek a bizonyítéka. Nem egy véletlen kiugrás, Tőkés fokozatos radikalizálódása tetten érhető. A Beszámoló és Ajánlások az Ellenpontok 1982/4. számában akkor tényleg a szerző tudta nélkül közölt cikk, A református egyház helyzete Erdélyben című 1986-os egyházszociológiai tanulmány vázlatának tekinthető.
A nagyrészt saját tapasztalatra épített tanulmány születésének legendás körülményeiről is tudósítanak a titkos iratok.
A munkanélküliség éveiben gyakran érkezik a politikai rendőrségre értesítés a lelkész-informátoroktól, hogy Vasile célszemély, alias Tőkés László már megint mesterkedik valamiben.
Hol a párjával, hol egyedül, bejelentés nélkül tűnik fel egykori évfolyamtársainál, megbízhatónak hitt korábbi lelkészkollégáinál. De nem kvaterkázással tölti ám az időt. Elhúzódik a parókia egy rejtett zugába, és éjszakába nyúlóan veri az írógépet. Aztán csak szedi a sátorfáját, és tovább áll. Nem mondja meg, hova. Így szegény besúgók sem tudják kielégíteni a tartótisztek kíváncsiságát.
A tanulmányt kitűnő stílusban megfogalmazott, értő, értelmező és értékelő bevezető mutatja be az olvasónak. A jegyzetek nagyrészt pontosak és megbízhatók sok esetben hiánypótló adatokat közölve. Ami mégis zavaró, az életrajzi adatközlés módszertani kiegyensúlyozatlansága. Például: egyesekről közli, hogy másodállásban az informátori tájékoztatók műfajának avatott tollú írnokai voltak, mások esetében mintha kímélné emléküket, nem tudósít a kétes múltról, noha a megfelelő forrás rendelkezésére áll.
Összegezve:
fontos kiadvány született, amely hozzájárul ahhoz, hogy azok a generációk, akik nem tapasztalták meg egy diktatúra lélekromboló hatását, ha még hisznek az írott szó érvényességében, hasznos tudással gyarapodjanak.
Nem csak azért, hogy a történelem ne ismételje önmagát, ahogy azt ma már sokszor közhelyként hangoztatják. Azért is, hogy különbséget tudjanak tenni a tényleges diktatúra és az annak vélt vagy rosszindulatúan annak minősített politikai struktúrák között.
Molnár János
A szerző lelkipásztor, író,
egyháztörténész
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
