Tengerészbaka-élmények a kommunizmusból

Nánó Csaba 2019. február 01., 10:25 utolsó módosítás: 2019. február 01., 10:36

Bő egy évtizede eltörölték Romániában a kötelező katonai szolgálatot, a fiatalok már nem tudják, mit jelentett a bakaság. Bár nem mindig volt kellemes élmény az ott töltött idő, minden férfiember, aki megjárta a „hadak útját”, évekig tudott mesélni róla.

A rendszerváltás előtt a bakákat is kivezényelték az őszi mezőgazdasági munkákra Fotó: Archív

A kommunista Romániában – ahogyan az egész keleti tömbben – a katonai szolgálat férfiak és nők számára egyaránt kötelező volt. A férfiaknak a kötelező katonai szolgálati idő 1 év és 4 hónap volt, az egyetemekre bejutott fiataloknak pedig 9 hónap. (Kivételt képeztek a tengerészek, akik előbb három, a hatvanas évek közepétől pedig 2 évig voltak katonák). A lányokat a munkahelyükön vagy egyetemi éveik ideje alatt képezték ki fegyverforgatásra, a tartalékosokat rendszeresen behívták gyakorlatokra.
A rendszerváltás előtti román hadsereg rendkívül népes – mintegy 400 ezer katonából (tiszteket és sorkatonákat beleértve) és 6 millió tartalékosból állt –, de gyengén képzett volt. A felszerelés is sok kívánnivalót hagyott maga után. Bár Románia és a Szovjetunió közötti kapcsolatok eléggé feszültek voltak, a hadiipar a „nagy testvértől” vásárolta a haditechnikát, illetve az ipari licenceket fegyverek gyártására. Ezeket aztán a Varsói Szerződés tagállamaiba – elsősorban Kelet-Németországba és a Szovjetunióba – exportálta.
A 80-as évek kezdetétől új feladatokat tűztek ki a hadsereg elé: egyre több katona töltötte szolgálati idejét az ország nagy építkezésein – Duna-csatorna, Transzfogaras, Nép Háza –, illetve jelentősen kivette részét a mezőgazdasági munkákban. Ha bizonyos munkálatok halaszthatatlannak bizonyultak, előfordult, hogy a sorkatonákat nem 16 hónap, hanem 18 vagy akár 20 hónapos szolgálat után szerelték le.
Míg a múlt század 60–70-es éveiben a hadsereg minden szempontból viszonylag jól el volt látva, a rendszerváltást megelőző évtizedben itt is felütötte fejét az élelmiszer- és üzemanyaghiány, ugyanis ezek nagy részét átcsoportosították az építőtelepekre, amelyek az akkori vezetés szemében fontosabbak voltak, mint a katonai kiképzés.
Miután Románia az Európai Unió tagja lett, eltörölte a kötelező katonai szolgálatot. Az utolsó sorozásra 2006 októberében került sor, 2007 januárjától a román hadseregben is önkéntesek szolgálnak. A hadsereg létszáma jelentősen lecsökkent, jelenleg 70 ezer katonából és mintegy 80 ezer tartalékosból áll.

Felnéztek a tengerészkatonákra

Különleges helyet foglaltak el a román hadsereg kötelékében a tengerészek. A többi fegyvernem katonái felnéztek rájuk, bár nem voltak irigylésre méltó helyzetben, hiszen eleinte három, később pedig két évet szolgáltak a seregben. A most 73 esztendős marosvásárhelyi Zoltánt 19 évesen sorozták be a haditengerészet kötelékébe, és több mint fél évszád után is tisztán emlékszik azokra az időkre. „1964-ben vonultam be szülővárosomból, és a 180–200 behívottból senki nem tudta, hová fogják vinni. Az első csoport Brassóban, mások Ploieşti-en és Bukarestben szakadtak le. Konstanca következett, majd Mangalia, de itt már csak egy kisebb, 10–15 fős csapat maradt. Az akkori Mangalia – leszámítva a Siemens egykori kezelőközpontját – teljes egészében a hadsereg különböző egységeiből állt: partvédelem, légvédelem, a hadikikötő és az azt kiszolgáló egységek.

A kiképzés minden újonc számára a háromhónapos általános gyalogsági kiképzésből állott, lőgyakorlattal és a fizikai felkészültség felmérésével végződött.

Tengerészkatona a múlt század hatvanas éveiben Fotó: Archív

Ezután történt a leosztás iskolázottság, szakképzettség, fizikai adottság függvényében. A behajózásra a kiképzést az úgynevezett Corpul echipaj (Legénységi test) keretében adták, itt általános tengerészkiképzést kaptunk, valamint a fegyvernemek ismeretét: tüzérség, aknavetés, aknaszedés, elsősegély és így tovább. A kiképzés során itt ismerkedtünk meg technikai vonalon a kazánfűtéssel, illetve a motorok, pompák és emelők kezelésével. A hajók nagy része idejétmúlt, kis tűzerővel rendelkező egység volt a VPR-ket kivéve (vedete purtătoare de rachete, azaz rakétahordozó naszád). Én hat hónapot szolgáltam a VS-3-on, ami egy tengeralattjáró vadász volt, és amely középkategóriás naszádnak számított. Itt mindenkinek legalább három képzettséggel kellett rendelkeznie, jómagam tüzér, fűtő és aknavetőkezelő is voltam. Utóbbi egy katapultrendszer, amely 75–125 kilogrammos aknákat vet a vízbe, ezek pedig különböző mélységben robbannak”.
Zoltán később tapasztalta meg, milyen egy igazi csatahajó.

Éleslövészeten voltunk a Krím-félszigeten Szevasztopolnál – ez a mai napig a legnagyobb fekete-tengeri katonai támaszpont –, itt láttam életem első igazi csatahajóját,

az Ordozsnickijt, aminek látványa önmagában ijesztő volt. Többször voltunk operatív kihajózáson, de csak csendes, nyugodt tengeren. Viharban, vagyis 3-as jelzésnél ritkán volt menetparancs.”

Szalámi is volt

A 60-as években a lakosság és főleg a katonák ellátása még nem okozott gondot. Az egykori tengerészkatona így emlékezik: „az ellátás a behajózottak részére kitűnő volt: szebeni szalámi, sonka, vörösbor és egyéb finomságok. A DIP keretében (deservirea şi întretinerea portului), amely a kikötő kiszolgálásával és karbantartásával foglakozott, már a normális kosztot kaptuk, mint bármilyen más fegyvernemnél. Ennél az egységnél a műhelyekben és a szárazdokkban lévő hajókon kellett dolgozni.”
Abban az időszakban a katonaságban a származás vagy a nemzetiség nem nagyon számított, a nacionalizmus nem ütötte fel még gőzerővel a fejét. Együtt töltötték a hadkötelezettséget románok, magyarok, svábok, szerbek vagy más nemzetiségek. Igaz,

vezető pozíciókban a román tisztek mindenhol túlsúlyban voltak.

„Emlékeim szerint 7–8 magyar volt akkor a tengerészeknél, de más-más egységeknél szolgáltunk. Soha nem volt hátrányom a magyarságom miatt. Az ilyen-olyan bozgorozások csak a kiskatonák szintjén fordult elő, de egy-két pofon megoldotta ezt is. 1966-ban részt vettem a BP (blocul de paradă) augusztus 23-i felvonulásán, amiben csak válogatott fiúk voltak. Sok sportolási lehetőség volt akkoriban, új sportbázisunk volt, ki is használtuk. Természetesen nekünk is kijutott a mezőgazdasági munkákból, szőlőt szedtünk Murfatlaron. A tisztikart nagyjából már az új generáció képezte, de voltak még a háborút végigharcolt tisztek is. Ilyen volt egy Ulmeanu nevezetű ellentengernagy, aki jóvágású, művelt ember volt” – meséli a marosvásárhelyi férfi. Ő éppen abban a periódusban volt besorozva, amikor a hadkötelezettség változásokon esett át.
„A mi időnkben történt a reform, már nem töltöttük le a teljes 36 hónapot. Én 30-at betöltve kerültem tartalékos állományba” – meséli az egykori katona. De volt köztük olyan, aki 24, 28 vagy éppenséggel 32 hónap után szerelt le. 1966–67-ben aztán 24 hónapban, azaz két évben határozták meg a tengerészkatonák hadkötelezettségi időtartamát. De ez még nem jelentette azt, hogy a kiskatona le is szerelt a megadott időpontban. Zoltán úgy emlékszik, hogy már az ő idejükben is szinte szabályként működött a visszatartás minden fegyvernemnél. Leszerelés után egy ideig még tengerészeknek számítottak: „mi 5 év tartalékos állomány után kerültünk ki a haditengerészet kötelékéből és más fegyvernemhez soroltak, általában a gépesített gyalogsághoz, tüzérséghez”.

Tovatűnő barátságok

Aki annak idején katonai szolgálatot teljesített, emlékezhet, hogy leszerelés előtt a bakák általában megfogadták, találkozni fognak a civil életben is. Persze ebből rendszerint nem lett semmi, mindenki alig várta, hogy hazaérjen, és folytassa normális életét. „Sok barátságot, emléket sajnos az idő megrostált, már senkivel nincs kapcsolatom” – meséli Zoltán. Volt ugyan egy galaci kollégája, akivel sokáig tartotta a kapcsolatot, de az tavaly elhunyt. Bár sok megpróbáltatáson, kemény munkán ment át, és megtapasztalta a fegyelmet és a szigorúságot is, a volt tengerészkatona szívesen emlékezik a bakaságban töltött időre.

A technikai fejlődés ma már mellőzi a sorkatonaságot, a profik vették át a fegyvereket, pedig bizony ráférne fiataljainkra egy-két év szolgálat és néhány kemény tizedes, őrvezető”

– vélekedik Zoltán. Ő maga a seregben tanult dolgoknak nagy hasznát vette – megismerkedett a motorokkal, a szereléssel, a lakatosmunkával, de ahogyan fogalmaz, a legértékesebb dolog a férfivé válás, a bajtársi szellem kialakulása volt.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb