Mezőörményes barokk kastélya – a magyar királyok tulajdonában álló birtok a 17. században a Rákóczi, majd a Bánffy családé lett

Mezőörményes történelme sok más Kárpát-medencei település történetére hasonlít, amelyet a magyar királyok alattvalóiknak adományoztak. A birtokot 1329-ben I. Károly király a Hontpázmány nemzetségbeli Pogány Istvánnal cserélte el. A cserét bizonyító okmányból fény derül Örményesbirtok történetére is. A település később visszaszállt a királyra, miután László vajda fellázadt uralkodója ellen. 1369-ben I. Lajos király engedélyt adott Zyluasi Sumbur fia Gyulának, hogy leánya, Katalin leánynegyedét – amelynek Örményes is része volt – ne pénzben, hanem földben adja ki, lévén, hogy a lány birtoktalan emberhez ment férjhez.
A tordai közgyűlésen 1372-ben Szentgyörgyi István, Zyluasi Sum­bur fia Gyula elárvult unokáinak, Balázsnak és Sandurnak a gyámja, megvádolta a fiúk nagynénjét, Katalint, hogy az őt megillető leánynegyednél nagyobb részt foglalt el. A vádat alátámasztandó egy I. Lajos pecsétje alatt 1370-ben kelt pátens oklevelet mutatott be. A vádra Katalin férje, Miklós a kolozsmonostori apátság konventjének ügyvédvalló oklevelével válaszolt, amely igazolta, hogy Gyula birtokaiból csak a feleségét jog szerint megillető részt kapták. A helyzetet megoldandó László erdélyi alvajda utasítást adott a kolozsmonostori apátságnak, hogy Gyula testvérének, az elhalálozott Petheunak a birtokrészeit – amelybe Örményes is benne foglaltatott – iktassák az elárvult fiúkra.

Levéltári forrásként Örményesről fennmaradt egy 1638-ban, valamint 1721-ben készített leltár szövege. Az okirat a ma is álló kastély elődjeiről tesz említést.

Örményesen korábban egy sövényből készült tornácos udvarház, majd az I. Rákóczi György által téglából épített úriház állt, amit az erdélyi fejedelem feleségének tartott fenn pihenőhelyül,

amikor a fejedelemasszony Görgénybe utazott. Az 1721-es leltár szerkesztője az ,,igen friss” kőépületet járta végig és részletesen leírta a ,,hosszú palota” külsejét és berendezéseit: az épület emeletes volt, deszkás tornáccal. Ezt alakították át a ma is álló barokk kastélyra.

Az udvarház II. Rákóczi György idején tulajdonost váltott: előbb a Barcsai, majd a bonyolult birtokjogi előzmények után a (losonczi) Bánffy család tulajdonába került. A kastélyt Bánffy Dénes 1668-ban korszerűsítette és felújította. Az 1721-ben Bánffy György megbízásából készült leltár rögzíti a kastély és a körülötte levő épületek 18. század eleji állapotát. A leírás szerint a falu déli részén, egy nádastó feletti teraszon helyezkedett el. Kerítés vette körül, amelyen kelet felől fából készült, faragott kétosztatú kapu nyílott, felette őrházzal. Az őrház két oldalán a tömlöc és a kolcsárház, valamint egy sövényből font kis méretű darabontház állt.

Az első udvarház építőjéről és az építkezés idejéről nem szól a krónika, de az biztos, hogy Mezőörményest 1336-ban a Gyula-Zsombor nemzetségből való birtokosok tartották fent. A 17. században már a Rákóczi családé, majd a Bánffyaké volt. Keresztes Gyula, a Maros megyei kastélyok és udvarházak című könyvében arról ír, hogy a kastélyt I. Rákóczi György építtette át 1643 és 1645 között az akkor divatos pillérszerű kőlábakra az azokat összekötő boltíves megoldással.

A munkálatok tervezője a Rákócziak hűséges építésze, a velencei Augustino Serena volt, aki egy évtizeden keresztül dolgozott a család szolgálatában.

Kiváló építészeti munkájáért II. Rákóczi György magyar nemesi címmel jutalmazta.
A kastély két épülete az udvar közepén helyezkedett el. A „kőpaloták” épülete – a minden bizonnyal ma is álló, erőteljes későbarokk átalakítások nyomát magán viselő kastély magja – egy kőalapozású, hosszanti elrendezésű, homlokzatával dél fele néző, emeletes épület volt. Az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár adatai szerint a homlokzat mentén egy nem sokkal korábban, kőből épült nyitott tornác állt, amelynek keleti végében nyílt a bejárat. A földszinten hat faragott gerendás mennyezetű szoba épült a kastély lakói számára.

Az első helyiség, vagyis a „hosszú palota” falát három, a többiekét egy-egy kőkeretes ablak tagolta. Az emeletre kettős, tölgyfakorlátos kőlépcső vezetett. Tőle jobbra egy téglából épült, faragott kőpárkányokkal tagolt, sisaktetővel – „gombos torony” – fedett filagória helyezkedett el. A korabeli leírások alapján a kőlépcső tetejéről az első emelet helyiségeit lehetett megközelíteni, ahol összesen hat szoba volt, ezek közül kettőhöz egy-egy árnyszék kapcsolódott, és közöttük nagyobb terem helyezkedett el.

Az emelet nyílászárói faragott párkányokat kaptak, a szobák egy részét kazettás, festett mennyezet díszítette.

A nyugati oldalon egy újabb, gerendavázas szerkezetű filagória helyezkedett el, amelyhez egyszerű kialakítású falépcső csatlakozott. Az épület cseréptetőt kapott, alatta többosztatú pince húzódott vakolatlan kőfalakkal.
A kastély kisebb méretű, zsindellyel fedett épülete, az úgynevezett „contignációs” épület feltételezhetően az 1648-ra elkészült épülettel azonos, későbbi története azonban tisztázatlan. A leltár által részletesen leírt, a kastély udvarán található mellék­épületek nem maradtak fenn. A kastély szomszédságában ma is látható gabonás később épülhetett, feltételezhetően azonos az 1796-ban felépült kőalapozású, téglafalú gabonással.
A jelenlegi épület homlokzatát uraló klasszicizáló későbarokk elemek egy nagyméretű 18. század végi átalakításról tanúskodnak, ezzel kapcsolatosan azonban szintén nem maradtak fenn források. Az épület a 19. század elején több alkalommal kisebb méretű felújítási munkálatokon esett át. Egy ilyen átépítés során négy szobáját újraboltozták, többször javították a tetőzetet, a fedélszéket, illetve kicserélték a nyílászárókat.

(befejező része a következő lapszámunkban)