Egy élet nem elég – Bisztrai Mária színművésznő emlékére

Petru Groza román miniszterelnök és Kabdebó Duci színésznő gyermekeként 1923. május 25-én született Kolozsváron. 1951-ben végzett a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben, ettől kezdve a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja volt. Férje Horváth Béla, a korán elhunyt kiváló rendező és színész volt. 
Származása a kolozsváriak számára – és elsősorban a színházszeretők körében – viszonylag közismert volt. Ő maga sem titkolta, a Dehel Gábor által készített életinterjú-kötetben a következőket mesélte szüleiről:

Édesapja egyik közeli községben volt pap. Anyám családja akkor még szívesen fogadta az udvarlást. Apám apja háborgott, ellenezte. Ő egész életében engesztelhetetlen maradt. Hallani sem akart rólam. Nehezen értette meg, hogy fia, aki magyar felekezeti iskolába, líceumba, sőt zsidó iskolába is járt, aki Pesten a Pázmány Péter Egyetemen és németországi egyetemeken végezte tanulmányait, már másként viszonyul a magyarsághoz is. Apám magyar osztálytársaival élete végéig tartotta a szívélyes kapcsolatot. Például Nagybaconi Nagy Vilmossal, aki a negyvenes években Magyarország honvédelmi minisztere volt. De írókkal is: Bánffy Miklóssal, Tamási Áronnal és még sorolhatnám… Szüleim 1912 szilveszterén eljegyezték egymást. 1913-ban egyre feszültebbé vált a politikai helyzet, fellobbant a nacionalizmus, és a család egy délután betiltotta a kapcsolatot, méghozzá eléggé durván. Addig mindig a szalonban fogadták, kávé, tea, sütemények, likőr – ahogyan akkor jobb házaknál az természetes volt. Azon a napon, tudomásom szerint, nagyanyám be se tessékelte a szalonba apámat, a verandán ültette le, terítetlen asztal, egy tea… És közölte a döntést: – Talán csak nem képzelte komolyan, hogy ebben a helyzetben egy román fajankóhoz adjuk a leányunkat! Apám ezt soha nem felejtette el. Képviselőként, Károly király minisztereként, Mihály király miniszterelnökeként, a demokratikus kormány miniszterelnökeként, a Népköztársaság elnökeként olykor megjegyezte: – Mégis lett valami a fajankóból… Közben minden körülmények között rettentő úri módon viselkedett a családdal. Pedig néha nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Segítette akkor is őket, amikor ki akartak telepedni Magyarországra. Pedig nagyon megsebezték”.

A kolozsvári színház vezetőjeként olykor kihasználta kapcsolatait, hiszen apjára való tekintettel miniszterekhez is bejáratos volt.  

Igazgatósága idején vitte színre Kolozsváron Harag György Sütő András drámáit (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, Szuzai menyegző). Ma már elképzelni sem tudjuk, hogy a diktatúrában mekkora bátorságot igényelt eme drámáknak bemutatása. Bisztrai később így vallott a trilógia színreviteléről: „a legmagasabb szinten próbáltak meg lebeszélni bennünket… Makacsok voltunk, hazudtunk, csaltunk, félrevezettük a hatalmat,

Színésznőként lírai szerepek sokaságát és karakterszerepeket elevenített meg. Számos előadóesten vett részt, sűrűn szerepelt a rádióban és a román televízió magyar nyelvű adásaiban is. 1962–1969 között a Stúdió Színpad amatőr színészeit rendezte – ugyanolyan odaadással, mintha a színház legjobb hivatásos színészeit irányította volna. Bár a művésznő szép kort megért, egy vele készült régebbi interjúban azt mondta, egy élet nem elég mindazt beteljesíteni, amit az ember eltervez...
Nyugodjon békében, kedves művésznő!