HIRDETÉS

Az Árpád-ház kihalása

Garda Dezső 2017. október 30., 20:56

A történészek többsége egyetért abban, hogy III. András volt az utolsó Árpád-házi királyunk. A korán elhunyt magyar uralkodó több kísérletet is tett hatalmának megszilárdítására, de ez tartósan mégsem sikerült. A folytatás az Anjou-udvarra várt. 

III. Endre király (XVI. századi festmény a bécsi császári udvari múzeumban)

(folytatás 41. lapszámunkból)

Mária királyné 1292. január 6-án ünnepélyes külsőségek között Magyarországot fiára, Martell Károly salernói hercegre bízta, aki felvette a Magyarország királya címet. A névleges uralkodó az Andrástól elpártolni hajlandó magyar főurak számára hűbérbirtokokat kezdett el adományozni. Ezzel a módszerrel az Anjou-udvar megtalálta a magyar tartományurak megnyerésének eszközét.

HIRDETÉS

A magyar birtokjog nem ismerte a nagy hűbéresi státuszt, de az Anjouk jól megértették, hogy voltaképpen ez a státusz az, amelynek elérését egy tartományúr reális célként tűzhette ki maga elé.

Ezzel ugyanis gyakorlatilag törvényesítette hatalmát. Így kapta hűbéradományként az Anjouktól többek között Kőszegi Iván Vas és Sopron megyét, Subic Pál Horvátországot és IV. István Dragutin –Árpád-házi Katalin férje –a szlavón hercegséget.

Az Anjouk nem voltak birtokában az adományozott területeknek, de az adomány ténye már elégnek bizonyult ahhoz, hogy az adományozottak szembeforduljanak a törvényes uralkodóval. Elsőként a III. Andrást trónhoz juttató Kőszegiek lázadtak fel, akik az átpártolással váraik leromboltatását akarták elkerülni. A Kőszegiek ellen haddal induló uralkodó kellő erő hiányában nem ütközött meg Kőszegi Ivánnal. Ezt követően az uralkodó és a lázadó főúr békét kötött egymással. A békekötés után azonban a visszafelé vonuló királyon rajtaütött Kőszegi serege, és az uralkodót kíséretével együtt foglyul ejtette. Az ország koronás ura ismét fogollyá vált. Bár III. András rövid időn belül kiszabadult, a merényletet nem követte bosszú, és Kőszegi Iván ispáni méltóságait is megtarthatta.

András király a következő években többször is megpróbálkozott uralkodói hatalmának megerősítésével. Arra törekedett, hogy a látszólag királyhűséget mutató főurakkal vegye körül magát.

Az 1295–1300 közötti időszak a királyi hatalom megerősítésének ismétlődő próbálkozásaival telt el. Uralkodása alatt körvonalazódott a Kőszegiek és Csák Máté tartományúri hatalma. III. András királyi erejének megerősödéséhez hozzájárult Martell Károlynak az 1295-ben bekövetkezett halála. Ezt követően az Anjouknak a magyar főurak lázadásait biztató tevékenysége rövid időre szünetelt.

III. András és a Habsburgok

1292-ben német királlyá választották Nassaui Adolfot. A német trón megszerzésére törekvő Habsburg Albert céljai elérésére támogatókat keresett. III. Andrásnak is támogatókra volt szüksége a Kőszegiekkel szemben főleg azért, mert a magyar tartományúr birtokainak jelentős része Ausztria szomszédságában terült el. A kölcsönös érdek hozzájárult az akkor még osztrák és stájer herceg Habsburg Albert és a magyar király szövetségéhez. Ennek megerősítésére a magyar uralkodó 1297-ben feleségül vette Albert leányát, Ágnest. III. András első felesége, Fennena ugyanis 1295-ben meghalt. A szövetség értelmében Albert herceg támogatta Andrást a Kőszegiek elleni harcokban. Cserében Habsburg Albertet magyar csapatok segítették az 1298. július 2-i göllheimi csatában, amelyben Nassaui Adolf elesett. Ez a győzelem Albert herceget hozzásegítette a német királyi trón megszerzéséhez.

A pesti országos gyűlés

Belpolitikai téren III. Andrásnak nem sikerült érvényesítenie külpolitikai sikereit hatalma megszilárdításában. Számára komoly veszteséget jelentett Lodomér esztergomi érseknek 1298 januárjában bekövetkezett halála. Az új érsek, Bicskei Gergely nyíltan a pápa és a nápolyi Anjouk magyarországi érdekeit támogatta. András király hatalma megszilárdítására mégis segítséget kapott a papság egy részétől. 1298. augusztus 5-én a Bolognában tanult jogtudós, János kalocsai érsek vezetésével országos gyűlést szerveztek Pesten. A pesti domonkosok kolostorában tartott gyűlésnek fő célja az volt, hogy megerősítse a királyi hatalmat az anarchiával szemben. A gyűlésen megfogalmazott határozatokat dekrétum kiadása követte, amelyet a történészek András második törvénykönyvének neveznek. E fontos megbeszélésen nem jelent meg sem Bicskei Gergely esztergomi érsek, sem a királyi hatalommal szemben álló tartományurak. A gyűlésen megállapították, hogy az 1290-es határozatokból szinte semmi nem valósult meg. Az uralkodót lagymatagsággal vádolták, akinek határozatlansága miatt nem lehetett a korabeli döntéseknek érvényt szerezni.

A gyűlés jelentős jogászi reformmunkálatokat valósított meg. Pontosították a hatalmaskodás fogalmát, s megfogalmazták, hogy jogi úton hogyan kell fellépni ellene.

A gyűlésen jelenlévők egyúttal kötelezték a királyt az általuk megfogalmazott reformok végrehajtására. A történészek egy része szerint a gyűlés határozatait áthatotta a rendiség szemlélete. Szerintük e határozatok gyakorlatilag az Anjou-kori fejlemények előzményének tekinthetők.

III. Andrásnak a rendi reformjavaslatok gyakorlatba ültetéséhez katonai erőre lett volna szüksége. A pesti gyűlés ennek biztosítására azonban nem tett javaslatot.

Rövid időre megerősödik a királyi hatalom

III. András a pesti gyűlés után szokatlan lépésre szánta el magát: öt bárójával –Ákos István országbíróval, Balassa Demeter zólyomi és pozsonyi ispánnal, Rátót Domokos tárnokmesterrel és a nádorrá kinevezett Aba Amadéval –magánjogi szerződést kötött. E szerződések semmiben nem különböztek a Nyugaton szokásos hűbérszerződésektől. A kiszemelt bárók maguk is kisebb tartományúri hatalommal rendelkeztek, és a szerződés segítségével szembefordíthatóak voltak a két legnagyobb tartományi főnemes hatalmával: Csák Mátééval és a Kőszegiekével. A király a rendi reformjavaslatok végrehajtásához szükséges erőt úgy biztosította, hogy megkezdte a nagyhűbéresi rendszer kiépítését. A magyar társadalomban –más országoktól eltérően –a rendi és a hűbéri törekvések egyszerre jelentkeztek a 13. század végén.

Az új alapokon megerősített királyi hatalomnak sikerült behódolásra kényszerítenie fő ellenfeleit. 1299 első felében Kőszegi Miklós és Kőszegi Henrik, majd 1300-ban Kőszegi Iván és Csák Máté is elismerte III. András hatalmát.

Bár a királynak tett hűségeskük nem voltak őszinték, mégis jelezték az erőviszonyok megváltozását és az 1298-ban bevezetett reformok életképességét.

III. András halála

1299-ben ismét megélénkültek az Anjou-diplomáciának a magyar trón megszerzésére tett erőfeszítései. Az új királyjelölt, Martell Károly fia, Caroberto volt. Az Anjouknak a tengermelléki Subicokat sikerült megnyerniük ügyüknek. II. Károly nápolyi király 1300 augusztusában Magyarországra küldte unokáját. III. András értesült az országába való érkezéséről, de nem törődött vele. Annak okát nem ismerjük, hogy miért nem indult a király a lassan észak felé vonuló Károly Róbert ellen. Feltehetően bízott saját növekvő erejében és az időközben német királlyá választott Albert támogatásában.

III. András 1301. január 14-én váratlanul elhunyt. A kortársak mérgezésre gyanakodtak, más vélemények szerint valamilyen gyorsan ölő betegség okozta halálát. Előzőleg anyja, Tomasina halála törte meg lelkileg az uralkodót. 1301. január 13-án még adományozott a margitszigeti apácáknak, de egy nappal később bekövetkezett a halála.

Uralkodásának értékelése

Az utolsó Árpád-házi magyar uralkodót halálakor az Ákos nemzetségbéli István nádor így búcsúztatta 1303-ban: „meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt. Halálát, mint Rachelét siratván meg, az ország népei azon gondolkodtak: hogyan és miképpen találhatnának maguknak az isteni kegyelem gondoskodása folytán a szent királyok véréből származó új uralkodót.”

A történészek egybehangzó véleménye szerint uralkodása alatt András mindvégig méltó volt a magyar koronára.

Nem az ő hibájának tekinthető, hogy a válság leküzdésének módját csak az utolsó években találta meg, és 1298-ban a pesti gyűlésen megfogalmazott, a királyi hatalom megerősítését célzó programot korai halála miatt már nem tudta elvégezni. E feladat elvégzése az Anjou család nápolyi ágából származó, akkor még alig tizenhárom éves Carobertora várt, aki András halálakor Dalmáciában várakozott, és akiről a magyarok túlnyomó része úgy gondolta, ő Magyarország legnagyobb ellensége.

Egy korszak vége

III. András Árpád-házi származásával kapcsolatban a történészek egy szűk csoportjának a mai napig kétségei vannak. Azonban nem rendelkeznek olyan bizonyítékokkal, amely elméletüket hitelessé tenné. Szerintük 1290. július 10-én Körösszeg mellett nemcsak IV. László élete ért véget, hanem egyben a nagy múltú dinasztia is kihalt. A történészek döntő többsége –a korabeli források alapján –III. Andrást az Árpád-dinasztiából származónak tekinti, és a dinasztia fiúágának kihalását is III. András halálának napjában adja meg.

Valószínű, a dinasztiának voltak olyan törvénytelen fiúági leszármazottai, akikről semmilyen forrás sem emlékezett meg. Az Árpád-ház férfiágának továbbélését azonban cáfolja az a tény, hogy közülük 1301 után senki sem próbálta jogos örökösödési igényét Árpád-házi leszármazotként érvényesíteni.

III. András egyetlen gyermeke, Erzsébet hercegnő 8 éves volt apja halálakor. Erzsébet azonban zárdában élte le apja halála utáni éveit. Nem ment férjhez, nem született gyermeke. Negyvenöt esztendőt élt, 1338. május 6-án hunyt el.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS