Szambalelkület az ellentmondások városában

Vakolatlan, tető nélküli, egymásba fonódó viskók tömkelegéből összeálló nyomornegyedek és néhány torzó épület fogadja a külföldi látogatókat Rio de Janeiróban – legalábbis ez övezi a repülőtérről Brazília legismertebb városának központjába futó sugárutat. Európai szemmel az első benyomás sokkoló, és nemcsak a faveláknak nevezett szegénynegyedek miatt, hiszen korántsem szívmelengető az óceán öble felett félbehagyottan árválkodó híd látványa sem, amelyiknek egyik vége sem jutott el még a szárazföldig. Az építmény a város nagyra törő terveit volna hivatott szimbolizálni, hiszen már a jövő évi futball-világbajnokság idején ennek a hídnak kellene elterelnie a reptéri forgalom egy részét. Egyelőre azonban nem úgy tűnik, hogy addig használatba lehetne adni – talán majd a 2016-os nyári olimpia idejére, amelyiknek szintén Rio de Janeiro ad otthont.

 Copacabana: a nyüzsgés strandja

A város kettős arculatára már a repülőn olvasott magazin is felhívta a figyelmet, a légitársaság lapjában éppen egy Rióból Európába költözött, majd tíz év után visszatért műfordító mesélt arról, mi vonzza, és mi taszítja a világ egyik legizgalmasabb városában. Miután kétségeinek tárgyával a landolás után azonnal szembesülhettem, negyedórás autóutat követően megértettem, mi az, amiért mégis rajong: a Botafogo negyed hegye alatt futó alagútból a világhírű Copacabana strandra érünk ki. Bár Brazíliában még csak most kezdődik a tavasz, a verőfényes napsütésben így is egyértelmű az öt kilométeres, puha homokkal borított partszakasz valamennyi erénye. A reggeli hullámokat szörfösök serege próbálja megszelídíteni, néhány bátor helyit pedig a hideg víz sem tántorít el a fürdőzéstől. A tétlenül napozók kisebbségben vannak, a többség valamilyen sportot űz a homokban: a kocogók a röplabdázó, lábteniszező és focizó fiatalokat és öregeket kerülgetik. Futókból a partot övező kerékpárúton is jócskán akad – itt ők jelentik a természetes „akadályt” a biciklisek, görkorcsolyázók és gördeszkások számára. Mintha senki sem tudna és akarna nyugton ülni – a Copacabana egy kora hajnaltól késő estig mozgó, hullámzó élő egységként funkcionál.

A zsizsegésből a mozaikkövekből kirakott sétányon korzózónak is kijut: hol valamelyik homoképítményhez hívják fotózkodni (ezek skálája a klasszikus homokváraktól a napozó nőket vagy éppen a pápát ábrázoló alakzatokig terjed), hol valamelyik bódénál csábítja el őket a frissen grillezett tengeri herkentyűk illata vagy a kókuszlé látványa. A helyiek szerint egy kimerítő sportolás után semmi sem frissít fel jobban, mint az árusoknál fürtökben lógó kókuszdiók levének szürcsölése. A legtöbb árus megelégszik azzal, hogy lyukat fúr a kókuszdióba, és azon keresztül szúrja be a szívószálat, de vannak, akik a jatagán szerű késeikkel mesterien bánva, három határozott mozdulattal lefejezik a gyümölcsöt, amely immár természetes pohárként szolgál.

 Öltözködési kiskáté

Bár elsőre rendszertelen összevisszaságnak tűnik minden, a toronyházak által övezett Copacabana, valamint a szomszédos Ipanema strand infrastruktúrája jól működik – az elsősegélyt is nyújtó őrtornyok viszonylag közel vannak egymáshoz, és számos közvécé is elérhető távolságban van. Rengeteg a rendőr is – ami folyamatosan éberen tartja a köztudatot. Rio ugyanis állandó körültekintést igénylő, olykor igen veszélyes város.

A szállodákban osztogatott angol nyelvű várostérképeken arra ösztönzik a külföldi turistákat, hogy öltözködjenek úgy, mint a helyiek, és arra kérik őket, ne viseljenek jól látható ékszereket, értéktárgyakat, a fotófelszerelésüket mindig a táskában hordják, csakis helyi pénz, reál legyen náluk (és abból sem sok), és lehetőleg kerüljék a tömegközlekedés gerincét adó buszokat. Bár a legtöbb járat biztonságos, néhány vonalon gyakoriak a fegyveres rablások és a nemi erőszak – ám mivel a különböző magáncégek által üzemeltetett buszhálózat elég kaotikus és átláthatatlan, a Rióba látogatóknak inkább a viszonylag olcsó és megbízható taxikat ajánlják.

 Természetes látványosságok

A Copacabana, és a fényűző Ipanema strand mellett Rio egy másik híres látványosságát is a természet erőinek köszönheti. A Cukorsüveg-hegy – a Pao de Acucar, ahogy a helyiek nevezik – tömbje 396 méter magasan tornyosul az Atlanti-óceán fölé. Csúcsáról körbetekintve érthető, hogy első felfedezői azt gondolhatták, egy nagy folyó torkolatánál kötöttek ki, ezért nevezték el a helyet Rio de Janeirónak, azaz Januári Folyónak. A Cukorsüveg-hegy neve jóval egyértelműbb: a 19. században kapta, mivel formája nagyon hasonlít az egykori finomított kristálycukorra, a kúp alakú süvegcukorra. A sima sziklafal tetejére sokáig csak mászva lehetett feljutni, de 101 éve már két részből álló drótkötélpályán szállítják fel a turistákat – és a magukat kariókáknak nevező helyieket is, hiszen az első állomás, a lapos tetejű 224 méter magas Morro da Urca nemcsak kilátónak, de aprócska koncertteremnek is otthont ad. A februári karnevál idején itt mindennap szó szerint áll a bál, de néhány koncert erejéig a köztes időszakban is kinyit. A két felvonó összesen 1400 métert tesz meg, mire felérünk a Cukorsüveg csúcsára, így már a modern, üvegfalú kabinokból is van idő megcsodálni a városra nyíló kilátást. Fent körpanoráma és aprócska esőerdő fogad minket, amelynek legnépszerűbb lakói a fákon megbújó selyemmajmok; a sziklafalon sütkérező leguánok már félelmetesebb benyomást nyújtanak.

A város jelképe és legismertebb látványossága természetesen átellenben, a 706 méter magas Corcovado-hegy tetején magasodó Megváltó Krisztus-szobor. Ám a természet itt is meghatározó szerepet tölt be: a hegyet borító trópusi erdő teljes egészében védett terület. A Floresta di Tijuca a világ legnagyobb városi esőerdeje, amelyben több, mint 200 madárfaj és számos kisemlős él – emiatt Krisztus-szobor felkeresése sem csak a magasság miatt körülményes. Csakis a nemzeti park szerpentinjén kanyargó hivatalos kisbuszokkal, illetve a szűk félóra alatt felkapaszkodó piros fogaskerekű vonattal lehet feljutni. A város közepén magasodó, így aztán mindenhonnan látható szobor azonban megéri a fáradtságot. A 30 méter magas alkotás közelről lehengerlő látványt nyújt, felér a monumentális gótikus katedrálisok hangulatával. Az ezerféle szuveníren megörökített emlékművet hivatalosan 1931-ben, Brazília függetlenségének 100. évfordulóján avatták fel. A munkálatok öt évvel korábban, Párizsban kezdődtek, itt faragták ki az önmagában 30 tonnát nyomó fejet és a karokat. A mészkővel burkolt szobrot elemekre bontva hajóval szállították Franciaországból Brazíliába, majd egy külön erre a célra épített vasútvonalon vitték fel a Corcovado-hegyre, és ott állították össze.

 Madártávlatból

Talán nem véletlen, hogy a riói turistalátványosságokat leginkább a természet szolgáltatja: a brazil nagyváros ugyanis elég mostohán bánt az épített örökséggel. A történelmi belváros egyben a fő üzleti negyed is, és a portugál gyarmati örökségből származó, koloniális épületek alig maradtak fent. Itt sétálva gyakori, hogy az utca elején még a leromlott állapotukban is méltóságot sugárzó, egy-két emeletes ódon épületek állnak, majd a sorba több, 20-30 emeletes toronyház ékelődik be. Ennek az eklektikának is megvan a maga hangulata: például az ellentétes megítélésű Vargas elnökről elnevezett sugárút esetében. A 16 sávos utat kommunista építményekre emlékeztető, óriási és szürke tömbházak szegélyezik, de az autófolyam egyik „szigetén” meghagyták Rió egyik legrégebbi templomát, a Nossa Senhora de Candelaria katedrálist.

A környék kicsiben magában hordozza a város ellenmondásait: a sugárútról letérve hol apró, elegáns éttermeket felvonultató utcácskába érkezünk, hol izgő-mozgó zsibvásárba, ahol hömpölygő tömeg utcai árusok ezreinek portékái közül választhat – a friss gyümölcsöktől a kínai bóvli mosógépekig. Szintén a városközpontban, és szintén egy toronyház árnyékában áll a Sao Bento kolostor és templom, amelyek még a 17. század elején épültek. Ide a telket elzáró lakó- és irodaház portáján bekérezkedve lehet bejutni, és sok más riói templomhoz hasonlóan a főépület egyszerű külseje egyáltalán nem utal a belső térben tobzódó brazil barokk pompára. A templomot ugyanis belülről mintha tetőtől talpig gazdag aranyozású faragványokkal vonták volna be; mindent aprólékosan megmunkált szobrocskák, díszek borítanak.

A történelmi emlékek azonban eltörpülnek a toronyházak dzsungelében; a rengeteg dugó miatti nehézkes közlekedés mellett talán ez is oka annak, hogy a város légterében egymást érik a helikopterek. A leggazdagabbak ugyanis Rióban nem luxusautóval járnak – a bűnözés miatt amúgy sem ildomos az e fajta feltűnés –, hanem helikopterrel, a madártávlat pedig a turisták körében is kedvelt módja a metropolisz felfedezésének. Hiába élnek itt több mint hatmillióan, egyes statisztikák szerint így is Rio rendelkezik az egy főre eső legtöbb helikopter-leszállóhellyel a világon. A magasból valóban egészen más arcát a mutatja a város, ráadásul még az újjáépült Maracana-stadionba is be lehet kukkantani – a különböző időtartamú helikoptertúrákat pedig arányaiban jóval kedvezőbb áron kínálják, mint a többi turisztikai szolgáltatást.

 A korrupció hálójában

A helyiek szerint ugyanis a két nagy világverseny, a futball-vb és a nyári olimpia rendezési jogának elnyerése nemcsak azzal jár, hogy néhány favelát több méter magas kőkerítéssel próbálnak elrejteni a világ szeme elől, hanem az árak folyamatos növekedésével is. Az elegáns és a többi negyednél jóval biztonságosabb Ipanema és Leblon kerületekben a lakbérek már a manhattani vagy londoni szinthez közelítenek. Emellett nemcsak a szállodai szobák árai ugrottak meg meredeken, de a boltok egyre nagyobb bérleti díjai miatt az alapvető élelmiszereké is.

Áremelések vezettek az egész Brazíliára kiterjedő idei tüntetéssorozatokhoz is: az autóbusz-jegyek ára nőtt átlagban egy lejnél is kevesebb reállal, ami az utolsó csepp volt a pohárban. A helyiekkel beszélgetve kiderült: bár először valóban a legszegényebbek vonultak az utcára, később már az egyre gyarapodóbb középosztály is tiltakozott. Nem valamelyik párt, hanem általánosságban a politikai korrupció ellen – főleg amiatt, hogy a jövő évi futball-vb-re költött összeget nem ésszerűen használták fel. Hiába érte el ugyanis tavaly az egy főre eső GDP Brazíliában a 12 ezer dollárt – másfélszer nagyobb volt, mint Romániában –, a jövedelmek közel felét kitevő adókért cserébe a lakosság szinte semmilyen állami szolgáltatáshoz nem jut. Az infrastruktúra és a közlekedés Rióban is kaotikus, óriási a bürokrácia, megfelelő oktatás és egészségügyi ellátásban pedig csak az részesül, aki az adója kifizetését követően is meg tudja még fizetni a magánszolgáltatókat.

Kisebb intenzitással, de a tüntetések Rióban is tovább folytatódtak – immár egy-egy jól meghatározott cél érdekében. Ennek hatására adott le a tartomány kormányzója hét (jobbára magáncélra használt) szolgálati helikopteréből hármat, és így tudtak egyelőre megakadályozni egy olyan ingatlanberuházást, amely eltörölt volna a föld színéről egy fél lakónegyedet és az Indián Múzeum épületét. A helyiek a korrupt politikai elitet és a bürokráciát teszik felelőssé amiatt is, hogy az ötkarikás infrastruktúra lassú építéséért Rio újabb fejmosásban részesült a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól.

 Buli az élet

Bármilyen hiányosságokkal is küszködjön majd a leendő olimpia, azért garantált siker lesz, ha a látogatókra legalább egy kicsi is ráragad a kariókák életvidám lazaságából. Bár a városban sétálva a közlekedés megoldása is problematikusnak tűnt, az egyik taxisofőrrel beszélgetve megtudhattam, miért is nem jelent ez gondot. A karnevál hetében több mint egymillió turista látogat Rióba, így a város szerinte fel van készülve a nagy tömegek elszállásolására és mozgatására – még akkor is, ha a leendő olimpiai parknak otthont adó Barra de Tijuca negyed kilométerekre fekszik a metró végállomásától.

A karnevál amúgy minden évben a város életének fénypontja. A készülődés már az újév beköszöntével elkezdődik, és ünneplés idején hiába van csak egy hivatalos munkaszüneti nap, Rióban gyakorlatilag az egyhetesre nyúlt buli teljes időszakában megáll az élet.

Dzsessz, drogok, sztereotípiák
A domboldalon kacskaringózó utcán még taxi visz fel, ám az egyik kereszteződés után már vagy gyalog folytatom az utamat, vagy felülök az egyik ott várakozó motorkerékpár hátsó ülésére – a riói hegyeken létrejött favelákban ugyanis a motoros taxi a legelterjedtebb közlekedési forma. A világ egyik legjobb dzsesszklubjaként számon tartott The Maze-be tartva ezt követően még néhány szűk sikátoron is átvezetnek a szórakozóhely alkalmazottai, hogy aztán a gyönyörű éjszakai panorámát kínáló teraszon élvezhessem ki a valóban igényes élő zenét. A világhírű klub esete is mutatja, hogy az élet Rio faveláiban is ellentétesebb és árnyaltabb annál, mint ahogy azt a filmekből megismerhettük.
A mozi eddig csakis a drogok és a fegyverek világaként ábrázolta a riói nyomornegyedeket, és a favelák ezen arcával is megismerkedhettem, amikor ellátogattam a Nova Hollandia nevű negyedbe, ahol a Luta Pela Paz (Harcolj a békéért) nevű szervezet központja működik. Több ezer gyermeket próbálnak távol tartani az utcától azzal, hogy különböző sportokra tanítják őket, de vannak nagyobbaknak szóló programjaik is. Ha valaki több mint két évet maradt ki az iskolából, szakképzett tanárok által tartott foglalkozásokon pótolhat, az állami iskolákban leteheti a szükséges vizsgákat, s így visszakerülhet a munkaerő-piacra. A Nova Hollandiába már kevés taxisofőr merészkedik be, a központot vezető Gabriella Pinheiro által ajánlott Avellino azonban igen – ő ugyanis ott lakik. A szűk utcákon mindenhol focizó gyerekek szaladgálnak, rengeteg a motorkerékpáros – a kétkerekű taxirendszer itt is működik – néhány sarkon pedig úgy árulják a kábítószert, mint máshol a zöldségeket és a gyümölcsöket. A dílerek kis kempingasztalokon porciózzák a portékát, és mivel a rendőrség nincs jelen, csakis a rivális bandáktól kell tartaniuk – ezért, mint megtudtam, gyakori, hogy kalasnyikovval a hátukon állnak a pultjuk mellett. Ennek ellenére Gabriella szerint a Nova Hollandia mintegy 170 ezer lakosa közül csupán 2 százalék foglalkozik illegális üzelmekkel, a többiek általában alacsony bérért dolgozó, szegény és egyszerű emberek. Akiket többszörösen is sújtanak a sztereotípiák. Az átlag rióiak többségében csakis negatívumok élnek a favelákról, így az ittenieknek nehéz munkát találniuk a nyomornegyeden kívül. Bent pedig nagyon kevés az iskola (vagy egyáltalán nincs), kórházról nem is beszélve. A hatóságok olyannyira távol tartják magukat ezektől a negyedektől, hogy a Luta Pela Paz épületébe még a tűzoltók sem jöttek ki; Gabriellának magának kellett bevinnie nekik a tervrajzokat a tűzvédelmi terv elkészítéséhez.
A sportesemények rendezésére készülve a kormány belekezdett egyes favelák pacifikálásába – vagyis ezekből már erőszakkal kikergették a drogbandákat, és átvették az uralmat. Ám Gabriella szerint az ott élők közül legtöbben csak panaszkodnak a változások miatt, mivel a korrupt rendőrök sokszor emberszámba sem veszik őket. A tüntetéssorozatok kezdetén a különleges alakulatok a Nova Hollandiában is megjelentek, és a rendőrök egyetlen éjszaka alatt kilenc embert öltek meg – ez azonban egyetlen híradásban sem jelent meg.
Furcsamód, miközben Gabriella egy séta erejéig megmutatta a favelát, éppen a drogdílerek miatt érezhettem biztonságban magam. Mint mondta, a legfőbb szabály, hogy ne fényképezzek senkit, s ha ezt betartom, a rendőröktől hemzsegő Copacabanán jóval nagyobb a veszélye annak, hogy kiraboljanak, mint itt. A dílerek ugyanis nem akarják, hogy a rendőrök bármilyen ok miatt is megjelenjenek a területükön, így akit lopáson érnek, első alkalommal kézen lövik. A második alkalmat már nem éli túl a tolvaj.