Nyári emlékek: Zákinthosz és Kefallínia – Görögország gazdag történelmi örökséggel várja vendégeit

„Éjszakánként még felsóhajt a tenger…” emlékeztem vissza az egyetemista koromban énekelt, kedves Szári Mihály karnagy által írott dalra (Salvatore Quasimodo verse, Takács Zsuzsa fordítása), miközben a zákinthoszi éjszakában tengerparti erkélyünkön ülve a hullámok zúgását hallgattam. A reggel még párás táj estére kivehetővé vált, a távoli öböl partján élesen fények villogtak.

A Jón-tenger Görögország nyugati partjait mossa, délre húzódó hét szigete közé tartozik Zákinthosz és Kefallínia.

Előbbit a velenceiek nevezték el Kelet virágának, illetve Zanténak. Sajnos a sok szemét is virágzik a szigeten. Egyelőre nem találtak megoldást a megsemmisítésére, ne feledjük, mindössze 400 négyzetkilométernyi területről van szó. De mindezt feledtetni tudja a számos ortodox templom, az olajfaligetek, szőlőültetvények, szép kis öblök, tengerbe szakadó sziklák, az álcserepes-teknősök látványa.

Az interneten főleg a természeti szépségek felemlegetése olvasható, pedig Zákinthosz, a „főváros” is számos érdekességet rejteget. Jóllehet az 1953-as földrengés szinte a földdel tette egyenlővé, a múlt egyes értékeit az újjáépítés során megmentették. S hogy merre induljon az ember útnak? A szállodában, ahol sok magyar megfordul, a recepciós három fiókot kutatott végig, hogy egy várostérképet találjon nekünk. „Eddig nem kérték” – közölte lakonikusan.
Említésre méltó a település két múzeuma: a Bizánci és a Szolomosz Múzeum. Előbbiben a sérült templomok ikonosztázait, ikonjait gyűjtötték össze és mentették meg.    A földrengés okozta károkat ábrázoló hajdani fotók tanúsága szerint nagy munkát kellett ehhez végezni. A rendkívül gazdag kiállítás főleg a 16-19. század közötti időszak ikonfestő iskoláinak műveit mutatja be. A kiállításon két makett is látható: a földrengés előtti város s a színház épülete. A Szolomosz Múzeum a város híres embereinek állít emléket, többek között a névadó és Andrea Kalvosz 19. századi görög költőknek – akiknek mauzóleuma is itt látható –, s a 20. század sokoldalú írójának, Grégoriosz Kszénopulosznak, akinek több műve zákinthoszi helyszínre íródott.

Aki a múzeumokat szeretné „megtámadni”, annak nagy türelemre van szüksége. A nyitva tartási idők nem mindig láthatók az interneten, és ha olvashatók, nem mindig aktuálisak.

Egyesek szerint a pandémia miatt még minden zárva, mások szerint csak délelőttönkénti látogatás lehetséges. Például a Szolomosz Múzeum 9-14 óra közötti nyitva tartást ígért, távoztunkkor 11-kor az őr bezárt, s elment. A görög mentalitáson túl kell tenni magunkat, ha élvezni szeretnénk a nyaralást.

Szinte 40 fokos hőségben döntöttük el, hogy irány a Bohali! A város fölött őrködnek a vár romjai. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a prehisztorikus kortól folyamatosan lakott volt területe.    Az egykori erődöt a – mindössze 21 évig uralkodó – törökök lerombolták, majd a velencei uralom alatt épült újjá. Ennek emléke a főkapu feletti kőoroszlán is. A britek a 19. század elejétől 1864-ig birtokolták, amikor a Jón-szigetek Görögországhoz csatlakoztak. Vastag, süppedő tűlevélszőnyegen jártuk körbe az egykori erődítmény tekintélyes kiterjedésű területét. Kabócák hangja zsongott a levegőben, szorgos hangyák cipelték szerzeményüket bolyukba, a hely néptelen volt, csak egy-egy turista vetődött arra a párás melegben. Pedig megérte a panoráma! Fentről belátható a kikötő, a ringatódzó vitorlások, a hatalmas, Peloponnészoszi-félszigetre közlekedő kompok, a rendezett szőlő- és olajfa-ültetvények. Az erődítmény környékén bóklászva is öreg olajfák törzsében gyönyörködhettünk. A város kikötőjéből messzire hangzott az induló komp kürtje. Másik hang is társult hozzá: a főteret – amelynek közepén Szolomosz szobra áll – vasárnap lévén elárasztotta a templomból kiáramló szertartás hangja. Megfigyelhettük, kicsi templomnál is biztosítják a kihangosítást az utcára.

Tengeri utunknál, a hajóra lépésnél „szigorú” ellenőrzésként le kellett adnunk egy kitöltött nyomtatványt védettségi állapotunkról. A hosszan kígyózó sor gyorsan átesett ezen az adminisztráción. A hajón nem kellett maszkot viselni, a távolságtartás pedig megoldhatatlan volt, mivel több helyet adtak el, mint ahány ülőhely volt. A zsúfoltságért azonban kárpótoltak a látottak s a három megálló.

A Kszígia-barlangokból kiáramló vízben úszva kérdezgettük egymástól: tényleg érzed a kénszagot?

A Kék-barlangoknál a víz akvamarinkék színe üdítő volt. A Csempész-öböl magasló, fehér sziklái előtti rozsdás hajóroncs az egykori bűnös tevékenység gondolatával borzolta a kedélyeket. A tenger vize pedig mindenütt kristálytisztán fodrozódott. Szárazföldi élményünk volt több argasszi rom: egy híd maradványa, a brit uralom hagyatéka, egy rómaira hajazó vízvezeték és egy középkori lakótorony, ami mellett magas áron, egy tengerparti tavernában borozgathattunk volna. A szigetre érkezésünkkor kissé féltünk, mivel kedves, tengerparti szállodánk kontinentális reggelit ígért, és ezzel kapcsolatosan volt már mennyiségi és minőségi rossz tapasztalatunk. Itt azonban a tálcán átnyújtott reggelit – főtt és sült tojás, felvágott, vaj, sajt, lekvár, méz, pirítós, két szelet sütemény, croissant, gyümölcssaláta, kávé – nem is tudtuk elfogyasztani. Az ebédet, vacsorát az argasszi tavernák hosszú sorából kiválasztottban költhettük el. A figyelmes kiszolgáláshoz hozzátartozott az olívaolajos, oregánós, paradicsomos krémmel megkent pirítós előétel, lezáróként gyümölcs és egy kis ital. Mindez a cég ajándékaként. Amikor pincérünk megtudta, hogy másnap elutazunk, nagy szelet habos süteménnyel kedveskedett nekünk. Nem akartuk visszautasítani, bár a negyven fokos hőségben…

Kefallínia (Kefalónia) szigetét Zákinthoszról másfél órai kompúttal értük el. A Jón-tenger kegyes volt hozzánk, csak apró hullámok fodrozták a vizet, s elmerenghettem azon, milyen lehetett, amikor a hagyomány szerint Odüsszeusz bolyongott e tájon. „Szigetünk gyöngyszem, ezért Odüsszeusz ideje óta a nagyok, hatalmasok, akarnokok és rettegettek játékszere. … Így vált örökös rablóhadjáratok áldozatává a híres sziget, a kitharajátékos Melapmposz szülőföldje, aki már időszámításunk előtt 582-ben első díjat nyert az olimpiai játékokon” – írja Louis de Bernières Corelli kapitány mandolinja című regényében a táj történetét lejegyző Jánisz doktor.

Az angol író e művében emléket állított a II. világháborúban az itt történt tragikus történelmi eseményeknek, s bestsellerével – a hírhedt történetek felidézésével – híressé tette Kefallínia szigetét.

Még a tengelyhatalmakhoz tartozóan 1941-ben megszállták az olaszok. Harci cselekmények nem történtek egészen addig, míg Olaszország át nem állt a szövetségesek oldalára. Ekkor az itt állomásozó német erőkkel már ellenségként álltak szemben az olaszok. A németek – a genfi egyezményt felrúgva – a magukat megadó olasz katonákat nem hadifogolyként kezelték, hanem kivégezték őket. Tettük nyomának eltüntetésére az áldozatokat máglyára vetették, illetve a tengerbe dobták.
Mindenkinek ajánlani tudom a történelmet személyes sorsokon keresztül bemutató érdekes olvasmányt. Élvezhetjük, ahogy a kávézóban a királypárti, a kommunista s a liberálisan gondolkodó doktor naponta civódnak, de a bajban összefognak. Az akkori korszak vezetőinek vélt gondolatai is megfogalmazódnak, például Metakszász miniszterelnöké, aki 1936-ban ragadta magához tábornokként a hatalmat. Kiszolgálván Hitler és Mussolini érdekeit, hasonló diktatúrát kiépítve teszi fel magának a kérdést a háború közepén: „Miért hagyták hát cserben nemzetközi testvérei?” S a diktátor döntött: „Ha háromszáz spártai kitartott ötmillió bátor perzsával szemben, akkor ő is képes lesz húsz hadosztállyal ellenállni az olaszoknak.”

a regényes szálat erősíti fel a 2001-ben készült film Penélope Cruz és Nicholas Cage főszereplésével.

A befejezés is eltér a regénytől: a meggyötört szerelméhez a háború végeztével tér vissza a sokat szenvedett, de életben maradt kapitány.
A forgatás itt, a helyszínen történt, s sok turista ezért látogat el e változatos tájak szigetére. Északon ciprusfaerdők, délen murvás homokpadok, keleten Sami földalatti tavai, nyugaton tengerparti sziklameredélyek határolják. Itt is nagy károkat okozott az 1953-as földrengés, a lakosok nagy része elköltözött biztonságosabb helyre. Csak egy északi falu menekült meg, nevének eredetéről a Corelli könyvben ezt olvashatjuk: „az 1082-es esztendőben egy Robert Guiscard nevű hírhedt normann báró megkísérelte elfoglalni a szigetet… A világ 1085-ben szabadult meg pimasz jelenlététől,… s azon kívül, hogy róla nevezték el Fiszkárdót, nem maradt más nyoma e földön…”.

A sziget jó szelleme, csodatévője Szent Geraszimosz, a példamutató életet élő szerzetes mumifikálódott testét a kolostor templomában őrzik. A felnyitható ereklyetartóba bizakodó turisták tömege dobta be papírra írt kívánságait. Napja nagy ünnep, a hívők csodás gyógyulásokra várnak, karneváli hangulat kerekedik. Argosztolit, a francia királyi cipőt formázó sziget „fővárosát” védett öbölben alapították, vele szemben Likszuri, a régi központ található. Sami város közelében látogattuk meg a Drogarati barlangot. Csodálatosan szép, ásványok színezte cseppkövek mellett elhaladva jutottunk le a nagy terembe (Sala Apotheosis). Ez a látnivaló előkelő helyet foglal el a görög barlangok sorában. Kiváló akusztikája nyomán koncerteket is tartanak itt, a hangzást a világhírű, görög származású szoprán, Maria Kallasz is kipróbálta.

Kefallínia másik csodája a Melisszani barlang, a hagyomány szerint a nimfák lakhelye. Krisztus előtti időkből is találtak itt olajlámpásokat, Pán isten és nimfa figurákat.

A barlang első részében meseszerű hangulatot áraszt a tó vizén visszatükröződő kék égbolt. A második, sötét terembe behajózva a különleges kőformációkban gyönyörködhettünk. A hangulatot emelendő a csónakosok időnként próbálkoztak az O, Sole mio! éneklésével, bár e nélkül is csörrentek a pénzdarabok kitett dobozkáikban.

Az ebédet az egyik kis öböl tavernájában, ringatódzó vitorlások mellett költöttük el. A pincérekről szó szerint szakadt a víz, de elismerésre méltó tempóban szolgálták ki az egyszerre bezúduló vendégeket. Engem Kefallínián is elbűvöltek a sziget kis öblei, amelyek nem a tömegturizmust szolgálják ki.

Csermák Judit