Mi tagadás, elvárásokkal indultam útnak, hiszen Firenze élményt sejtet, ígér. „Mennyi csodát és eksztázist [jelent] maga ez a szó: Toszkána” – írja Szerb Antal az Utas és holdvilág című regényében. Igen, csodát vártam a toszkán fővárostól. Jártam már Olaszországban, és már akkor tudatosítottam, hogy akkori és esetleges jövőbeli olaszországi barangolásaimra rányomja a bélyegét az Utas és holdvilág. Most is éreztem: miközben felfedezem Firenzét, képtelen leszek hanyagolni a Szerb-regény főhőse, Mihály benyomásait. Ő feleségével, Erzsivel érkezett Firenzébe, ott kapták meg azt a levelet, amely egy önmaga felé utazó vándor történetének kezdetét jelenti. Kezdetet, lehetőséget, élményt.
A város, ahol nem mérhető az idő
Pedig tulajdonképpen kevés volt bennünk a közös. Ők nászúton voltak, anyagiak által alig korlátozva, mi csoportosan érkeztünk, fapados járattal, Arno-parti szálloda helyett csak hostel jutott és túl kevés idő. Mert Firenzére nem elég egy nap, nem elég kettő, de – így, utólag már tudom – egy hét sem. Firenze nem a mérhető időről szól, az élmények, benyomások függetlenek az órák múlásától, a látottak, tapasztaltak, „érzettek” feldolgozása pedig még bonyolultabb.
A Santa Maria Novella márványhomlokzatos, volutás homlokzatával nem tölthetünk időt: csak néhány perc jut neki, mert vár a Dóm tér. Tipikusan az a hely, ahol az ember a világ közepén érzi magát, mint a Szent Márk-téren Velencében, a Sacre Coeur lépcsőjén Párizsban. Szerb Antal a dóm tragikumáról ír – „itt áll páratlan szépségében, és senki se veszi komolyan (…), senki sem hiszi már el neki, hogy azért van itt, hogy Isten és város dicsőségét hirdesse” –, s én eltökéltem: a dómot komolyan veszem, nekem maga lesz a már említett, várt csoda.
Az állomás felől, egy keskeny utcán közeledve a keresztelőkápolna nyolcszögű, márványburkolatos épülete tűnik fel elsőként. Ahogy lassan a dóm homlokzata is láthatóvá válik, az elegáns harangtorony polikróm felülete is, elfelejtet minden elvárást, frappáns idézetet, magasztos gondolatot. Egyszerűen hat rám, ránk. Szép, magasztos, lenyűgöző, tulajdonképpen jelzőkkel leírhatatlan lelkiállapot. Mert, amit a dóm kivált, nem is csak érzés, annál összetettebb, bonyolultabb lelkiállapot és érzelem.
Lassan kezdem felfogni, hogy ott állunk a keresztelőkápolna azon kapuja előtt, amely a reneszánsz szobrászat kezdetét jelképezi, hogy abba a toronyba készülünk felmászni, amelyet maga Giotto tervezett, s hogy az előttünk tornyosuló épület körülbelül hatszáz éves, emberi elme és kéz munkája.
A tér a decemberi napfényben is ragyog, de azért a három fok körüli hőmérséklet kicsit ront az összhatáson. Persze, elszántak vagyunk, ragaszkodunk bizonyos romantikus képzetekhez, például, hogy Olaszországban fagyizgatva kell sétálni, megkóstoljuk hát a helyi pisztácia és sztracsatella fagylaltot. Ennyi időre még a kesztyűt is le lehet húzni. Igazából azonban keveset van a kezemen, fényképezni kell, valami kényszerít, hogy ezt is, azt is, még egyet, ebből a szögből is. És az embernek idejében megálljt kell parancsolnia magának, különben könnyen abba a csapdába esik, hogy csak a fényképezőgép objektívjén keresztül látja a várost.
A Palazzo Vecchio, az egykori városháza tornyos, pártázatos épülete tipikusan itáliai. Előtte a Neptun szökőkút és Michelangelo Dávidjának másolata. Emberek, galambok, pizzát, fagylaltot, olasz csokoládékat áruló üzletek. A bámészkodó idegenek szavai elvesznek a hangosan nevetgélő, traccsoló olaszok dallamos mondatai között.
Művek hihetetlen eredetisége
A San Lorenzo a Michelangelo-féle új sekrestyével és az együtteshez tartozó Medici hercegi kápolna a következő úticél. A nyitvatartási idők mediterrán lazasággal vannak kitalálva, két-három órás ebédszünettel, sok múzeum, templom délután már ki sem nyit. A Medici kápolnáról hiába olvastam előzőleg, hogy a márvánnyal borított, féldrágakövekkel kirakott belső tér a kor egyik legköltségesebb alkotása volt, monumentalitása, a látványelemek töménysége mellbevágó. A sekrestye fehér márvány burkolata, a plasztikus márványszobrok hasonlóan lenyűgözőek, az együttes tiszta harmónia hat rám.
A templom körüli vásári hangulat, a bőrárukat, híres festmények reprodukcióit kínáló standok kizökkentenek a művészetek intenzív élvezetéből. Az Uffizi Múzeum felé igyekezve már nagyon hidegnek tűnik a szürkület, de úgy érzem, ilyen profán dolgokkal nem szabad foglalkozni. Az Uffiziról amúgy is nehéz írni. Ott van Botticelli Vénusz születése című képe és Tavasza, Tiziano Urbinói Vénusza, Rubensek, Tintorettók, Ducciók és még sok más kimagasló alkotás. Csupa olyan mű, amelyeket csak könyvek borítóján, művészeti albumokban látni. Amikor az eredeti kép előtt áll az ember – turistacsoportokkal körülvéve, három idegenvezető magyarázatát egyszerre hallgatva – nagyon nehéz tudatosítania, hogy az eredeti az, amelyen az a festék van, amit ötszáz éve Botticelli maga kevert ki.
Az este az Arnót, a Ponte Vecchiót illeti. Valahogy mindig is úgy éreztem, hiába van egy városnak reprezentatív, nyüzsgő főtere, az igazi varázshoz egy folyó is kell. A Szajna, a Temze, a Tevere, a Duna, mind valamiféle lüktetést ad Európa városainak. A Ponte Vecchio, a Régi híd, amelyet évszázadok óta aranyművesek, ékszerkészítők üzletei szegélyeznek, igazi ütőere a folyó köré szerveződő városrésznek. Hiába van egyre hidegebb és sötét, a hídon elindulva szinte muszáj folytatni az utat a túloldalon a kivilágított Pitti-palotáig.
Szembesülés
A hangulat, amire vágytam, amit Firenzétől reméltem, igenis, létezik, ott van, ettől él a város, s az egykori művészeti és kereskedelmi központ, a bankváros ettől az ma is, ami. Firenze. Ám van másik oldala is, ami nem is másik, igazából nem is Firenze. Kicsit nehéz körülírni, milyen, amikor a toszkán „fővárosban” a magyar ember saját történelmének, népe művészetének emlékeivel szembesül. Kolozsvártól, Mátyás király szülővárosától ezer kilométerre ugyanaz az arc tekint vissza rá, mint a Szent Mihály templom árnyékában Fadrusz János alkotásáról. A San Marco Múzeum 2014. január 6-ig olyan tematikus kiállítással vár, amelynek központi alakja Mátyás király, témája a magyar uralkodó Mediciekkel való viszonya. A kiállítás Mátyás mellett a kortárs Lorenzo Medicire is koncentrál, akit Il Magnificóként szoktak emlegetni, s akinek életművével párhuzamba állítható Corvin Mátyás művészetpártolása. A tárlat anyaga gazdag és változatos, felvezetésként a Zsigmond korról is szól, majd a Mátyás által kiépített humanista királyi udvarba nyújt betekintést, rávilágít az uralkodó itáliai kapcsolataira, és a Mátyás uralkodását követő Jagelló-kor kezdeteivel zárul. A kiállított tárgyak olasz városok múzeumaiból, magyarországi múzeumokból, Londonból, Párizsból, New Yorkból, Washingtonból kerültek az időszakos kiállításra, összesen tíz országból.
A legnagyobb hangsúly a két karizmatikus személyiség nagy szenvedélyének tartott díszes kódexekre esik, Mátyás Corvináiból is látható néhány példány, illetve olyan kódexek is, amelyek Mátyás halála miatt nem készültek el teljesen, a befejezetlen alkotások Olaszországban maradtak, és a Mediciek vásárolták meg őket. A gazdagon díszített kódexek mellett korabeli érmék, csempék, fegyverek is megtekinthetők, több, Mátyás királyról készült portré, festmény, illetve a híres, feleségével, Beatrixszal közös márvány dombormű portréja is. Két elegáns, dekoratív, nagyméretű majolika tál is vonzza a figyelmet, ezek Mátyás és Beatrix esküvőjére érkeztek a budai udvarba, ma New Yorkban és Londonban van állandó otthonuk. Ritkán látható különlegesség Mátyás király Firenzében készült trónkárpitja is, az aranyszálakkal szőtt címeres kárpit a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona.
Belső firenzéink
Nem tudom létezik-e ember, aki úgy jön el Firenzéből, hogy elég volt, többet nem menne vissza, kipipálta az ottani látnivalókat, kész, vége. Az utolsó órákban szinte kétségbeesetten próbálunk minden képet, látványt rögzíteni, a hangulatot, a Ponte Vecchio vízben tükröződő fényeit, a szűk utcák házainak reneszánsz homlokzatát, a Dóm teret, mindent. És bár több száz fénykép emlékeztet Firenzére, nem ezek által marad meg számunkra. Él bennünk és éltet – egy város ettől igazán jó, ezért érdemes látni.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.