Kalotaszeg modern kori betyárjai

Az egykori Szolnok-Doboka vármegyei Szamosújváron alussza örök álmát Rózsa Sándor. Az egyesek szemében köztörvényes, kegyetlen rablógyilkos, mások által valóságos hősként emlegetett betyár 150 fős szabadcsapat élénharcolt az 1848-as eszmékért. Hiába bizonyítottak rá többtucatnyi bűntettet, hiába tűztek ki a fejére igen magas, 10 ezer koronás vérdíjat, hiába ítélték több ízben is börtönre, népszerűsége miatt soha nem merték kivégezni. A 19. század betyárvilágának vezéregyénisége 65 esztendős korában a szamosújvári börtön 1267-es számú rabjaként végezte, ahol életfogytiglani ítéletét töltötte.

Elsőként a betyárvezér egyik leszármazottja állított emléket legendás hírű elődjének, majd Gabányi János helytörténész szervezett közadakozást a 70-es évek közepén, a befolyt összeget pedig beton sírkőre áldozta. Két évtizeddel később, 1996-ban a helyi RMDSZ és a református egyház hozta rendbe az 1878-ban elhunyt zsivány rabtemetőben lévő végső nyughelyét. Mintegy két évszázaddal a betyárkirály születése után, 2012-ben a szamosújváriak ismét gondoltak egy merészet, és a mezőségi szórványmagyarság ügyét ápoló Téka Alapítvány, valamint a ’48-as forradalom honvédtábornokáról, Czetz Jánosról elnevezett cserkészcsapat önkéntesei révén rendbe tették és kovácsolt vasból készült kerítéssel szegélyezték Rózsa Sándor sírját.

A „hagyományőrző” banda

A lelkes szamosújvári civileket valamiben mégis megelőzték a mai Kolozs megyében, a Kalotaszeg sarkában fekvő Inaktelkén élő valamikori legények, akik Rózsa Sándor emlékét a kommunista rendszer legátkosabb éveiben is ápolták – egészen eredeti módon. Se szobor, se emléktábla, iskolát sem neveztek el róla az eldugott, kis zsákfaluban. Ehelyett a magát lokálpatrióta csoportnak tartó legénysereg felvette a néhai rablóvezér nevét. A Rózsa Sándor-banda a fiatalok körében valamikor létező szokásvilágot és szabálygyűjteményt próbálta feleleveníteni. „Célja a falusi fiatalok összetartása, bálok és közös szórakozások szervezése, a legények közti hierarchia és a fiatalságon belüli rend kézben tartása, továbbá az inaktelki lányok iránt érdeklődő, más falusi legények esetleges elűzése volt” – olvasható a világhálón.

Egyesek szerint azonban mindez a valóság megszépítése, hisz a kalotaszegi település legényeinek sok közük nem volt az alföldi zsiványhoz. Annál inkább a dorbézoláshoz és a botránykereséshez, állítják egyes falubeliek, akik egyáltalán hajlandók mesélni a bandáról. Inaktelkén ugyanis szinte senki nem akar – vagy fogadjuk el: nem tud – mondani semmit a Rózsa Sándor-féle bandáról. Pedig a legények megöregedése, a csoportosulás önfelszámolása után a falu fiataljai még sokáig őrizték a banda idejében meghonosodott íratlan szabályokat. Bár annak idején Rózsa Sándor is ott folytatta, ahol a rablás miatt kivégzett apja abbahagyta, az inaktelki bandatagok fiai nem követték apáik példáját. Az új, harmadik évezred küszöbén született nemzedék más jellegű szocializálódása miatt ezek az íratlan szabályok javarészt ellényegtelenedtek, homályba vesztek, a hagyományok kihaltak. Ma már az internet, nem pedig a rózsasándorkodás korát éljük, meg is dorgálták azt a fiatalembert, aki „felbetyárkodott” a bandáról néhány mondatot a Wikipédiára.

Az inaktelki zsákutca

A banda egykori tagjaival az Inaktelkét is magában foglaló Egeres magyar alpolgármesterének segítségével próbáljuk felvenni a kapcsolatot. A községházán tett látogatás azonban váratlan meglepetést rejteget: Both György azt állítja, érkezésünk előtt utánanézett a dolognak, de senkitől nem hallott a Rózsa Sándor-féle bandáról vagy csoportosulásról. Az általa körbekérdezett munkatársak tanácstalanok, mint ahogy a beajánlott inaktelki mesterember, Kalló Feri bácsi is. Már csak abból az egyszerű okból is, hogy az öreg kőfaragónak valaki már kifaragta a kövét – így ő is legfeljebb az örök pusztákon találkozhat a betyárkirállyal.

Nem is sejtjük, milyen kemény fába próbáljuk vágni a fejszénket. Véletlen egybeesések, gondoljuk, és szerencsét próbálunk az egyháznál. Itt csak tudnak a rég levitézlett bandáról, elvégre Inaktelke nemcsak hogy kis település, de minden egyes lakója a református templom padjait koptatja – legalább évente egyszer. Kelemen Attila kolozsvári teológiatanár 2012 őszén akorán távozott Jánosi Lóránt Sándortól vette át az inaktelki református gyülekezetet. Mint mondja, hallomásból tud a bandáról, egyszer fiatalabb kollégája, a faluból származó, jelenleg Kolozsváron élő Tárkányi Márton mesélt róla. A 38 éves lelkész viszont azt állítja, ő nem tud efféle csoportosulásról. „Ha létezett volna, gyermekként csak hallottam volna róla” – mondja Tárkányi Márton, aki ugyan tizenéves korában a kincses városba került, de soha nem szakadt el szülőfalujától.

Hetek hétpecsétes titka

Az utca emberei sem beszédesebbek. Értésünkre adják: jó helyen kopogtatunk, de „bebocsátást” Gergely Jánoskánál vagy Tárkányi Ferencnél nyerhetünk. Előbbi keresztnevének kicsinyítője csupán azt jelzi, hogy apját is ugyanúgy hívják, ő maga se nem túl alacsony, se nem túl fiatal. És nem is túl bőbeszédű. „Kinek a bandája? Nem is hallottam róla” – ráz le kapásból széles, de hamis mosoly közepette. Tárkányi Ferenc megkeresése fokozza déjà vu érzésünket. „Ember, maga tévedésben van, én nem voltam semmiféle banda tagja!” – próbálja cimborájához hasonlóan rövidre zárni a kérdést a faluban Gornyikként ismert férfi. Mint meséli, ő már rég elhagyta
Inaktelkét, csak Kolozsváron „vitézkedett”. Gyermekkorára is kitér, amikor Inaktelkén két banda szállt egymással hadban. A Rózsa Sándor-féle bandáról viszont harmadszorra is elismétli: életében nem hallott.

Már-már úgy tűnik, hogy a fél falu titoktartási fogadalmat tett, a másik feléhez pedig sehogy sincs szerencsénk, amikor valaki Varga Mihály Ilonka nénihez irányít. Nem fiatal már ő sem, de úgy tűnik, ő az első falubeli, akit emlékezete nem hagyott cserben. „Hát persze, hogy volt itt egy banda, a Rózsa Sándor bandája, ahogy a fiúk magukat nevezték! – vág mindjárt a közepébe az unokáival játszó asszony. – A családomból senki nem volt a tagja, de mindannyian tudtunk róla, hiszen e földön elterjedt a hírük. Aztán Inaktelke nem nagy falu, itt mindenki mindent tud. Csak esetleg nem akar róla beszélni”. Hogy miért nem, ezt Ilonka sem érti, hisz nincs mit szégyellni. „Ezek a fiúk nem raboltak, nem fosztogattak, csak élték az életüket. Nem tudom, mennyire óvták a helybéli lányokat, nekem az volt az érzésem, hogy inkább magukat védték. Igaz, a bálokban, a fonóban meg-megverték az idegeneket. Azóta már rég megkomolyodtak, most nagy gyerekes apák” – mondja az idős asszony, majd neveket sorakoztat, ismét felvillantva a reményt.

A vezér betyárbecsülete

Miközben Tóth Mártont keressük, az öccsébe, a jóval fiatalabb Jánosba botlunk, aki ugyan nem volt bandatag, de – minő meglepetés! – készségesen beszél bátyja ifjúkori kalandozásairól. „Én sem tudok mindent, mert a nagyok nem avattak be, de beszélgetéseikből időnként el-elkaptam valamit” – mondja, miközben a távoli dombok közti vágásra mutat, amelyet a környékbeliek Rózsa Sándor szöktetőjeként ismernek. Amikor azt kérdezzük, mi mindent tett Márton és bandája, János elmosolyodik. „Mikor mit” – válaszolja sokat sejtetően, majd a bátyjához irányít. „Ezt inkább kérdezzék tőle” – biztat, és elkísér a nagy testvér portájára. Inaktelke Rózsa Sándorját azonban nem találjuk otthon. Nem bujkál előlünk, a felesége, Erzsike pillanatok alatt elmagyarázza, hol találjuk Gyerővásárhelyen, a szomszéd faluban. Az asszony is arra biztat, hogy a múltról a férjét faggassuk, ne őt, mert amikor Tóth Márton udvarolni kezdett neki, már lecsengőben voltak a férfi ifjúkori zsiványkodásai. „Annyit mondhatok, hogy ő volt a bandavezér” – árulja el, majd megmutatja, merre szeljük át a két falu közti dombokat, hogy ne kelljen műúton 20 kilométert kerülnünk.

„Még hogy nem tudnak a Rózsa Sándor inaktelki bandájáról?! És, hogy Gergely Jánoska nem volt bandatag? Meg Gornyik sem? És azt merték mondani, hogy ők még csak nem is hallottak erről a bandáról? Pedig a tenyerünket elvágva, vértestvérséget fogadtunk egymásnak” – hördül fel az egyetlen helyi férfi, akiről azonnal lerí: nemcsak vállalja a maga és társai betyárkodásait, de egyenesen büszke rájuk. Tóth Mártont választották a hetek a banda élére. „Mi, akik a Pál utcai fiúk történetén nőttünk fel, állandó harcban voltunk a Rácz Andris lova nevű területért. Aztán amikor megnőttünk, heten megalakítottuk a bandát, amelyet ki másról, mint Rózsa Sándorról neveztünk el. A falu öregjeitől tudjuk ugyanis, hogy a híres betyár előszeretettel tanyázott a környékbeli erdőben és az annak mélyén lévő barlangban. Mi is kijártunk a falu fölötti sűrű erdőbe, a Paperdejébe, kitakarítottuk a néhai rablóvezér kis barlangját, ott meg egy hatalmas, öreg fa árnyékában bujkáltunk naphosszat. Nem loptunk, nem fosztogattunk, de időnként el-elkaptunk egy tyúkot, a rejtekhelyünkre vittük, és megsütöttük. Itt döntöttük el, kit kell »meglátogatnunk«. Senkit nem bántottunk a faluból, de ha idegen merte betenni a lábát az inaktelki fonóba, hogy valamelyik helybéli lánykára vessen szemet, nyomban elláttuk a baját. Mert ahol mi megfordultunk, ott mindig történt valami! Mondhatnám úgy is: rendet tettünk” – idézi fel a közel három évtizeddel ezelőtti időszakot az akkori „bandavezér”.

Az ember nem is gondolná a középkorú, Kalotaszeg minden sarkában komoly építkezési vállalkozónak ismert férfiról, hogy legénykorában szinte gyertyával kereste a bajt. Balhézásai nyomán időnként a karhatalmiakkal is összeakadt a bajusza, de mindig megúszta. Mint meséli, a rendőrőrsön töltött óráknak a faluban ének formájában ment a híre. „Paperdeje gyászban van,/Rózsa Márton fogva van!” – adták a közösség tudtára a társai. A példakép elődhöz hasonlóan a modern kori bandavezér is mindig feltalálta magát, és ünnepelt hősként hagyta el az őrsöt.

Tóth Márton és társai – Andi, Feri, a két János, Náni és Pisti – ma tekintélyes családfők. Elásták a csatabárdot, vele együtt egyesek az emlékeket is. Ha viszont összeverődik az 53 éves Tóth Márton és a nagyjából egyidős társai, a kissé megőszült és megpockosodott legények felelevenítik fiatalkori betyárkodásaikat, és isznak Rózsa Sándor no meg a maguk emlékeire.

(Részlet az Időutazás Farnastól Zsobokig – Kalotaszegi riportok című kötetből; MURE, 2014)