Dadogó harmonikás

Lukács Csaba 2013. november 15., 12:16

Kétrészes svédországi riportsorozatunk első epizódjában annak jártunk utána, a világ egyik legjobban működő jóléti társadalmában hogyan sikerült integrálni a cigányságot, és mi történik azokkal a bevándorlókkal, akik cseppet sem akarnak beilleszkedni.

•  Fotó: Lukács Csaba
galéria
Fotó: Lukács Csaba

Ülök egy romakonferencián Stockholm belvárosában, és nehezen tudom értelmezni a hallottakat. A világ egyik legirigyeltebb országában vagyunk. Nehéz sorsú emberek százezrei szeretnének bevándorolni ide szerte a világból, olyan társadalomba kerülni, ahol erős a szociális háló és szolidaritás, nem hagynak elesni senkit. Ahol van pénz, lehetőség értelmes célokra, és van törvény arról, hogy a gazdi a kutyát nem hagyhatja magára hat óránál hosszabb ideig, mert az depressziós lesz – ezért lettek zsúfoltak a kutyaóvodák. Vannak persze problémák is: például ötszáz év alatt sem sikerült integrálniuk a cigányokat.

Cigánylisták
Ehelyett „strukturális anticiganizmus” hatja át az egész közigazgatást. Ezt nem én mondom, egy Maria Leissner nevű néppárti – ami itt inkább liberálist jelent – politikus többéves tanulmányának konklúziója. Jelzi ezt az idei botrány is: Malmőben a rendőrség egészen ez évig, a fővárosban pedig 1996-ig listázta a cigányokat. Nem csak a törvénnyel összeütközésbe kerülőket, hanem még a kisgyerekeket is.
Hasse Taikon családja aligha nevezhető friss bevándorlónak, ötszáz éve érkeztek ide. „Amikor megtudtam, hogy van egy ilyen lista, és az egész családommal szerepelek rajta, nagyon felháborodtam – meséli. – Úgy éreztem magam, mintha a harmincas években lennénk. Azt gondoltam, már rég elmúltak azok az idők, ma mindenki egyenlő és azonos jogokkal rendelkezik. Ilyesminek nem szabadott volna megtörténnie.”
A családias hangulatú konferencia egyébként egy kulturális központ negyedik emeletén kapott helyett. A folyosó végében uniszex mosdók a nemek közti egyenlőség jegyében. Piszoár egyikben sincs, cserébe minden ülőke le van vizelve. A férfiak bosszúja, gondolom, de azért nem lennék a meg nem különböztetett nők helyében.



Homok a tankban
Egyik délután divatos farmert viselő, középkorú vagány fickó érkezik gitárral a kezében. Mikale Land rendőr volt, aztán leszerelt, és olyan emberjogi aktivista lett, aki nem fél börtönrockot játszani a cigánykonferencián. Tanulságos „megtérésének” története is. Újoncként a nyolcvanas években került a város egyik leghírhedtebb részének rendőrállomására. Az utcán jellemzően külföldiekkel találkozott: romákkal és friss bevándorlókkal, esetleg egykori emigránsok már itt született gyerekeivel, de velük csak azután, miután lebuktak valami törvénytelenség miatt. „Fiatal voltam, és szinte valamennyi roma-vezette autót megállítottam. Erre képeztek ki – meséli. – Gyerekkoromban azt hallottam otthon, hogy a romák bűnözők, ezt hoztam magammal a rendőrséghez is. Nagyon sok előítélet volt bennem. Ha a megállított cigányoknál nem volt jogosítvány, vagy találtunk valami hibát, tárgyakat dugtunk a slusszkulcs helyére, hogy ne tudjanak utána elmenni az autóval. Később megtanultuk, hogy homokot teszünk a benzintankba, akkor is marad a kocsi.”
Mikale később civil ruhában járta az utcákat, hogy a bandákat figyelje. Ez azért rendhagyó feladat, mert a felmérések szerint a svéd egyenruhások munkaidejük alig egy százalékát töltik a terepen, a többi irodai adminisztrációval telik. „Gyakorlatilag az utcán éltem én is, busz helyett biciklivel jártam, civil ruhában – folytatja az exrendőr. – Sok romával találkoztam, jobban megismertem őket és a családjukat. Voltak közöttük olyanok, akik korábban összetűzésbe kerültek a törvénnyel, de mindannyian kedvesek voltak. Sok éven keresztül tartott ez a kapcsolat, és lassan eltűntek az előítéleteim.”
Mikale rendszeresen kezdett publikálni a napilapokban arról, hogy a rendőrségnek változnia kell, a témáról három könyvet is írt. Aztán leszerelt. Úgy véli, a svéd rendőrök között ma is erős a rasszizmus. A romák listázását is elítéli, de másban látja a fő hibát: „A rendőrségnek mindig voltak olyan alaptézisei, mint az elhivatottság, hatékonyság, nyitottság, de ezek csak szavak – állítja. – Igazi változás csak akkor lesz, ha a rendőrök találkoznak az emberekkel. Ha nem jársz az emberek között, a problémák és az előítéletek sem szűnnek meg. A legfontosabb, hogy a rendőri vezetők fejében is legyen váltás, és utána aztán alapjaiban változna meg a rendőrség hozzáállása is.”

Kényszersterilizálástól a demokráciáig
Fred Taikon cigány közösségi vezető az É Romani Glinda című lap alapító-főszerkesztője. ő szervezte a négynapos stockholmi konferenciát. Amikor elbeszélgetünk, sajnálkozását fejezi ki, hogy Magyarországon milyen rossz a romáknak, mióta a Jobbik van hatalmon, és hogy az új kormány hivatalba lépése óta gyilkolják a cigányokat. (Október 23-án a svéd állami televízióban sugároztak egy Magyarországot meglehetősen egyoldalúan, negatív színben feltüntető riportfilmet.) Amikor jelzem, hogy a Jobbik ellenzéki párt, és a cigánygyilkosságok még az előző kormány idején történtek, értetlenül néz rám. Menteni igyekezve a helyzetet megkérdem: milyen ma romaként élni Svédországban? Hallottam ugyanis arról, hogy egészen 1961-ig nem telepedhettek le, vándorolniuk kellett, gyerekeik nem mehettek iskolába, sőt, a hetvenes évekig a hatóságok kényszersterilizálhatták őket – és az elmebetegeket – a svéd faj védelme érdekében.
„Svédországban 1959-ben alig hétszáz cigány élt – kezdi az ismertetést Fred –, 1965-ben kezdődött meg a visszatelepedésünk. Most közel ötvenezer, svéd állampolgársággal rendelkező roma van az országban, öt nagy csoportban: a lovári, a kalderash vagyis rézművesek, a vándorcigányok, a finn cigányok, a Kalék és az újonnan érkezettek, azaz a Balkánról menekültek. A roma szervezetek becslései alapján utóbbiak összesen 100–125 ezren lehetnek – azért nem tudjuk a pontos számot, mert a még nem állampolgár menekültekről nincsenek adatok, sokan közülük a saját szervezeteikkel sem veszik fel a kapcsolatot, mindenki elől rejtőznek.”
A cigány szervezet szakemberei nemrég felmérést készítettek, amelynek során kiválasztottak száz tipikusan roma, illetve száz svéd nevet. Megegyező szövegű önéletrajzok fölé írták a neveket, és párosával beküldték álláshirdetésekre. A cigány nevűek közül csak tízet hívtak be személyes interjúra, a svéd nevűek közül hetvenötnek jeleztek vissza. „Az emberek gyakran megkérdezik tőlem, melyik országban a legjobb élni – meséli Fred. – Én mindig azt válaszolom, természetesen Svédországban, másutt még nehezebb romának lenni. Itt demokrácia van, szólásszabadság, harminc éve nemzeti kisebbségnek számítunk, speciális kisebbségi politikával, így most már felemelhetjük a hangunkat.”
Még hozzáteszi: korábban jó kapcsolatokat ápoltak Magyarországgal is, de most nem szívesen utaznak oda a tüntetések és a cigánygyilkosságok miatt.

Diplomás taxisok
A konferencia egyik, láthatóan svéd származású résztvevője nagyon jó véleménnyel van a magyarokról: egy kutatóintézetben dolgozva szorgalmas magyar menekülteket ismert meg 1956 után. Azért nem szép dolog, hogy most maguknál bántják a cigányokat – fűzi hozzá az idős hölgy. Ezek után alaposan meghökkenek, amikor bevallja: ő bizony rasszista. „Látja – súgja nekem –, itt van ez a harmonikás, a családja állítólag több száz éve itt él, de mégis csak dadognak svédül. Ráadásul elhozta az összes gyerekét a konferenciára, holott azoknak az iskolában kellene lenniük.”
Malmő amúgy egyáltalán nem rossz hely, és nem csak azért, mert a híd másik oldalán ott van Dánia. Belvárosa tipikus multikulti, ezernyi nációval – csak idő kérdése, és nem lesz karácsony, hogy ne sértsenek meg senkit. Találkozunk egy ott élő magyar nővel, aki elmeséli: a májusban ott rendezett euróvíziós döntő az első volt a vetélkedő történetében, amikor valamennyi küldöttség anyanyelvi kísérőt kaphatott. Százhatvan nemzet és nyelv képviselői élnek a településen, ami önmagában végtelen színességet és változatosságot jelent.
Aki viszont nem kap állást, az viszonylag kevés örömet tud megosztani. Miután egy friss OECD-felmérés Svédországot hozta ki a legdiszkriminatívabb munkaerőpiaccal rendelkező fejlett országnak, az Expressen című lap diplomás bevándorlókkal készített anyagot, akik végzettségüknél jóval alacsonyabb képesítést igénylő munkakörben dolgoznak. Úgy tapasztalták, a stockholmi központi pályaudvar előtt ácsorgó taxisofőrök zöme például egyetemet végzett valahol. Gondoltam, elvégzem a kísérletet Malmőben is. Az első igénybe vett taxit egy Irakból érkezett tanár vezette. Entezarjou Mahmoud középiskolás diákokat tanított természettudományokra, amikor 1989-ben elmenekült az iraki–iráni háborúból éppen kikecmergő hazájából. „Itt nem is próbálkoztam tanárként elhelyezkedni – meséli –, mert legalább két évig tanulnom kellett volna, majd különbözeti vizsgákat tenni, de mindezt nem volt miből finanszírozni. Mivel talán soha nem fogok akcentus nélkül svédül beszélni, talán nem is baj, hogy nem dolgozom tanárként. Nagyon tiszteletlenek itt a diákok, állandóan cikiznének a kiejtésem miatt.” Bevándorlóként nagyon nehéz volt munkát találnia, alkalmazottként különösen. Nem volt más választása: saját céget indított. Egyébként is saját lábon kell állnia, vallja, akkor nem lesz baj.

Uniós betörési csúcs
Visszafele autózva a fővárosba megállunk egy Södertalje nevű városkában. Kis-Bagdadnak is hívják, mivel 30 ezer iraki asszír és szíriai él itt. Sűrítve látni mindent, ami jellemző a bevándorlók lakta negyedekre: délelőtt tízkor minden bolt előtt ott toporognak a türelmetlen színes bőrű vevők, svédet alig látni – ők munkában vannak. A bevándorlók körében ugyanis 16 százalékos a munkanélküliség, míg a svéd felmenőkkel rendelkezőknél csak hat. A lassan elviselhetetlen társadalmi nyomás ellenére az ország továbbra is nyitva tartja kapuit a menekültek előtt: az eddigi rekordévben, 2009-ben 102 ezer menedékkérőt fogadtak be.
Időközben viszont gyökeresen megváltozott a migráció szerkezete: míg korábban a szomszédos országokból, Európa egyéb részeiből érkeztek ide jól képzett munkavállalók, most már jellemzően harmadik világbeli, fejletlen országok menekültjeit fogadják be. Aligha véletlen hát, hogy a bevándorlók túlreprezentáltak a bűnügyi statisztikákban is, amelyek immár nem túl rózsásak az egykor igen békésnek és biztonságosnak tudott országban. Göteborgban idén eddig ötven embert lőttek le, és Stockholmban van egy olyan kerület, a Jarva, ahol a legtöbb a betörés az egész unióban: a városrész minden nyolcadik lakását évente egyszer kipakolják. „A fiatalok azt hiszik, hogy erőszakkal meg lehet változtatni a társadalmat – mondta Fredrik Reinfeldt kormányfő a zavargások után. – Hát nem lehet!”
Egyelőre nem tudni, kinek lesz igaza.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.