„Fele apă, fele víz”: élet a bor útján

Bethlenszentmiklós, Küküllőszög máig többségében magyarnak megmaradt települése mintha az ellentmondások falva címre pályázó helység lenne – legalábbis így fest a helyzet a kívülálló szemébe ötlő logikai bukfencek alapján. Reformátusok és unitárius kölcsönösen tisztelik egymást, de érthető módon a maguk vallását tartják az igazinak. Mégis, vegyesházasság-kötés esetén az asszonykát íratlan szabály kötelezi férje (hitének) követésére – annak dacára, hogy azelőtt saját vallására esküdött fel. Noha a gyengébbik nemnek kell alkalmazkodni, a boldogító igen kimondása előbb mégiscsak az ő templomában történik, és csak miután a papja összeeskette őket, vonulnak át párja istenházába.

Az sem kimondottan a dél-erdélyi szórvány jellemzője, hogy az etnikailag vegyes házasságból származó gyermekeket nem román, hanem magyar osztályba íratják a szülők. Mindezzel együtt a fiatalok amolyan „fele apă, fele víz” nyelvezetet beszélnek, keverve a két nyelvet. Román prédikációról viszont hallani sem akarnak a templomban, sem a reformátusban, sem az unitáriusban. Az viszont már nem zavarja, hogy Isten mindkét háza előtt díszelgő turisztikai tájékoztató ugyan kétnyelvű, de ezek közül egyik sem magyar. Mint ahogy az a főúton átívelő fényreklám sem okoz különösebb gondot, mely december tájékán La Mulţi Ani!-t, és még véletlenül sem egy boldogabb új esztendőt kíván a falu több száz magyar lakójának. Azért jó ez így, mert meghibásodott, így már évek óta nem világít – ebben rejlik a kétnyelvűségi gondok megoldása, legalábbis az RMDSZ illetékese szerint. Egyébként Bethlenszentmiklós román neve is rejteget egy csavart: míg a térképeken Sânmiclăuşt kell keresni, ahhoz, hogy az ember el is jusson a főúttól egy kilométerre fekvő településre, a Sfântul Nicolae jelzésnél kell letérnie.

Megszegett eskü – hűen követett férjekért

A magyar többségű falut nagyjából fele-fele arányban lakják reformátusok és unitáriusok. Mindkét felekezet mintegy 400 tagot számlál, ennél valamivel kevesebben vannak az ortodoxok és elenyésző számban a görög katolikusok. A túl sűrű templomlátogatás egyik gyülekezetre sem jellemző – a lelkészek fájdalmára. A konfirmálás után a fiatalok mintha kikonfirmálnának, ahogy Ary László református lelkipásztor fogalmaz. Legtöbb fiatal hívét már csak útban az oltár felé látja viszont a templomban. Mindezen túl, a szatmárnémeti származású, Dél-Erdélyben mindössze két éve szolgáló lelkész a jellegzetes nyelvjárást is nehezen szokta meg; mint mondja, az elején szinte nem értette, mit beszélnek az emberek. „Érdekes mód rengeteg román szót kevernek a beszédjükbe, mégis határozottan kiállnak amellett, hogy nekik csak magyarul kell prédikálni” – jegyzi meg a geológusból lett teológus, aki közel harminc esztendős fejjel, jól fizetett mérnöki állását cserélte a papi hivatásra.

Ary számára az is teljesen helyi jellegzetességnek tűnt, hogy a reformátusok és unitáriusok között kötött házasság esetén a nő mindig követi a férje vallását, így értelemszerűen a születendő gyerek is az apa gyülekezetébe kerül. „Senki nem tudta megmagyarázni, honnan ered ez a különleges szokás. Mi, lelkészek nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk. Pedig kissé furcsa, hogy tizenéves korában a konfirmáló lány olyan fogadalmat tesz, amiről már akkor tudja, hogy néhány esztendő múlva akár meg is szegheti” – állapítja meg a református lelkész. Unitárius kollégája, a környékbeli Küküllődombón felnőtt Veress Ferenc László huszonkét esztendeje, azaz azóta szolgál a faluban, hogy kikerült a teológiai intézet padsoraiból. Érkezésekor ő sem tehetett egyebet, minthogy elfogadja az évszázados rendet, amelynek szinte kivétel nélkül valamennyi asszonyka aláveti magát.

A szentmiklósi hagyományhoz tartozik az is, hogy vegyesházasság esetén az ifjú pár előbb a menyasszony gyülekezete előtt mondja ki a boldogító igent, és csak azután vonulnak át a vőlegény papjához. A férj „követése” – akét vallás közti különbségek ellenére –, úgy tűnik, jó hatással van a felekezeti békére. A kölcsönös esetek miatt a mérleg sem borul fel, és az egymás iránti tisztelet is erősödik. Nincs is vallási „háború” a faluban, állítják a lelkészek, akik gyakran temetnek együtt.

Kastély nélkül nem pezseg a turizmus

A környékbeli ipar hanyatlása számos szentmiklósi életét megnehezítette. A mintegy 1400 lelkes falu ennek dacára sem egy elszegényedett település képét mutatja. Lakói szorgalmasak, aránylag jól fel is találják magukat. Van, aki külföldön próbál boldogulni, a messze távolban szerzett pénzt pedig jobbára hazahozza, és saját háza táján fekteti be.

A faluban ugyanakkor szinte nincs család, amely valamilyen módon ne foglalkozna borászattal. Elvégre, ha egy kilométeres félreeséssel is, de Bethlenszentmiklós is a Nagyenyedet Dicsőszentmártonnal összekötő Bor útján fekszik. A helyiek általában a vegyes borokat kedvelik, de, hangsúlyozzák: csakis nemes szőlőből! A jóval híresebb Csombord, Zsidve vagy Küküllővár árnyékában Szentmiklóson senki nem bátorkodik palackozni a természet nedűjét, inkább szűk körben igyekszik értékesíteni. Akad olyan gazda is, aki inkább a gabonatermesztésből vagy az állattartásból próbál megélni, 150–200 hektárt is megdolgoz vagy 30–35 fejőstehenet tart.

Bár az etnikai és vallási sokszínűség, a műemléktemplomok, a 17. századi kastély, a bor és a természeti környezet önmagát kínálja, még senkinek nem jutott eszébe faluturizmussal foglalkozni. Pedig időnként itt is megfordult egy-egy magyarországi turistabusz. Az idegenforgalmon a Bethlenek kastélyának rendbetétele lendítene igazán – vélik a helyiek. Egyesek egy bizonyos magyarországi befektetőben bíznak, aki már szemügyre vette a kastélyt, de a pénzes bőröndöt egyelőre otthon hagyta.

Furcsamód a faluban senki nem tudja, kié a kastély. Az emberek csak találgatnak: az evangélikus egyházé volna, az önkormányzaté, a fél régiót felvásárló, korrupciós botrányba is keveredett konstancai pezsgőkirály Necşulescu-családé? A Szépmezőhöz tartozó település RMDSZ-es önkormányzati képviselői – szégyen ide, tudatlanság oda – sem tudják. Tény, hogy Bethlen János erdélyi kancellár fia, Miklós építette 1667 és 1683 között, a dél-erdélyi jobbágyfelkeléseket követően viszont már Samuel Bruckenthal báró volt a tulajdonosa. Hogy a magyar nemesek pontosan mikor hagyták el a birtokot, nem tudni. A környéken fennmaradt legenda szerint, a Bethlenek a jobbágylázadások idején úgy eltűntek egy éjszaka, hogy hintójukkal meg sem álltak Bécsig. A Marosvásárhelyen élő gróf Bethlen Anikó úgy tudja, az 1800-as évek vége felé még mindig ősei temetkeztek a kastély kriptájába. Azt is tudni véli, hogy a konstancai üzletember és családja – mint sok minden mást a környéken – a kastélyt is felvásárolta.

Az 1948-as államosítás után az akkor még jó állapotban lévő impozáns épület rendre óvodának, börtönnek, munkáskantinnak, húsfeldolgozó üzemnek, de még pezsgőérlelési részlegnek is szolgált helyszínül. A középkorúak arra is emlékeznek, hogy a 80-as évek első felében a kastély falai közt forgatták a magyar urak ellen felkelő parasztvezérről szóló, Horea című, román nemzeti öntudattól átitatott játékfilmet. Néhány évvel korábban az épületben még lakók is meghúzódtak, ma már viszont teljesen üresen szomorkodik. Csak az óvodások visznek egy kis vigasságot az udvarára, amikor a szomszéd épületből a kastélyudvarra vezénylik őket.

Lepukkant óvoda szennylé és romok között

Az idegen hiába hegyezné a fülét a gyermekzsivajra, nem találja meg túl könnyen a kastély melletti napközit. És nem csak azért, mert a szocializmus örökségeként mindmáig ott éktelenkedő tömbházak közé rejtették el. A sikátor végén elénk táruló gazdasági épület, előtte a derékig érő gaz, a megrozsdázott, állami gazdaságot jelző cégtábla el nem árulná, hogy egy 21. századi tanintézmény előtt állunk.

Még szerencse, hogy útbaigazítónk, félig tréfásan, félig komolyan, azzal engedett el, hogy „jobb, ha szag után” megyünk. Csakhogy a nyári melegben a tejgyár már legalább 100–200 méterről árasztja a bűzt. „Hiába ez a nagy udvar, senki nem tartja karban, ráadásul itt folyik végig a tejfeldolgozótól kiengedett büdös szennylé. Ha gyerekeinket a levegőre akarjuk vinni, átmegyünk a romok közé, a kastély udvarára” – áraszt el panaszaival Bodoczi Anna, aki csaknem 39 éve tanít a faluban. A négy csoportba elosztott szentmiklósi gyerkőcöknek egyszerre balszerencséje és szerencséje, hogy az óvodai rangra emelt, málladozó, salétromos vakolatú egykori vegyszerraktár is a zsidvei borászati vállalat tulajdonába került. „A borkombinát tulajdonosai, Necşulescuék tartják fenn, a Küküllővárról érkező napi kosztért a szülőknek mindössze jelképes 1,50 lejt kell fizetniük. De ennek is megvan az ára: mivel az óvoda nem a sajátja, az önkormányzat semmit nem hajlandó befektetni. Még egy doboz súrlóport sem kapunk a tanácstól!” – mondja az óvodát vezető pedagógus.

Az évek során számos hatósági ellenőr megfordult az épületben; mindenki elcsodálkozott, aki tehette, ígért is ezt-azt, a közegészségügy felfüggesztette a működési engedélyt, de minden maradt a régiben. Legutóbb a faluba érkező Fehér megyei prefektus próbált magyarul kedveskedni a gyerekeknek, de ezzel még nem orvosolta a helyzetet. Pedig a megoldást a vak is látná: a főutcán felújított, üresen tátongó óvodaépület áll, amelyet csupán egy-két teremmel kellene megtoldani. A helyiek szerint mindenképpen megérné, ha már a kormány csaknem 150 ezer lejt költött egy mindmáig egyetlen alkalommal – a választások napján – használt illemhely megépítésére, a miskolci Máltai Szeretetszolgálat pedig csodálatos játszóteret alakított ki az udvarán. Az ingatlan azonban csak néhanapján népesedik be, amikor a helyi cigányság lakodalom vagy tor szervezésére bérli ki.

Vegyesházasságból magyar osztályba

Egyesek tudni vélik, hogy a román többségű község polgármestere egyszer társaságban elszólta magát, mondván, hogy közpénzből nem fog magyaroknak és cigányoknak óvodát építeni. Ha mondott ilyesmit Ioan Horşia, ha nem, a tények önmagukért beszélnek. A bethlenszentmiklósi napközi két csoportját magyar gyerekek alkotják, a másik kettőt, ahol román nyelven folyik az oktatás, többnyire a cigányok népesítik be. Mivel a szülők többsége nem szívesen adja csemetéjét olyan csoportba, ahol jelentős a romák számbeli fölénye, a szórványra egyáltalán nem jellemző helyzet alakult ki a Fehér megyei faluban: a vegyes családból származó gyerekeket is magyar óvodába járatják. A „szokás” az iskola elemi osztályaira is „átnyúlik”, 80-an tanulnak a magyar tagozaton, egyesek önálló, mások összevont osztályokban. Az elsőt végzett négy kis unitárius lurkó közül három román anyanyelvű, de ők otthon is, az iskolában is jobbára magyarul beszélnek.

Hogy az anyanyelvű oktatás még véletlenül se kerüljön veszélybe, a környékbeli Küküllővárról, Boldogfalváról, Magyarbényéről hozzák be naponta a magyar gyerekeket. „Eleinte saját autókkal, aztán egy alapítványi mikrobusszal ingáztattuk őket, néhány éve az önkormányzati iskolabusszal hozzuk” – mondja Veress Ferenc László unitárius lelkész, aki maga is tanít a helyi tanintézetben. A nyolc osztály elvégzése után alig-alig morzsolódik le gyerek, a legtöbb anyanyelvén folytatja, hagyományszerűen Nagyenyeden, újabban meg Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron.

Művelődés tévével és számítógéppel

Bár sem Marosvásárhelyig, sem Kolozsvárig nem túl nagy távolság – Dicsőszentmárton és Nagyenyed közelségéről nem is beszélve –, túlzás lenne azt állítani, hogy Bethlenszentmiklóson dübörög a művelődési élet. A ritka színházlátogatásokat leszámítva – amelyekre az RMDSZ szervez busznyi közönséget – szórakozási lehetőségként a minden egyéb kulturálódási lehetőséget félresöprő tévé és internet marad. „A fiatalok többségét nehéz felébreszteni és megmozgatni. Talán nincs is különösebb igény az olvasásra, művelődésre. Családlátogatásokkor szinte bárhova megyek, a tévét nézik vagy a számítógép billentyűzetét kalapálják. Még arra a kis időre sem kapcsolnák ki, ha nem kérném meg” – sérelmezi Ary László. „Valamikor nagy hagyománya volt az egyházközségi dalárdának. Ma már csak temetéseken gyűlik össze” – állapítja meg unitárius kollégája. Még szerencséjük van Miklós Judittal, a nyugalomba vonult tanító nénivel, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a néptánccsoport ne jusson a tetszhalott dalárda vagy a rég feloszlott műkedvelő színjátszó csoport sorsára. A gyakran fellépő szentmiklósi táncosok pörgéseit nem csak a falubeliek csodálhatják, a fiatalok számos meghívásnak is eleget tesznek.

Magyar kér(d)és van, csak a válasz hiányzik

Bár az etnikai konfliktusok nagyjából a régmúltéi, abban mindenki egyetért, hogy Bethlenszentmiklós szerencsésebb helyzetben volt a 90-es években, amikor a községet a román polgármester mellett magyar helyettes is irányította. A mai mindössze három RMDSZ-es tanácsos semmiként nem tudja „túlharsogni” tíz román kollégáját. Amikor megemlítjük, hogy jó volna az iskolát elkeresztelni, az RMDSZ elnöke, Veres József egyetértően bólogat, és gróf Bethlen Miklós neve jut eszébe. A kastély meg a két, évszázados templom közelébe elhelyezett táblákat illetően vállat von, mondván, „azt a megyétől tették ki”.

Nem zárkózik el a korrigálás lehetőségétől, de elpanaszolja, hogy a magyarok ügyei a polgármestert is, az önkormányzatban ténykedő román kollégákat is – jobb esetben – hidegen hagyják. Máskor pedig egyenesen ellenségeskedést váltanak ki. Ilyen például a Bethlenszentmiklósi Magyar Napok terve, amelynek szervezését nyíltan ugyan senki nem ellenzi, de pénzt sem ad a támogatására. „Kijelentették: csináljuk, ha akarjuk, de ne számítsunk a segítségükre, mert nekik ebből semmi hasznuk” – állítja az RMDSZ-elnök, egyben községi önkormányzati képviselő.

Mint ahogy valószínűleg a falu főútja fölött ékeskedő La Mulţi Ani! feliratú neonreklám hiányzó magyar változatából sem. „Nem nagy gond, mert a fények amúgy sem gyúlnak ki” típusú hozzáállása azonban az itteni magyarok identitástudatáról is sokat elárul. „Negyven éve próbálom nyitni az emberek szemét, de nem sikerül. Jószándékúak, szorgosak, de hiányzik belőlük a nemzeti öntudatuk” – szomorodik el Bodoczi Anna. Az udvarhelyszéki Bágyonból származó pedagógus számára ez szinte megemészthetetlen, hiszen szülőfaluja egészen más útravalóval indította neki az életútjának. A bor útján viszont alig akad társa.