A világrekorder szilágyperecseni hagyma

Makkay József 2019. november 30., 19:40 utolsó módosítás: 2019. november 30., 20:03

Világrekordot döntő hosszúságú hagymakoszorúval próbálták öregbíteni 2007-ben a szilágyperecseni hagyma hírnevét. Az ország uniós csatlakozása azonban nem tett jót a vidék híres zöldségtermesztésének, amely évről évre zsugorodik. A gazdálkodásból és piacolásból élő szilágyperecseni Darabont családnál jártunk.

Hagymát tessék! – a messze földön híres szilágyperecseni hagyma Fotó: Makkay József

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor a városi piacokat még tömegek látogatták, a szilágyperecseni hagymának nagy hírneve volt. Nem csak a Szilágyság jelentősebb piacaira – Zilah, Zsibó és Szilágysomlyó – jutott el, hanem keresték Nagyváradon, Margittán, Élesden, Szatmárnémetiben és Nagybányán is. A hagyományos perecseni hagymának utánozhatatlan az íze: mind vörös, mind lila változatban kedvelik a gasztronómia megszállottjai. Darabont Attila, a 2800 főt számláló, kétharmad részt magyarok által lakott szilágysági falu legnagyobb agrárvállalkozója arra is emlékezik, hogy a kilencvenes években maga is fuvarozta utánfutós ARO terepjárójával a helyi termelőket közelebbi és távolabbi piacokra.

A csúcs a nagybányai piac volt, ahol egy hétköznap 23 utánfutós szilágysági gépkocsit számoltam össze Perecsenből, Varsolcról és Krasznáról. Estére mindenki eladta az áruját, és elégedetten indulhattunk haza”

– meséli a bő két évtizede történteket, miközben legyint, amikor a mai piacolásról kérdezem. Ma három gépkocsi árut sem lehetne egy nap alatt eladni a nagybányai vagy a szatmárnémeti piacon, hogy a kisebb városok zöldségespiacairól ne is beszéljünk.

Szilágyperecsen főutcája hagymaárusokkal Fotó: Makkay József

Az okokat firtatva az derül ki, amit mindannyian tudunk: Románia európai uniós csatlakozása óta a hazai piacokat elöntötte a külföldről vámmentesen behozott, olcsó áru, amivel a jó minőségű perecseni hagyma és gyökérzöldség nem tud versenyezni. Ezzel magyarázható, hogy a Zilahtól 24 km-re és Szilágysomlyótól 5 km-re fekvő településen napjainkban mintegy 30–40 család foglalkozik zöldségtermesztéssel és piacolással, miközben a kilencvenes években a falu lakosságának többsége, sok száz család ebből élt meg. És nem akárhogyan, hiszen a mutatós lakóházak és a módos gazdaporták ebből épültek.

Emlékszem, 2007-ben rendezték meg Szilágyperecsenben a rendszerváltás utáni legnagyobb hagymafesztivált, amikor a falu lakosságának részvételével és 45 ezer hagyma felhasználásával egy 4518 méter hosszú hagymakoszorút fontak. A Guinness-rekordok könyve által hitelesített akcióról nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi média is tudósított, így Szilágyperecsenről a fél világ hallott. A falubeliek persze akkor még nem sejtették, hogy az országos és a nemzetközi figyelem középpontjába kerülő településen az európai uniós csatlakozással zöldségtermesztő jövőjük megpecsételődik. Amelynek évszázados múltját Európában egyedülálló módon egy hagymaszobor hirdeti a községközpont iskolájának udvarán.

Darabont Attila agrárvállalkozó szerint meg kell menteni a perecseni zöldségtermesztést Fotó: Makkay József
Több búza, kevesebb zöldség

Vendéglátóm, Darabont Attila maga is zöldségtermesztőként kezdte a kilencvenes évek elején. Igazából persze nem akkor, hanem jóval korábban, még gyerekfejjel, hiszen szülei mellett szokta meg a mezei munkát. Érettségi után a zilahi csőgyárba került, ahonnan 1993-ban számolt el, és végleg hazatért. „A rendszerváltás után pár áras parcellákon termeltünk hagymát, murkot, petrezselymet, káposztát, paradicsomot, paprikát, azaz minden zöldséget, és ezzel piacoltunk fiatal házasokként” – emlékezik mezőgazdasági vállalkozásának kezdeteire.

Évről évre bővítették gazdaságukat, mígnem mára mintegy ötven hektáron gazdálkodnak, és 5 John Deer traktor sorakozik a portán és a mezei telephelyen.

Ahol már van gabonatároló és kisebb állatfarm is. Darabont szerint a több lábon állás elkerülhetetlen, mert a kilencvenes években nagy reménnyel indított zöldségtermesztés évről évre zsugorodik, azaz nagyobb mennyiségű hagymára és gyökérzöldségre egyre nehezebb piacot találni. Mára 2,5 hektárra csökkent a zöldséggel bevetett terület, de ezt is nehéz fenntartani. Egyrészt a betakarítás időszakára nem találni kézi munkaerőt – a többi agrotechnikai műveletet már gépesítették –, másrészt a külföldről behozott, olcsóbb zöldség egyre inkább lekörözi a perecseni felhozatalt. Hiába sokkal jobb az íze, mert legtöbben azt a pár banis vagy lejes árkülönbséget nézik, vagy egyszerűen nem zöldségpiacon vásárolnak, ahol a szilágysági gazdák megfordulnak, hanem nagyáruházban. Oda pedig jórészt török, lengyel vagy más országok termelőinek nagyüzemi zöldségei jutnak el.

A több lábon állás elengedhetetlen tartozéka a fóliaház is Fotó: Makkay József

A munkaigényes zöldségtermesztés csökkentésével Darabonték a szántóföldi növénytermesztés – elsősorban kukorica, búza és árpa – irányába mozdultak el, ez ugyanis teljesen gépesíthető, és a végterméknek télire rendszerint emelkedik az ára, tehát jó évben megéri gabonát termelni. Igaz, idén nagyon gyenge volt a kukorica hozama – a befektetett munka sem térült meg –, de ezért kell a több lábon állás, hogy évi rendszerességgel valamelyik kultúrnövény kihúzza a csávából a gazdát. Ezért ragaszkodnak a gyümölcstermesztéshez is: az 1,7 hektár intenzív gyümölcsösnek kilencven százaléka alma, így amikor piacra megy a háziasszony Szilágysomlyóra, mindenből felpakol.

Mára kialakult egy állandó vásárlóközönségünk Somlyón, oda jár a feleségem napi rendszerességgel.

Tudja, ki mit keres, így ennek függvényében válogatja össze az árut, amiben van gyümölcs és zöldség egyaránt, tavasszal pedig primőr. A piacolás jelenti az egyik állandó pénzforrást” – magyarázza vendéglátóm.

Lecserélt géppark

Ahogy az udvaron nézegetem a szinte újnak tetsző, de legalább húszéves zöld traktorokat, a házigazda viccesen azt mondja, három évtizede a legtöbb pénzüket a traktorok és a mezőgépek nyelték el. Az elején román traktorokkal kezdték. Egy 45 lóerős, Fiat mintára gyártott új brassói erőgép volt az első szerzemény, utána jött egy 65 lóerős, szintén román gép, majd egy másik is, amit állami pályázaton szereztek be. Egy idő után mégis megunták, hogy a hazai gyártmányú traktorokat minden évben javítani, bütykölni kell, mindig lerobbannak, megbízhatatlanok. Így esett a választás az amerikai gyártmányú John Deer traktorokra. Mind az ötöt használtan vásárolták – a legrégibbet 1980-ban gyártották, a legújabb 1994-es évjáratú –, de strapabírók és megbízhatók. Még a réginek sem bontották szét soha a motorját. Ha drága is a szervizelés, távolról sem kell annyit javítani, mint a román gyártmányú erőgépeket, így a család mindhárom férfitagja elégedett velük.

A kisebbik Darabont fiú, Szilárd „bevetésre” készül Fotó: Makkay József

Az apa mellett két fia is a családi gazdaságban kötött ki. A nagyobbik, Attila mással is foglalkozik, de a kisebbik fiú, Szilárd az apja mellett dolgozik főállásban mindennap. Ottjártamkor éppen az egyik erőgépet készítette fel újabb bevetésre. „A faluban sok bérmunkát vállalunk: több család is velünk dolgoztatja meg földjeit szántástól betakarításig, van tehát munkánk bőven.

Az egyetlen gond, hogy nagyon sok a kis parcella – öt ártól ötven árig –, és ezekben nagy traktorral forgolódni nem könnyű feladat.

Az út oda-vissza meg a sok határjárás rengeteg üzemanyagot elvisz, szóval nagy gond, hogy nincsenek tagosított parcellák” – magyarázza a fiatalember.

Persze nemcsak a bérmunkában vállalt parcellák megművelése nehéz, hanem saját területeik is szétforgácsolt földek. Darabont Attila szerint mintegy hatvan parcellából áll a birtokuk. Községi szintű tagosítási elképzelés nélkül nagyon nehéz ezen változtatni. Vendéglátóm azt is hozzáteszi, hogy Perecsen határa ma már csak árnyéka annak, ami 25–30 évvel ezelőtt volt. A községi önkormányzatban helyi tanácsosként is tevékenykedő Darabont szerint a termőföldek legalább fele parlagon hever, pedig a rendszerváltás után szinte minden földdarabot megoldoztak, zöldségeskertek húzódtak szerte a határban.

A Darabont-porta bejárata: készenlétben álló traktorok Fotó: Makkay József

A fiúk mégis fantáziát látnak a családi gazdálkodásban. Amennyiben fejleszteni, bővíteni szeretnének, van terület bőven. Európai uniós forrásból már nyertek egy ötvenezer eurós pályázatot, és ha ez lejár, tervben van egy zöldség és gyümölcs tárolására tervezett hűtőház építése is. Családi összefogással szeretnék megalapozni a tavaszig, kora nyárig tartó terményértékesítést, piacolást, ami több bevételt hozna a családi kasszába.

Palántázás helyett vetett hagyma

A Zilah városát Szilágysomlyóval összekötő főút mentén, a falu főutcáján sokan kínálnak felfont hagymakoszorúkat és egyéb zöldségeket. Időnként megállnak az erre járó autósok, a termények többsége mégis jóval olcsóbban viszonteladókhoz kerül. Ami vendéglátóm szerint nem éri meg, mert a teherkocsikkal érkező kereskedők rendszerint nagyon alacsony árat kínálnak. Igazából csak az tud megélni zöldségtermesztésből, aki rendszeresen eljár valamelyik közeli piacra, vagy ha több áruja van, akkor beszállítja a nagyváradi nagybani piacra. De még így is kérdéses a megélhetése, mert a piacokon már csak töredékét lehet eladni annak a zöldségmennyiségnek, ami húsz évvel ezelőtt vevőre talált.

A fákat metsző csapatot várja a leszüretelt gyümölcsös Fotó: Makkay József

A falu lakosságának többsége városi munkahelyeken dolgozik főállásban, vagy külföldön próbál szerencsét, aki meg itthon van, az mellékkeresetként gazdálkodik.

Darabont Attila szerint az is rossz hír, hogy a mai perecseni hagyma nem az igazi, palántáról nevelt zöldség, amihez évtizedekkel korábban szokva voltak a vásárlók. A palántahagyma helyi sajátosság, más vidékeken nem terjedt el, de ez adta az igazi perecseni hagymaízt. Mivel ezt a műveletet nem lehetett gépesíteni, az emberek rászoktak a dughagymás, illetve a vetőmagos változatra. Kézimunka hiányában nagyobb területen ma már senki nem termeszt régi típusú perecseni hagymát. Aminek a vetőmagja rendszerint nem helyi fajta – többen holland vetőmagot vetnek el –, mégis a föld összetétele és a hagyma termesztésének kedvező éghajlat adja ma is a perecseni termék utánozhatatlan ízét.

A Darabont család gabonatároló telepe a falu határában Fotó: Makkay József

„Hiába termesztik a környező falvakban is, egyik sem olyan ízű, mint a mienk. A feleségem varsolci, ott is termesztettünk régebben vöröshagymát, de ugyanabból a palántából ott világosabb volt a színe és másabb az íze. Sokszor elmondom, hogy meg kéne menteni ezt a mesterségünket, de látni kell a szomorú valóságot: a perecseni hagyma múltból fennmaradt hírnév, aminek kérdéses a jövője” – fogalmaz Darabont Attila.

(Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot november 27-én.) 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat