HIRDETÉS
Szovátát elhagyva mintegy félórai autóútra fekszik Vármező. Már az odavezető út és a kilátás is lenyűgözi a turistát, csodaszép táj várja a látogatókat. Vármezőre érkezve alig találtam parkolóhelyet, rengeteg autó volt mindenütt. Tudtam, ismert helyről van szó, de arra nem gondoltam, hogy hosszas várakozás és a tavak körüli séta után sem fogok üres asztalhoz ülni a vármezei halászcsárdánál. El kellett fogadnom, hogy a spontán kirándulás nem kedvez, és továbbálltam anélkül, hogy megkóstolhattam volna a híres vármezei sült pisztrángot. Kiderült,
előzetes foglalás híján a halászcsárdánál nem lehet ebédelni. A vendéglő terasza tele volt turistákkal, akárcsak a tavak körüli sétálóösvények.
A környék hangos volt a vendégektől, felnőttek és gyerekek egyaránt halásztak, de volt, aki a folyamatosan horogra akadt pisztrángokat csodálta.
Vármező vonzza a turistákat, a lenyűgöző környezet és a gasztronómiai élmény pedig visszacsalogatja a vendégeket. Ráadásul nem csak a halászni vágyók körében ismert település, hiszen olyan családcentrikus helyről van szó, ahol az étterem nyújtotta kilátás és a vendéglátók kedvessége egyedi élményt nyújt.
A vármezei pisztrángtenyészetet Lokodi Gergely dédnagyapja alapította 1932-ben. Az első világháború alatt hadifogságba esett, és Olaszországban látott hasonló pisztrángtelepeket. Úgy gondolta, ez otthon is kivitelezhető, hiszen a helyszín, a víz és a körülmények adottak voltak.
A tórendszer majdnem 90 éve működik. Az idők folyamán sokszor tönkretették, ezért nehezen tudott fennmaradni. A második világháború idején Vármezőn vonult el a front, az oroszok kézi-
gránátokkal teljesen tönkretették, szétrobbantották a tavat. A területet később sikerült helyrehozni, de a történelem átírta a telep és a halászcsárda hovatartozását. A tórendszer a román állam tulajdonába került és 35–40 éven át az állami erdőgazdaságé volt. Lokodi Gergely az Erdélyi Naplónak elmondta,
államosítás után az édesapja erdészeti alkalmazottként vezethette a tenyészetet, ezért úgy gondozta a telephelyet, mintha a sajátja volna.
A halastavak jó kezekben maradtak. Vendéglátóm gyerekként a vakációkat a tavak környékén tölthette, ahol segédkezni ugyan nem lehetett, de szakmai szempontból az édesapja mindenre megtanította, amit a pisztrángtenyésztéshez tudnia kell. Szülei nem nyugodtak bele az államosításba, ezért az akkori körülmények között szokatlan módon beperelték a kommunista államot. A 18 évig tartó jogi szélmalomharcnak végül az 1989. decemberi rendszerváltás vetett véget, amelynek nyomán a Lokodi család visszakapta a tórendszer egy részét.
Lokodi Gergely 25–30 éves kora után kezdett el rendszeresebben foglalkozni a halakkal, de előtte is tudatosan készült a jövőre: erdészeti szaklíceumba járt, ahol haltenyészetet is tanult. Elmondása szerint
szülei úgy nevelték, hogy már gyerekként tudatosult bennük, a tórendszert a későbbiekben is gondozni kell.
Igaz, a hosszas pereskedés során gyakran elveszítették a reményt, hogy az örökség valaha is visszakerülhet családjuk tulajdonába.
A szakember szerint a pisztrángtenyészethez leginkább helyi adottságok kellenek. Vármezőn kellően hideg a víz és elég bő hozamú a két Nyárád: a pisztrángtavakat a Kis- és Nagy-Nyárád látja el friss vízzel. A telepen szivárványos pisztrángra vannak szakosodva. Az elmúlt évek folyamán kitapasztalták, hogy ez a fajta alkalmazkodik leginkább a körülményekhez – magyarázta Lokodi Gergely. A vármezei tenyészetben évente mintegy 50–60 tonna halat termelnek. Ennek egy része, 10–15 tonna, visszakerül a halásztóba, amit a horgászok kifognak és elvihetnek.
Kialakult egy rendszer, amely alapján a halakat különböző tavakban nevelik, így mindig lehet tudni, melyik tóból kell lehalászni eladásra a friss árut. A halak folyamatosan kerülnek egyik tóból a másikba. Mivel tórendszerről van szó, a tavak összekötése lépcsőzetes: a víz szabadeséssel jut be a telepre, és egyik tóból átfolyik a másikba, hogy ne pompák mozgassák a vizet. A pisztráng kannibálfajta – vagyis a nagyobbak felfalják a kisebbeket –, ezért évente méret szerint osztályozzák a teljes állományt. A kisebb tavakba aránylag egyforma méretű halak kerülnek, de már volt arra példa, hogy egy-egy nagyobb egyed bekerült a kisebb halak közé, ahol komoly pusztítást végzett.
Vendéglátóm szerint a haltelep olyan munka, ahol napi szinten jelen kell lenni – éjjel-nappal. Ha megáll a víz mozgása, az óriási veszteséget okoz. Ezt is folyamatosan ellenőrizni kell, a halállományt pedig etetni, gondozni mindennap. E feladatot nyolc alkalmazott látja el. A tórendszer gátjai hozzájárulnak a víz tisztán tartásához: leülepszik az erdőből származó zavaros víz, ugyanakkor évente minden tavat kétszer kitakarítanak és fertőtlenítenek.
Lokodi Gergely édesapja 1995-ben létrehozott egy kisebb éttermet a tó mellett. Ez mindössze három asztalból és konyhából állt, ezzel párhuzamosan pedig beüzemelték az első halásztavat is.
A horgásztavakba készen hozzák a pontyot, kárászt, harcsát, amurt vagy a csukát, amit a horgászok kedvelnek.
A tulajdonos szerint az ilyen magasan fekvő tavak hideg vize nem alkalmas ponty nevelésére, ezért hozzák a halakat más telephelyről. A sporthorgászatra szánt halak megélnek itt is, de nem fejlődnek.
A pontyra és az egyéb nem ragadozó halakra csak a szállóvendégek horgászhatnak. A halászcsárda 50 személynek tud szállást biztosítani beleértve a tavak körüli kis kempingházakat is, így elkerülhető a zsúfoltság. A vármezei halászcsárda 2009-ben nyílt meg, azóta vált híressé sült pisztrángjuk is.
„Eddig annyi halat tudtunk előállítani, amennyire az étteremnek, a sporthorgászoknak és saját halas üzletünknek szüksége volt. Gyakorlatilag a teljes halmennyiséget értékesíteni tudtuk viszonteladók nélkül. Ezt akasztotta meg a koronavírus-járvány: most is ugyanannyi halunk van, mint tavaly, csak éppen a saját értékesítés esett vissza a felére” – magyarázza a járvány következményeit Lokodi Gergely.
Tavaly sok külföldi vendége volt a vármezei halászcsárdának, miközben a környékről is szinte állandóan érkeztek turisták, ahogyan most is.
Vármező közel van Szovátához, így nyáron, amikor az üdülőtelep megtelik, sok kiránduló keresi fel a pisztrángtenyészetet is. Idén a külföldi vendégek elmaradtak, viszont a csárda a környező megyékből továbbra is fogadja a vendégeket a körülírásoknak megfelelően.
Feltűnt, hogy a tavak körül díszfák tarkítják a környezetet. Lokodi Gergely szerint egyik mezőgazdasági ágazat kipótolja a másikat. Tíz hektáron foglalkoznak különböző örökzöldek termesztésével, amit az egész országban árusítanak. Vendéglátóm felesége kertészmérnök, és Lokodi Gergely szakmája sem tér el ettől, így adta magát a lehetőség, hogy a haltenyésztés mellett díszfák nevelésével is foglalkozzanak. Szovátán élőhalat árusító üzletet tartanak fenn, ahol a vásárlók vármezei pisztrángot vehetnek, így nem kell érte Vármezőre menniük. „A lényeg az, hogy folyamatosan a vendégek kedvébe járjunk.
Mindehhez akarat, erő és kitartás szükséges. Legalább olyan elkötelezettség, mint ami a családunkra volt jellemző az elmúlt kilenc évtizedben” – fogalmazta meg vállalkozásuk vezérelvét Lokodi Gergely.
Olyan turisztikai helyet akarnak fenntartani Vármezőn, ahová a vendégek kikapcsolódni, pihenni járnak. Ha a látogató kellő figyelmet és kedvességet kap, akkor a következő alkalommal is visszatér. Ezért próbálnak folyamatosan jó szolgáltatásokat nyújtani a halászcsárdában és a halásztavaknál egyaránt.
Jakab Mónika
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
