A pokollá változott földi paradicsom

Lukács Csaba 2013. november 22., 14:39

A tájfun sújtotta Fülöp-szigeteken járt a Baptista Szeretetszolgálat három fős felderítőcsapata, köztük a szerző is. A magyar humanitárius szervezet emberei egy magyar férfit is kimenekítettek Biliran-szigetéről, aki a tájfun után napokon át nem tudott életjelt adni magáról. Riport a földi pokolból.

•  Fotó: Lukács Csaba
galéria
Fotó: Lukács Csaba

Harminchárom órányi utazás után szállunk be a Philippine Airlines Manilából Cebuba tartó gépébe. Ahogy a reptér folyosóján haladunk a Baptista Szeretetszolgálat egyenruhájában, a légitársaság légikisasszonyai és pilótái sorfalat állnak, és kórusban mondják angolul: jó reggelt, köszönjük, hogy eljöttek segíteni. A zsúfolásig telt gépen ötven fős japán orvos- és mentőegység, és a fülöp-szigeteki egészségügyi minisztérium különleges csapata – zömében pszichológusok, akik a katasztrófa traumáját hivatottak enyhíteni a túlélőkben.


Cebuban zuhog az eső. A betonon egy EU-csillagos gép várakozik – belga és francia orvosokat és logisztikai személyzetet hozott. Taclobánba készülnek ők is, de az ottani reptér kifutója túl rövid a repülőjüknek. Rendes ember a vezető, a három magyart és helyi kísérőjüket elviszik a katonai géppel, amit rövidesen a fülöp-szigeteki hadseregtől kapnak a katasztrófa sújtotta terület közepébe való berepüléshez. Segítünk nekik kirakodni a továbbra is zuhogó esőben, amikor jön a hír: két gép indul, mi a másodikra férünk fel. Tizenegykor elindul az első csapat, harmincöt orvos és ápoló a belgáktól, de a gépen csak annyi hely van, hogy a csomagjaikat nem vihetik magukkal. Sebaj, gondolja a parancsnok, a betonon várakozik egy másik katonai teherszállító is, az majd viszi a felszerelést.

Elérhetetlen segélyek
Eljön a két óra, nekünk is indulni kellene, amikor kiderül, teherszállító nem ment, így ha segélymunkásokat-orvosokat visz a második gép is, akkor lesz ugyan bent hatvan ember a nagy baj közepén, de felszerelés semmi. A francia csapat úgy dönt, az emberek – így mi is – maradunk, megpróbál utánpótlást küldeni a bentlévőknek. Később kiderül, a vihar miatt az a gép sem indul el, ráadásul a kompjáratot is leállították a két sziget között.
Kétségbeesetten próbálunk másik gépet találni, amikor megtudjuk, egy civil repülő is indulna. Azonnal jegyet váltunk, már a csomagok is fent vannak, beszállókártya a kézben, amikor bejelentik: a vihar miatt korán sötétedik, a pilóta nem vállalja az utat a kivilágítás nélküli leszállópályára. Nehezen emészthető helyzet: tőlünk félórányi repülőútra több tízezer ember van bajban, itt számos nemzetközi segélyszervezet és orvoscsoport toporog, gyógyszer, élelem, egyéb segítség van a csomagjaikban, és nem tudnak bemenni segíteni. A helyi hatóságokat egyszerűen meghaladja a feladat – nincs logisztikai kapacitás a beszállításukra. Miközben bent az éhes, kétségbeesett emberek megtámadják a beérkező segélyszállítmányokat, kifosztják a csomagokat.


A reptéren óriási a káosz. Nem csak bejutni akarnak sokan Leyte-szigetére, Cebuból is sokan el akarnak menni. És megérkeztek a rokonok, akik a katasztrófa által leginkább sújtott részeken nyomaveszett családtagjaikat keresik. Egyre ingerültebb és kétségbeesettebb a hangulat, találkozunk olyan emberrel, aki három napja a reptéren él.
Hasznosan töltjük a késő délutánt: a mobilgenerátorból hosszas keresés után megvesszük a legutolsót, vízszűrőket, élelmiszereket vásárolunk, mert a légitársaság megígérte, prioritásunk van a másnap reggel hatkor Taclobanba induló gépre. Este találkozom egy emberrel, aki kijutott a városból azzal az egy géppel, amely ma onnan Cebura indult. A városból a reptérre vezető tizenegy kilométernyi utat hat óra alatt tette meg. Azt mondja, sok holttestet látott, az emberek kétségbeesetten kutatnak élelem után, a benzinkutak tartályaiból pedig megpróbálják kimerni az utolsó csepp benzint is. Nincs villany, mobilhálózat, napok óta elfogyott az ivóvíz és az élelem. A városban csak a betonból-téglából épített házak maradtak épen úgy-ahogy, márpedig errefelé kevesen építenek betonból-téglából. A boltok üresek.
Ha holnap bejutunk az összeomlott városba, azt hiszem, életem egyik legdurvább élményének nézek elébe.

Halálmassza
Jókora darabokat, tíz-húsz méteres betontömböket harapott ki a tájfun a taclobani repülőtér kifutópályájának védőgátjából. Gépünk nagyot huppan a döcögőssé vált betoncsíkon, de az utasok nem bánják – hosszú, meddő várakozás után végre itt vagyunk. A reptéri épületet szerkezetkész torzóvá alakította a vihar – első látásra azt is gondolhatnánk, hogy slendrián kivitelező művével van dolgunk. Oldalfalak bedőlve, kábelek és vasak lógnak ki, ablak nélküli irányítótorony, átfütyül rajta a szél. Az épület középső része összeroskadt – valamit rádobott a víz.
Óriási a káosz, az érkezőket éhező, ivóvízért könyörgő tömeg várja, az „indulási oldal” rögtönzött beszállókapujánál ezrek tolakodnak, mindenki próbál feljutni valamelyik gépre. El innen mindenáron, mondja valaki, amikor a rácson átkiabálva megkérdezem, hová menne. A leendő utaslistát gépkarabélyos katonák állítják össze: előbb a sérültek, utána a kisgyermekes nők, majd az idősek.
Remény sincs arra, hogy autót találjunk a tizenegy kilométerre lévő városig, gyalog indulunk hát el a rekkenő hőségben. A nálunk lévő vizet hamar odaadjuk az első, vízért könyörgő gyerekeknek. Ötszáz méter megtétele után meglátjuk az első holttestet – letakaratlanul, felpuffadva, furcsa pózba merevedve fekszik a tűző napon. Elmondhatatlanul büdös van – minden szembejövő valamit tart az orra előtt, a mi zsebeinkből is azonnal előkerülnek az egészségügyi maszkok. Ötméterenként hevernek a halottak az út mentén, s mi kicsit beljebb, a házak romjaiból, autókból és döglött állatokból álló massza közepén, nem is akarjuk elképzelni.
Olvastuk mi is a fosztogatásokról szóló híreket, kicsit félek is, de menni kell előre. Az éhező-szomjazó emberek azonban barátságosan integetnek, meglepően jó angolsággal köszönik meg, hogy eljöttünk segíteni rajtuk. Pedig gyakorlatilag senki sem tudja, merre is van az a bizonyos Hungary.
Egy néhai benzinkút mellett jókora csoportosulás: mivel úgyis minden tönkrement, az emberek felfeszítették a tartály fedelét, és egy drótból, valamint üres konzervdobozból próbálnak kihalászni valamennyit megmaradt üzemanyagból. Sok perces kísérletezés eredménye féldecinyi benzin, a művelet pedig korántsem veszélytelen.
A víz mellett az üzemanyag hiánya a második legnagyobb gond. Ha lenne, jutna víz is az embereknek, az amerikai teherszállítók, C130-asok öntik a segélyeket a reptérre, de benzin és dízelolaj hiányában a segítség sem juthat el a rászorulókhoz.
A városközpont felé haladva a holttestek legalább zsákban vannak – láttunk olyat, hogy hármat tettek egy lepelbe. Hiánycikk a halottas zsák is, ennek következményeként elviselhetetlen a szag, óráról órára nő a járványveszély. Öt nappal vagyunk a tájfun után, előző nap végig esett, most harmincöt fokos meleg van, ilyenkor a test sokkal gyorsabban indul bomlásnak.

Fegyelmezett káosz
Malacot sütnek az út szélén, és bár még hosszú ideig tart, míg elkészül, már hosszú sorban állnak a leendő vevők. Hirtelen megértem: itt nem szokványos fosztogatással van dolgunk, káosz helyett fegyelmezett, következetes harc zajlik a túlélést jelentő élelemért. Úgyis mindegy – a boltok készleteit a közeljövőben nem fogják normális körülmények között kiárusítani a 90 százalékban elpusztult városban. Ezért is menekülnek innen az emberek. Amellett, hogy víz, villany és élelem nélkül, valamint ilyen szagok közepette lehetetlen élni, egyelőre elképzelni sem lehet, hogyan és mikorra lehet újra élhetővé varázsolni a várost.
Sietnünk kell, mert este kijárási tilalom van, egyébként is lehetetlen szállást kapni, ezért még bőven sötétedés előtt vissza kell jutnunk a repülőtérre. Gyalog is nehéz a mozgás, itt-ott erőgépek tolják le az útról a romokat, az egyik hosszú percekig igyekszik lefektetni egy, az úttest fölé félig belógó elroppant betonoszlopot. Sok helyen csak egy sáv járható – így már érthető, miért mondta azt valaki, hogy igazából az autó sem segítene sokat, mert ilyen körülmények között tíz kilométer megtételéhez akár két-három órára is szükség lehet.
A polgármesteri hivatal most főhadiszállás: az ENSZ innen koordinálja a nemzetközi segélyszervezetek munkáját. Hatalmas a sor az egy darab konnektor előtt, mindenki igyekszik feltölteni mobiltelefonját. Egy asztalnál az eltűnt hozzátartozók listáját állítják ki, másutt hatalmas sor van a vízért. Mindenütt fegyveresek vigyázzák a rendet – állítólag néhány órája megerőszakoltak és megöltek egy gyereklányt.
Egy teherautóval kijutunk időben. Rajta egy férfi, aki elmondja: azért van baj, mert a vihar a városi börtön falát is bedöntötte, hatszáz rab menekült el. Most bandába verődve fosztogatnak, mert nekik már minden mindegy. Annak örül, hogy legalább a feleségét és gyerekét fel tudta tenni egy repülőre, így ők biztonságba vannak.

Nyomon
Másnap hajnali fél négykor már a cebui kompnál vagyunk: elképesztő tömeg akar feljutni egy Ormokba tartó hajóra. Napok óta reménytelen vállalkozás, és ha át is jutunk, az még csak az út eleje: további 150 kilométernyit kell autózni Navalig, ahol eltűnt a 28 éves magyar. És ki tudja, milyenek ott az utak – ha olyanok a körülmények, mint Taclobanban, napokba is beletelhet. És ott sincs üzemanyag.
A parti őrség irodájában jóvágású, angolul jól beszélő, segítőkész fiatalember a szolgálatos tiszt. Elmondja, hogy tegnap az ő hajójuk is kihozott száz embert Taclobanból, akiknek most nincs hova menniük, így meg kellett oldani az ideiglenes elszállásolásukat is. Egyszerűen meghalad minket ez a feladat, mondja, de segítséget ígér az elveszett magyar felderítésében.
Egy óra múlva jön a hír: a férfi él, mehetünk utána. Boldog vagyok, indulunk.

Haiyan, a szupertájfun
November 8-án csapott le a Haiyan tájfun a Fülöp-szigetek középső részére, olyan pusztítást végezve, amilyet legutóbb a 220 ezer halálos áldozatot szedő 2004-es indiai-óceáni szökőár okozott. A Haiyan valószínűleg a legerősebb trópusi vihar volt, amely a délkelet-ázsiai szigetországot valaha sújtotta: házak tömegét döntötte romba, és súlyos károkat okozott a 220 ezer lakosú Tacloban tengerparti repülőterén is, amelyet elárasztottak a heves szél által felkorbácsolt két emelet magas hullámok. A szupertájfun óránként 300 kilométeres sebességet is elérő széllökései kidöntött villanyoszlopokat, kicsavart fákat, szilánkokra zúzott házakat hagytak maguk után. A Fülöp-szigeteki kormány előzetes figyelmeztetése szerint húsz tartományban összesen 12 millió embert fenyegetett a vihar. Az áldozatok száma napról-napra nő, egyes becslések szerint meghaladja a tízezret.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.