Jászai Mari kolozsvári élete

Nánó Csaba 2016. október 01., 20:48

Noha csupán három évadot töltött a Kolozsvári Nemzeti Színházban, Jászai Mari színésznővé válása ehhez a periódushoz köthető. Itt játszotta először híressé vált szerepét: Gertrudist a Bánk bánból.

Jászai Mari kolozsvári élete
galéria

A magyar színjátszás egyik legismertebb alakjának nem volt könnyű gyerekkora. 1850. február 24-án született, apja ácsmester volt egy Komárom megyei faluban, Ászáron. Az akkor még Krippel Marika nevet viselő kislány már tízévesen pesztonkaként (mai kifejezéssel babysitterként) dolgozott, majd szolgáló lett Budapesten és Bécsben. Gyerek- és ifjúkorát neve is megkeserítette: a Krippel németül beteget, ügyefogyottat jelent, és ezt annyira nem szerette, hogy még a születési anyakönyvi kivonatból is kiégette. A csatatérről Hubay Gusztáv társulata után szökött Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett.

A kincses városban

Jászai 1867-ben már Budán játszott, 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött – ami, mint az később kiderült, óriási hasznára vált karrierjének. Kolozsvári szerződtetésével szinte egyidőben – 1869. április 5-én – férjhez ment Kassai Vidor komikushoz. (A házasságkötésnek állítólag elég prózai okai voltak: hányatott gyerekkorában Jászainak kevés alkalma volt a tanulásra, és azért akart mindenáron Kassaihoz menni, mert a budai társulatban azt tartották róla, hogy ő a legműveltebb színész, lakása tele van könyvekkel, valamint festeni és fuvolázni is szokott).

Kolozsvárott Fehérváry Antal volt a direktor, aki 1868-ban vette át a Farkas-utcai kőszínház vezetését. Mindössze három évvel azelőtt újították fel az 1821-ben átadott épületet, amely ekkor 50 páhollyal, 1280 nézőtéri hellyel rendelkezett. Társulatának 34 férfi és 29 női tagja volt, köztük olyan ismert nevek, mint Paulay Ede és felesége, Újházy Ede vagy Szentgyörgyi István.

Kassai már az esküvő előtt, márciusban aláírta kolozsvári szerződését. Fehérváry becsületére legyen mondva, azonnal szerződtette a színész feleségét, az akkor még viszonylag ismeretlen Jászai Marit is. (A plakátokon és a kritikákban egyébként Kassainé néven szerepelt).

Kassai igencsak plasztikusan írja le útjukat Kolozsvárra (Kassai Vidor Emlékezései, Egyetemi Nyomda; sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor).

„Elindultunk hát a fényes múltú kincses Kolozsvár felé. A püspökladányi, vagy tán a nagyváradi vasúti állomáson láttuk Petőfi Sándor fiát, Zoltánt, aki akkor vándorszínész volt. Amikor Jászai megtudta, nyakába akart rohanni, hogy összecsókolja, alig bírtam megakadályozni. Petőfi Zoltánka vékonyka legényke volt, nagy csokorra kötött piros nyakkendő díszítette. Beszédbe eredtünk vele; azt mondta, hogy ő csupán a színészetnek és költészetnek él. — Nem sokáig élt!…Nagyváradról Kolozsvárra akkor még nem volt vasút. Biasini kolozsvári vállalkozó gyorsszekerein jártak; ezeken utaztak a fővárosba is, valamint több erdélyi városba. — Így jól megzötyögtetve, beérkeztünk Kolozsvárra, Monostor felől, ahol a régi monostori apátság kápolnájának hátsó része még megvan. Kolozsvár bent is elég ódonszerű volt, de a város egészen magyaros és pedig (úgy mondották) valamikor ez is a 259 hét (Siebenbürgen) szász váro­sok közé tartozott; örvendetes, hogy így, minden erőszakosság nélkül, elmagyarosodott.”

Kassai leírja Kolozsvár utcáit, a Főteret, megakad a szeme a Bánffy-palotán, elidőzik a központ gyönyörű épületeinél, a Házsongárdi temető többszáz éves sírköveinél. A színész természetesen nem hagyja ki azt sem, amiért tulajdonképpen ide érkeztek Jászaival: „a kolozsvári közönség volt akkor talán a legjobb, de mindenesetre egyike a legjobb színházi közönségnek Magyarországon…Mint tudjuk, színészete egyike a legrégiebbeknek — hacsak nem a legrégibb — nálunk…. A város kelet kereskedelmének útvonalától félreesvén, nem kereskedelmi pont: pénzforgalma gyér volt; talán éppen ezért is szerette s foglalkozott annyira színházával. És ezt nemcsak az előkelők, vagy a jobb módú polgárok tették, hanem az alsóbb néposztály is…A közönség ízlése nem volt túlfinomítva, de műértő és műszerető volt mégis, mert művelt volt…Kolozsvár tehát — a viszonyokhoz képest — a lehető legjobb hely volt nekem s a legjobb iskola Jászainak.”

Jászai Mari is megemlékezik a városba érkezésről, de egészen más szemszögből: „nemhiába jártam Kassai után. Amint megérkeztünk Kolozsvárra, kiöntött egy láda könyvet az üres szobánk közepére egy gyékényre. Minden szabadidőmet ennek a gyékénynek a szélén ülve töltöttem. Soha ki nem törlődő, belém czikázó tüzek futkostak csontjaimban, valahányszor egy új könyvet nyitottam ki.”

Mivel Biasini, akinek gyorsszekerén Kolozsvárra érkezett a házaspár, egyben szállodatulajdonos is volt, valószínűnek látszik, hogy Kassai és Jászai nála szállhatott meg először, a Petőfi utcában. Itt tartózkodásuk idején szintén a Petőfi utcában, a Házsongárdi temető bejáratához közel, egy kisebb házikóban voltak elszállásolva.

Mint a vihar

Jászait segédszínésznőnek szerződtették Kolozsvárra, de a kor szokásához híven, bemutatkozásképp ő is választhatott egy főszerepet. 1869. április 22-én – alig valamivel több, mint két héttel az esküvője után – lépett először a Farkas-utcai színház deszkáira. „Úgy szakadtam én a kolozsvári közönségre, mint a vihar, sokévi melegházi, zárt levegő után” – emlékezett első fellépésére. Azért éppenséggel nem ment minden simán, annak ellenére, hogy Jászai feltűnő jelenség lehetett. Egyes korabeli híradások arról számolnak be, hogy a közönség „kikacagta” őt. Ne feledjük: a színésznő még pályakezdőnek számított, Kolozsváron ismeretlen volt a neve, mély, erős hangja szokatlannak hatott a színpadon. A publikummal szemben – tisztelet a kivételnek – a kritika igen jól fogadta Jászait, több újságíró is „nagy jövőt” jósolt neki.

Bár a kolozsvári közönség hamar megszerette és befogadta, egyéb, talán nem várt gondokkal is meg kellett küzdenie az alig húszéves Jászainak. Miközben mindent eljátszik, amit csak rá osztanak – apácát, cselédlányt, vénasszonyokat, anyókákat – szembe kerül pályatársai, a kolozsvári színház művésznőinek féltékenységével. Kassai így ír erről: „kezdetben Jászainak a kolozsvári nők között sok ellensége volt excentrikus, rapszodikus, olykor szinte férfias egyénisége miatt, de neki éppen ezekben volt az ereje. Különösen a színház primadonnái okoztak neki (s ezzel nekem is) sok keserűséget. Ilyenkor nekem főképen a villámhárító szerep jutott. Mint minden színháznál, úgy itt is, sok képzelt és valódi igazságtalanság történt. Ilyenkor Jászai rögtön lángralobbant; bárkit ért is az ilyen eset, annak pártjára állt s önmagát nem kímélve tört ki. Gyakran kikaptam magam is tőle, hogy miért nem teszem ugyanazt. Neki még gondolatai is úgyszólván érzelmein keresztül törtek át, míg én érzelmeimet is inkább agyamon bocsátottam keresztül s tapasztalataimra támaszkodva inkább csitításra vagy hallgatásra szorítkoztam. Megmagyaráztam neki, hogy aki színháznál úgy jár el, mint ő, annak ne emberi szervezete legyen, mert különben a sok »coulissa-harcot« ki nem bírja. Több türelmet tanácsoltam neki is, mert másként idő előtt tönkreteszi szervezetét s nagyon sajnos lesz majd, hogy amikor művészetében már annyira fog jutni, hogy tud, akkorra nem fog bírni, mert nem lesz mivel fejezze ki azt, amit tud…”

Jászainak Kolozsváron kevéske szabadideje lehetett, elsősorban a tanulásból jutott ki neki sok. Hihetetlen akarattal készült a jövőre, szerepeket magolt be, könyveket tanult meg szinte kívülről, mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe esett. Megtanult franciául, németül, angolul, és saját bevallása szerint egész életében azokat a férfiakat szerette, akiktől tanulhatott valamit. Ebből a kissé rendszertelen kezdeti kíváncsiságból nőtte ki magát Jászai az egyik legműveltebb magyar színésznővé.

Házasságuk Kassaival azonban igencsak döcögős volt, már a kolozsvári évek alatt. Visszaemlékezéseiben nem sok szeretettel emlegeti: „soha, soha egy gyöngéd szava nem volt a számomra…ösztönből idegenkedtem el attól a minden jóságot nélkülöző, rideg, barátságtalan, pudvaszívű embertől.”

Ilyen szituációban ismerkedett meg Kolozsváron Herman Ottó etnográfussal, aki Kolozsvári tartózkodása során gyakran járt színházba. Rossz hallása miatt az első sorból nemcsak az előadást figyelte, hanem a művésznőt, Jászai Marit is. Kettejük kapcsolata 1871-ben kezdődött, és 1872 tavaszáig tartott. (Herman 1872-ig dolgozott az Erdélyi Nemzeti Múzeumban. Itt kezdte el a tudományos tevékenységet, itt került kapcsolatba az újságírással, ahol színikritikák írásával is foglalkozott). Levélben kérte meg a színésznő kezét, aki igent mondott, de mégsem léptek házasságra, mert Jászai Mari Pestre, a Nemzeti Színházba szegődött. „Azt hittem, hogy szeretem, mert először beszél hozzám olyan szavakkal, melyek boldoggá tettek…Kívántam vele lenni, de ha jött, terhes volt, mert nagyot hallott. Pesten egy ostoba levél kíséretében betettem jegygyűrűjét a múzeumi lakása ablakán” – írta emlékirataiban a színésznő.

Menni, de maradni

A kolozsvári évek egyik legjelentősebb szerepe – amely aztán évtizedekig elkísérte Jászait a pályáján – a Bánk bán Gertrudisa volt. Jászai Mari úgy emlékezett, hogy 1870-ben öltötte magára először a királyné jelmezét, de Janovics Jenő adatai szerint Katona Bánk bánjának bemutatójára 1871. november 7-én került sor. „Igen vad és kegyetlen voltam benne” – emlékezett később szerepformálására a színésznő.

Hegedüs Lajos Cornelia, Róma leánya című drámájának főszerepével búcsúzott el Kolozsvártól – de korántsem örökre. A pesti Nemzeti Színház tagjaként – szerződése értelmében – már 1872 nyarán játszott Erdélyben, és az 1870-es években majdnem minden télen eljátszott egy parádés szerepet Kolozsvárott. A nyolcvanas évek elején, egyetlen évadban hétszer játszotta Az ember tragédiája Éváját Kolozsváron. Jászai kolozsvári vendégszereplései örök élményként vésődtek be a közönség és a kritikusok lelkébe.

Jászai Mari egyetlen fennmaradt filmje, amelyben 90 évvel a halála után is megcsodálhatjuk a tragikát, szintén Kolozsvárhoz kötődik. Tóth Ede 1876-os népszínművét, A toloncot 1914 nyarán filmesítették meg. Kertész Mihály rendezte, a forgatások Kolozsváron, Janovics Jenő stúdiójában, valamint Torockón, a Tordai-hasadéknál és az Aranyos partján folytak. Ez az egyetlen olyan mozgókép, amely megörökíti Jászai Marit, illetve az egyetlen fennmaradt magyar némafilm, amelyen a később Victor Varconi néven Hollywoodban híressé vált Várkonyi Mihályt láthatjuk játszani.

Irodalom: Földes Anna: Jászai

Mari és a magyar színház; Magvető Kiadó Budapest, 1983.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.