HIRDETÉS
A parajdi sóbánya hosszú időn át Székelyföld turisztikai jelképének számított. A Hargita-, Csík- és Görgényi-havasok ölelésében megbúvó látványosság régóta vonzza a látogatókat – írja részletes beszámolójában Daniel Guţă, az Adevărul újságírója.
A Hargita megyei sóóriás története 2025 májusában drámai fordulatot vett, amikor a Korond-patak vize elkezdte elárasztani a bányajáratokat,
azzal fenyegetve, hogy hatalmas sós tóvá változtatja a bányát. A jelenség akár a bánya végét is jelentheti, mint turisztikai célpontot, pedig az elmúlt hat évtized során épp ez a létesítmény volt a 6 500 lakosú község gazdasági motorja, melyet évente körülbelül 400 000 turista látogat meg.
A parajdi sólelőhelyeket egyes történészek szerint már a rómaiak is hasznosították. A krónikák alapján ezer évvel ezelőtt már említést tettek arról, hogy Erdélyben „sót ásnak”, és Szent István király hajói a Maroson szállították tovább.
A középkorban Erdély keleti vidékeit gyakran „a só országának” nevezték, a letelepedett székely lakosság pedig kiváltságot élvezett a sóvagyon kezelésében és hasznosításában.
A XVIII. században a Korond völgyében a bányászat föld alatti kitermeléssé fejlődött.
„A földalatti bányászat 1762-ben kezdődött Parajdon, amikor Johann Frendl osztrák bányamérnök vezetésével megnyílt a József-tárna. A kitermelt sót bivalybőrökbe csomagolták, és négy ló által hajtott csigaszerkezettel húzták a felszínre” – írta Horváth István a sóbánya történetében.
A XX. század elejére Parajd – a közeli Szováta településsel együtt –, Erdély egyik legkeresettebb üdülőhelyévé vált. Az ötvenes évek végén a fürdők közelében fekvő sóbányát megnyitották a látogatók előtt, majd a következő évtizedekben egyes járatait szórakozási és gyógyászati célokra is hasznosították.
„Az 1960-as években a Dózsa György-tárna vízszintes szintjén kezdték meg a barlang- és klímaterápiát. A lengyelországi Wieliczka sóbányája szolgált mintául, és a parajdi bánya igazgatója, Telegdy Károly, valamint dr. Veres Árpád orvos kezdték meg az első próbakezeléseket krónikus légúti betegségek esetében. 1980-tól a kezelő- és látogatóközpont a +402 méteres szinten, 120 méter mélyen működött” – számolt be Horváth István.
A turisták busszal jutottak be a bányába egy lejtős oldalgáton keresztül, több mint egy kilométeres távot megtéve.
Odabent pihenő- és játszóhelyek, ökumenikus kápolna, büfé, pingpongasztalok, művészeti kiállítások és egy kis múzeum várta őket.
A sóbánya belső hőmérséklete állandó, 14–16 Celsius-fok egész évben, és a bánya dolgozói szerint levegője jótékony hatású a légzőszervi megbetegedésekben szenvedők számára.
„Az utóbbi években minden nyáron legalább egy hetet töltöttünk itt a 12 éves fiunkkal, aki légúti problémákkal küzd. Ugyanahhoz a szállásadóhoz tértünk vissza, naponta több órát töltöttünk a bányában, amit egyszerre használtunk terápiás céllal és kikapcsolódásra. Szováta és Parajd környékének látnivalóit is felfedeztük” – mesélte egy Spanyolországból hazalátogató temesvári családapa.
A parajdi sóbánya, a községi strand, a természetvédelmi területek és a közeli üdülőhelyek az utóbbi évtizedekben egyre több turistát vonzottak Székelyföld ezen részére. A helyi gazdaság azonban elsősorban a bányára támaszkodott, amely csaknem 150 embernek adott munkát, és sok helybélinek biztosított megélhetést.
A községben található régi, hangulatos házak, valamint az újonnan épült faházak és panziók főként magyar és román turisták számára nyújtanak szállást. A házak falán gyakran kétnyelvű felirat hirdeti: „Cazare – Szállás”. A lakosság többsége magyar ajkú, a vendégeket pedig szívélyesen fogadják, még ha a kommunikáció olykor akadályokba is ütközik.
A főút mentén fából készült bódék, ajándékstandok, házi termékek, sódarabok és helyi finomságok kínálják magukat.
A piros hagymafüzérek nagyon keresettek, csakúgy, mint a kürtőskalács és a helyben készített fürdősó – mesélte egy helybeli.
A Parajdot körülvevő települések – Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Segesvár felé vezető útvonalakon – szintén a turizmusból élnek. Azok számára, akik Parajdot szeretnék felfedezni, a sóbányán kívül ott van még a sóhegy, a sókanyon és a helyi strand is.
Parajd egy kaotikusan fejlődött üdülőhely és munkásfalu keverékeként jelenik meg, míg tíz percre innen Szováta sokkal elegánsabb képet mutat. A szintén sólelőhelyekre épült település már a középkorban is híres volt, és a XIX. századtól hivatalos fürdőhelynek számított, amikor a sós tavak bekerültek a turisztikai körforgásba.
A szovátai fürdők központjában fekszik az emblematikus Medve-tó, egy négyhektáros vízfelület, melyet erdők, sós hegyoldalak és más kisebb sós tavak vesznek körül. A Medve-tó 1875 körül alakult ki egy beszakadt sóbánya helyén, melyet a patakok vize töltött fel. A tó híres reumatikus és gyulladásos betegségek kezelésére való alkalmasságáról, és különlegessége a heliotermia jelensége.
Nyáron a tó vize rétegenként eltérő hőmérsékletű: a felszínen 10–20 fok, egy méter mélységben 30–40 fok, míg másfél méteren akár 40–60 fok is lehet.
Szováta és Parajd térsége sok más látványosságot is kínál: a Szent Anna-tó, Tusnádfürdő, a Hargita és Kovászna megyék erődtemplomai vagy a csíkszeredai Mikó-vár mind büszkeségei a helyieknek. Emellett Marosvásárhely, Segesvár, és Székelyudvarhely városai is további felfedezésre várnak a Székelyföld szívében – áll az Adevărul portál cikkében.
Fordította Kisréti Zsombor
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
