HIRDETÉS

Diáktüntetések, prágai tavasz és Omnia kávé

Nánó Csaba 2018. május 16., 20:19 utolsó módosítás: 2018. május 16., 20:23

Eseménydús volt az 1968-as év Európában. Nyugaton tavasszal a diákok tüntettek, Keleten ősszel a csehszlovákoknak kezdett elegük lenni a kommunizmus áldásaiból. Mindeközben Magyarországon megjelent az …. Omnia!

Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője Fotó: Archív

„Feketéje nem lesz gyönge: Omnia a kávék gyöngye”– szólt a szellemes szlogen a 60-as évek végén a rádióban, a tévében, és miközben Magyarországon az enyhülés szele fújdogált. Kezdte felütni fejét a kádári úgynevezett gulyáskommunizmus. A világban a híradások az ifjúsági lázadásról, egyetemfoglalásokról, utcai harcokról, a 30 alattiak forradalmáról, az unalomba fulladó kapitalizmus elleni ösztönvezérelt felkelésről szóltak. 1968-ban egy új kávékeverék, az Omnia, elhitette a néppel, hogy nem is olyan sötét a szocialista világ.

Ötven évvel ezelőtt az Illés együttes az Amikor én még kissrác voltam című dalával nyerte meg a Táncdalfesztivált, nem sokkal később már arról énekeltek, hogy „az ész a fontos, nem a haj”.

Ugyanakkor az 1968-as csehszlovákiai invázió – amelyben Románia kivételével a Szovjetunió hadserege mellett részt vettek a Varsói Szerződés országainak katonái is – végleg leszámolt az „emberarcú szocializmus” illúziójával.

Repültek a kockakövek

Miközben Keleten az emberek valamiféle mindent nélkülöző, de kedves illuzórikus társadalomban tengődtek, Európa nyugati felében a fiatalok éppen az illúziókkal akartak leszámolni. 1968 májusában Nyugat-Európa a jóléti államok fénykorát élte, a világháború utáni generáció viszont a kialakult kereteket feszegette. A forrongó tavasz a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. Felvetődött, hogy a hatalom bezáratja a fakultást, erre még komolyabb tiltakozás volt a válasz. A diákok radikális egyetemi reformokat követeltek, és hevesen támadták a fogyasztói társadalmat. Május elején a Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel, a zavargások megfékezésére a rendőrséget is bevetették. Komolyra fordult a dolog: összecsapott a hatalom és az ifjúság, közelharcok bontakoztak ki, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet.

Több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat, Párizs utcái hadszíntérré változtak.

A diákságot ért hatalmi atrocitások miatt a munkásság is megmozdult, és a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt. Ekkor már általános sztrájk kitöréséről beszéltek, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek. Május 20-án már ötmillió ember sztrájkolt, de a viszonylag erős kommunista párt nem tudott a mozgalom élére állni. De Gaulle tábornok megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.

Vörös Dani színre lép

A diákmegmozdulások egyik emblematikus figurája Daniel Cohn-Bendit, népszerűbb nevén Vörös Dani volt. Az akkor 23 éves diákvezér apja német ügyvéd, anyja francia gimnáziumi tanfelügyelő volt. Szülei zsidó származásúak, a nácizmus elől menekültek Franciaországba 1933-ban. Később a család visszatért Németországba, de tanulmányai színteréül Daniel a Párizs közeli nanterre-i egyetemet választotta, ahol szociológiát tanult. Itt csatlakozott az országos Anarchista Szövetséghez, majd azt elhagyva a nanterre-i anarchista mozgalomhoz, amely a Noir et Rouge (Fekete és Vörös) folyóirat köré szerveződött.

Cohn-Bendit részt vett a párizsi Sorbonne egyetem épületének elfoglalásában. Május 21-én Berlinbe utazott, a hatóságok pedig megtiltották visszatérését.

A baráti körben csak Vörös Daninak becézett Daniel botrány- és feltűnéskedvelő, provokatív, nagyhangú, hatásos és szellemes szónok volt. (Ezek a tulajdonságai mindmáig megmaradtak, manapság akkor él vele többnyire, amikor az Európai Parlament képviselőjeként az Orbán-kormányt bírálja).

Amikor ellenfelei a sajtóban idegenként emlegették, a vele szolidáris diákság egy gyűlésen kórusban skandálta: mi mind németek és zsidók vagyunk. Látványos szereplései alkalmassá tették arra, hogy a sajtó őt emelje ki a diáklázadók szervezetlen és vezetés nélküli tömegéből. A ’68-as diákmozgalmak fotóikonja lett az a néhány fénykép, amin szemtelen hetykeséggel mosolyog az őt körülvevő, rohamsisakos rendő-rökre. Noha valójában magukra a párizsi eseményekre nem gyakorolt jelentős befolyást, 1968 egyik szimbóluma lett.

1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. „Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit” – mondta Gilles Lipovetsky, korunk egyik legjelentősebb francia szociológusa és filozófusa.

Az enyhülés illúziója

Magyarországot sem hagyta érintetlenül 1968 szellemisége, ez pedig a zenében és talán még az újfajta fogyasztási szokásokban is lemérhető volt. Év elején bevezették a részleges liberalizációt jelentő Új Gazdasági Mechanizmust, és az Omnián kívül több olyan árucikk is megjelent, amely korszakmárkává vált. A mai napig ismert termékek között ott volt a Túró Rudi, a szegedi halászlékocka, a Videoton első színes tévéje vagy a kőbányai gyárban palackozott Coca-Cola.

Romániában Ceauşescu keltett szenzációt azzal, hogy 1968-ban megtagadta a katonai beavatkozást Csehszlovákiában,

és ezzel gyakorlatilag a nyugati nagyhatalmak kegyeibe férkőzött. Igaz, ebből a kegyből hamar kigyógyult a világ. A 60-as évek által hozott úgynevezett enyhülés illúziójából pedig a kommunista láger lakói gyógyultak ki rekordsebességgel…

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS