Szülei második gyermekeként látta meg a napvilágot. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, gimnáziumi tanulmányait Csíksomlyón, tanítóképzőben fejezte be, de tudható, hogy rajzoló szenvedélye már gyermekkorában felülmúlta a tanulás iránti vágyat. Befejezte a marosvásárhelyi tartalékos tiszti iskolát is 1917-ben, majd a keleti frontra vezényelték. A bunker agyagfalába tábori jeleneteket mintázott. Szobrász szeretett volna lenni, ezért többek között Stróbl Alajos epreskerti műtermében is tanult. 1918 őszén beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi Istvánnal és Aba Novák Vilmossal együtt, Olgyai Viktor, Edvi Illés Aladár és Révész Imre növendéke volt. 1920-1922 között ösztöndíjat kapott a kecskeméti művésztelepre, a ’20-as években nyaranta Nagybányán dolgozott. Első önálló kiállítását Zürichben rendezték 1922-ben. 1924-ben visszatért szülőfalujába, ahol 1949-ig élt: akkor állandó lakhelye Kolozsvár lett – mivel meghívták a kolozsvári Művészeti Intézet előadótanárának –, ám továbbra is sok időt töltött Zsögödön. Egy év tanítás után eltávolították állásából, majd évekig a marosvásárhelyi cukorgyárba járt festeni, mígnem 1957-ben rehabilitálták.
Ott találjuk a Barabás Miklós Céh alapító tagjai között, de Domokos Pál Péterrel, Vámszer Gézával, Gál Ferenccel együtt ő alapította a Csíki Székely Múzeumot is. 1936-ban az angol király koronázására összesen két romániai vendéget hívtak: az uralkodó II. Károlyt és Nagy Imre magyar festőt. Ott hiába kérlelték, nem maradt az udvarban, hazatért. Mindkét háborúban besorozták, így a második világégéskor is katonáskodott. 1945-ben szerencsésen hazaért.
„Gazdaként és festőként egyaránt meghatározó egyéniség volt közössége számára” – olvasható Nagy Imre jellemzése, művészetét pedig a következőképp kategorizálják: „Festői felfogása alapján a posztimpresszionisták közé tartozik. Táj- és arcképfestőként jelentős, expresszív szemléletű festményein a székelység küzdelmes helytállását mutatja be, hegyes tájképein a szülőföld szeretete tükröződik. Csíki mezőket, pisztrángos patakokat, havasi pásztorokat, mosó asszonyokat, favágókat és lófürösztőket, téli utcákat és tavaszi, virágzó fákat festett. Grafikákat, akvarelleket, rézkarcokat és fametszeteket is készített. Legsikeresebb tusrajz-sorozata az Erdélyi Helikon tagjairól, Kemény Jánosról, Tamási Áronról, Gaál Gáborról készült”.
A művész ötvenkét éven át alkotott, műveiből keveset adott el, sőt: amit tudott, visszavásárolt, hogy lehetőség szerint minden műve közgyűjteménybe kerülhessen. Negyvennégy vásznát Marosvásárhely városának ajándékozta, ebből jött létre a Teleki Tékában a Nagy Imre-galéria. Zsögödi házában, melyet Csíkszereda városának adott, 1973-ban nyílt meg a Nagy Imre Emlékház és Képtár. A 83 küzdelmes év után, 1976 augusztusában elhunyt festőművész hamvait a házhoz toldott műterem külső falában helyezték örök nyugalomra. A szülőházban a festő személyes dolgai, használati tárgyai, bútorai, könyvei láthatóak, kiegészülve a kolozsvári lakásból elhozott tárgyakkal. A kollekció része például az egyébként nem dohányzó mester méhészkedéskor füsteregetésre használt Naþionale cigarettája, de látható az állványon félbe maradt utolsó kompozíciója is. Önéletrajzi írása Följegyzések címen posztumusz jelent meg 1979-ben, azóta több kiadást is megért már. Legtöbb művét a Csíki Székely Múzeum őrzi (több mint 6500-at), de a Magyar Nemzeti Galéria, a Brukenthal Múzeum, a Bukaresti Művészeti Múzeum és a Londoni Királyi Képtár is őrzi alkotásait, melyek össz-száma – a legkisebb vázlattól a legnagyobb kompozícióig – meghaladja a 9000-et.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.