(folytatás 3. lapszámunkból)
Salamon 1053-ban született: apja, Endre magyar király, anyja, Anasztázia orosz származású királyné, Bölcs Jaroszláv leánya volt. Salamont már apja életében, 1057-ben ifjabb királlyá koronázták Székesfehérváron. 1060-ban családjával együtt kénytelen volt elmenekülni Magyarországról, miután atyai nagybátyja, a későbbi I. Béla megdöntötte apja hatalmát. Béla halála után, 1063-ban viszont a volt uralkodó fiai, Géza, László és Lampert Lengyelországba menekültek. Így Salamon akadálytalanul elfoglalhatta a trónt, akinek könnyen ment a hatalom megszerzése, a megtartása viszont már akadályokba ütközött.
Megbékélt unokatestvérek
Salamon még osztrák földön, 1063-ban feleségül vette Juditot, IV. Henrik húgát. Ezt követően I. Endre király fia német csapatokkal jött vissza Magyarországra, ahol még abban az évben királlyá koronázták. A német haderő kivonulása után Géza herceg felajánlotta hódolatát és hűségét Salamonnak, de ugyanakkor igényt jelentett be apja hercegségére. Mivel követe útján előterjesztett ajánlata válasz nélkül maradt, apja temetése után seregével a Felső-Tisza vidékére, a hercegségbe vonult, és lengyel unokatestvérétől kért segítő csapatokat, melyekkel megerősödve indult a Duna irányába, hogy ha szükséges, akkor a fegyverek erejével erőszakolja ki az őt megillető jogot. 1063 őszén tehát Béla király fiai újra lengyel segédcsapatokkal támadtak az országra. A lengyel haderőt maga II. Boleszláv vezette, de csatlakoztak hozzájuk azok a főurak is, akik korábban Béla hívei voltak, s így az új uralkodónál háttérbe szorultak. Salamon a túlerő miatt menekülni kényszerült és a nyugati határszélen, Moson várában talált menedéket. Az unokatestvérek közötti további harcot az egyházi főembereknek diplomáciai úton sikerült elkerülniük. A kibékítésben meghatározó szerepet vállalt Dezső győri püspök. Az egymással szemben álló felek 1064. január 20-án Győrben kötötték meg az unokatestvérek közötti viszályt lezáró békét, amelynek értelmében Géza elismerte Salamon uralmát, cserében viszont megkapta az ország harmadát kitevő hercegséget, a „dukátust”. Géza az országrész vezetésébe bevonta testvérét, Lászlót is. A nyitrai részeket Géza, a biharit László irányította. A megbékélés látványos megnyilvánulásaként Salamon és Géza közösen ünnepelték meg a húsvétot Pécsen, és 1064. április 11-én maga Géza helyezte Salamon fejére a koronát.
Az ország közös kormányzása
1063-ban és 1064-ben Salamon 10-11 éves gyermek lehetett. Az ország kormányzása valójában anyja és az ország főurainak vállára került. Közeli hívei közé tartoztak Vid és Ernye ispánok is. A kezdeti években unokatestvéreivel egyetértésben folyt a kormányzás, amit a külföld felé folytatott közös fellépések bizonyítanak. 1067-ben a horvát bán megsegítésére seregeik közösen léptek fel. Ulric, isztriai őrgróf elfoglalta Zvonimir bán Kvarner-öböl körüli területeit. A bán megsegítése családi ügynek is számított, hiszen Zvonimir felesége, Géza herceg húga volt. A király és a herceg segített visszaszerezni a Zvonimirtől elfoglalt területeket. 1068-ban szintén közösen léptek fel Lengyelország oldalán a cseh–lengyel harcokban, amelynek során a magyar csapatok Trencsén után csehországi területeken is harcoltak. A csehek elleni hadviselés egyik kiemelkedő egyéniségeként a korabeli források Opos vitézt említették. 1068-ban kelet felől Ozul besenyő–úz vezér csapataival feldúlta Erdélyt, majd a Meszesi-kapun áthaladva megtámadta a Nyírséget. A Szamos és a Lápos vidékének végigpusztítása után visszavonult Erdély területére. Salamon király csapatai Géza és László hercegekkel közösen a támadók után nyomultak, és a Kerlés melletti csatában vereséget mértek rájuk.
Képes Krónika: hogyan vágta le a kunokat a magyar sereg?
A Képes Krónika szerzője, Kálti Márk így mutatta be Salamon király koronázásától a Kerlés melletti csatáig az ifjú uralkodó és a hercegek közötti viszonyt: „Béla király halála után, Salamon mindjárt apósához, a német császárhoz fordult, és arra kérte, szerezze meg neki a magyar koronát. A német császár engedett a kérésnek, és nemsokára nagy sereggel hozta Salamont az országba. Ekkor Géza herceg, Béla király fia, két öccsével Lengyelországba menekült. Így Salamon minden akadály nélkül bevonulhatott Magyarországra. A német sereg bevonult Székesfehérvárra, a koronázó városba. Az ország népe és a papság tisztelettel fogadta Salamont, a német császár pedig tanácskozni kezdett az urakkal. Megújította a békét a magyarokkal, majd Salamont ünnepélyesen királlyá koronáztatta. De Salamon király sem feledkezett meg jótevőjéről: a császárt a magyar kincstárból gazdagon megajándékozta. A császár elégedetten vonult vissza országába, Salamon pedig átvette a hatalmat Magyarországon. De nem uralkodhatott békében, mert Géza herceg erős lengyel sereggel visszatért az országba. Salamon király – aki még nem erősödött meg az országában – attól félt, hogy Géza az erős lengyel sereggel megrohanja; ezért visszavonult Moson jól megerősített várába. Ezalatt a püspökök és más egyházi férfiak azon fáradoztak, hogy megvalósuljon a béke a király és Géza herceg között. Különösen Dezső püspök buzgólkodott. A püspök rábeszélte a herceget, hogy engedje át az országot Salamonnak, bár a király fiatalabb volt nála. A jószívű Géza herceg engedett a kérésnek, és beleegyezett abba, hogy Salamon uralkodjék. A húsvéti ünnepeket a király és a herceg Pécsett töltötték. Húsvét napján maga Géza herceg koronázta meg Salamont, és a koronázáson az ország főemberei mind jelen voltak. De a koronázást követő éjszakán már megmutatkozott, hogy nem bíznak egymásban. A sötét éjszakában lángnyelvek csaptak fel, tűzvész borította el a pécsi templomot és egy sereg épületet. A lángok sistergésétől mindenki megrémült, a városi nép fel és alá szaladgált, senki sem tudta, merre meneküljön. A király is, a herceg is megrémült. Mind a ketten a másikat vádolták a gyújtogatással, és egymás támadásától tartottak.
Reggel megbízható követek közölték, hogy a tűzvész véletlenül támadt, egyik fél sem gyújtogatott. Ez a hír lecsillapította a gyanakvókat. A király és a herceg békességben hagyták el Pécs városát. Ebben az időben történt, hogy a pogány kunok áttörték a gyepüket, és a Meszesi-kapu felső részénél az országba betörtek. Kegyetlenül végigprédálták az egész vidéket, kirabolták a Nyírséget, elmentek egészen Bihar városáig, és rengeteg férfit, asszonyt és állatot vittek magukkal. Minden ellenállás nélkül átkeltek a Lápos patakon, meg a Szamos folyón, aztán a zsákmánnyal elvonultak. Salamon király, Géza és László hercegek összegyűjtötték seregüket, és a kunok után indultak. Gyorsan átkeltek a Meszesi-kapun, mielőtt a kunok a hegyeket elérték volna. Aztán Doboka városában csaknem egy hétig várták a pogányok érkezését. Egyszer aztán jelentette egy Fancsika nevű kém, hogy a kun sereg közeledik. A király és a hercegek csapataikat elrendezték, aztán kivonultak a pogányok fogadására. Amikor a kunok Ozul nevű hadnagya a magyarokat meglátta, elbizakodottságában azt mondta: »a magyarok ellen csak a fiatalokat küldjük. Majd eljátszadoznak azok ővelük«. Ozul azt hitte, vele és a kun sereggel senki sem mérkőzhet meg. De amikor a többi pogány látta, hogy a magyarok hatalmas sereggel közelednek, jelentették Ozulnak, hogy itt a veszedelem. Ekkor a kun vezér összegyűjtötte seregét, és felvonult vele egy magas hegy tetejére. Ezt a meredek hegyet Kerlésnek nevezik. A magyar sereg a Kerlés lábánál gyűlt össze. A pogányok ez idő alatt megszállták a hegy tetejét, majd a bátrabb íjászok vérszemet kaptak: leszálltak a hegy derekáig, és nyílvesszőik záporát rábocsátották a magyarokra. A magyarok bátran megrohanták az íjászokat, és aprítani kezdték őket. Az íjászok megrémültek, hátat fordítottak, és felvágtattak a hegyre. Ugyancsak verték az íjjal a lovat, csak hogy elmenekülhessenek.
Salamon király harci lázban égett: a legmeredekebb lejtőn kúszott fel, és egy lépést sem hátrált, pedig az íjászok a nyilak sűrű felhőjét bocsátották feléje. Géza herceg, aki mindig óvatos és előrelátó volt, a menedékesebb oldalon haladt fölfelé, és nyíllal lőtte a kunokat. László herceg mindjárt az első rohamban négyet vágott le a legerősebb pogányok közül. Amikor az ötödiket megtámadta, az nyílvesszőjével megsebesítette. De László herceg nem törődött a sebbel: az ötödik kunt is levágta.
A magyarok kegyetlenül szorongatták a kunokat, azok meg futottak előlük. De a magyarok még sebesebben üldözték őket, és éles kardjukat a kunok vérével részegítették. A kunok frissen beretvált fejét, mint az éretlen tököt, éles kardjukkal kettéhasították. A csata hevében László herceg meglátott egy pogányt, aki egy magyar lányt lovára felragadott, és vele elvágtatott. A herceg megsarkantyúzta Szög nevű paripáját, és sebesen utána vágtatott. Már csak egy lándzsa hossza választotta el a kuntól, de a távolság nem csökkent, mert a herceg lova gyorsabban már nem futhatott, a kun paripája pedig semmit se lassúdott. Ezért aztán sokáig vágtattak, mert egy ember karjának távolsága volt a lándzsa és a kun háta között. Amikor a herceg látta, hogy a kunt utol nem érheti, rákiáltott a lányra: szép húgom! Ragadd meg a kunt övénél, és vesd le magad a földre! A lány megtette. László herceg rátámadt a rablóra, és bár a lány könyörgött, hogy ne ölje meg, elvágta a kunnak az inát, és kivégezte.
Ebben a csatában a király és a hercegek nagy győzelmet arattak, csaknem az összes pogányokat levágták, és a keresztényeket fogságukból kiszabadították. Ezután a győzelmet megünnepelték.”
(folytatjuk)
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.