Rivaldafény, forgószínpad Szatmárnémetiben – százharminc éve épült fel a város új teátruma

Az 1867-es kiegyezés egyértelmű következménye a viszonylagos belpolitikai önállóság mellett az a békés 50 év, amely alatt Magyarország jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén hatalmas lendületet vett az építkezés, a városok hatalmas korszerűsítésen mentek át, megszámlálhatatlan hasznos épülettel gazdagodtak. A kultúra sem maradhatott ki a folyamatból, a 19. század végén a jómódú polgárság, gazdag arisztokrácia, gyarapodó kereskedő- és iparosréteg vette pártolásába a művészetet. Kialakult egy művelt színházi közönség is, amely megkövetelte, hogy az előadásokat élvezhető körülmények között követhesse figyelemmel, így a monarchia határain belül számos, a kor követelményeinek megfelelő színházi épületet húztak fel.

Kolozsváron jött létre 1792-ben a magyar nyelvterület első hivatásos színtársulata Kótsi Patkó János vezetésével, de Szatmárnémeti sem sokkal maradt le, hiszen az itteni magyar nyelvű színjátszásnak több mint 220 éves hagyománya van. 1790-ben tartották a városban az első színielőadást, akkor vándorkomédiások léptek fel.

A város saját állandó színházának megépítéséig a Csizmadia-szín adott otthont a színházi előadásoknak, de játszottak a Jeney-csűrben és Kotrókertben felállított alkalmi színpadokon is. 1847-re megépült a színház, ez az épület egyike volt Magyarország első kőszínházainak

(Kolozsváron, a Farkas utcában épült az első 1821-ben), 1892-ig ez adott otthont a város színjátszásának.
A korszak jelentős művészei fordultak meg benne, háromhónapos vándorszínészi pályafutása alatt Arany János is játszott itt. Igazgatói között találjuk 1865-ben Szigligeti Edét, aki fél évszázadig tartó drámaíró pályája alatt több mint száz darabot írt. Több évtizeden át lakták be a színjátszók az épületet, örvendeztették meg a színházszerető közönséget magyarnyelvű előadásokkal, mígnem a színház kezdett elévültté válni.
Szatmárnémeti polgármestere 1872-ben Böszörményi Károly ügyvéd lett, aki nemzeti érzelmű, felvilágosult személyként az 1848-as szabadságharc alatt nemzetőri hadnagy volt. A közügyek terén szerzett érdemei elismeréséül 1883-ban megkapta a királyi tanácsosi címet, később pedig a Ferencz József-rend lovagkeresztjét. Abban az időben ült a polgármesteri székben, amikor a minden téren előretörő nemzeti haladás a városokat is a rohamos fejlesztés irányába sodorta. Kortársai szuperlatívuszokban beszéltek róla. Úgy emlegették, hogy „az ő bölcs mérsékletére és takarékosságára volt szükség, hogy a városi háztartás meg ne rendüljön”. Hosszú időn át volt a szatmári református egyház főgondnoka és a főgimnázium igazgatótanácsosa, „az egyházi és iskolai téren szintén nemes és önzetlen buzgósággal működött”. Polgármestersége idején épült az új városháza, vashíd, méntelep, a laktanyák és a villanyvilágítás első körlete, és nem utolsósorban Szatmárnémeti új kőszínháza.

A színház terveinek elkészítésével Voyta Adolf pápai műépítészt bízták meg. Nem volt ismeretlen az erdélyi színházi berkekben sem. Néhány évvel azelőtt, 1886-ban ő kapott megbízást a dési színház tervezésére is. Az épület az általa tervezett pápai színház mintájára készült, ahogyan később a szintén általa tervezett nyitrai és a zombori is. A szatmárnémetit viszont ezeknél jóval nagyobbra és tágasabbra tervezte, és a ma is impozánsnak számító klasszicista stílusú épület alig pár lépésre található az egykori első kőszínház helyétől.

Szatmárnémeti második színházépületének alapkőletételére 1889. május 18-án került sor, az építést Szikszay Lajos debreceni építész vezette, a belső díszítést Spannraft Lajos és Hirsch Gyula készítették.

Az épület emeletes, 365 férőhelyes, ehhez hozzácsatolható a kakasülő 75 helye.
A Voyta által tervezett színházat 1892-ben avatták fel, ebben már állandó színház működött a második világháborúig. „Szatmár város történetében 1892. január 14. díszes lapot fog betölteni… A színház előtti tér, ma jóval az előadás kezdete előtt – dacára a kedvezőtlen időjárásnak – tömve volt kíváncsi tömeggel, mely, ha részt nem is vehetett a megnyitó előadáson, legalább távoli tanúja akart lenni az ünnepélyességnek. A közönség az alatt sűrűn hullámzott a színház előcsarnokába, s fél nyolc órakor, amikor az előadás kezdetét vette, megteltek az ülőhelyek s páholyok…” – írta a 130 évvel ezelőtti nyitóeseményről a korabeli sajtó. A színház számára készült első villanytelepről nemcsak az épületet, de a színház utcáját és a régi városközpont néhány fontosabb útját is megvilágították. Felavatása idején a legkorszerűbb színházépületek közé tartozott, forgószínpaddal is rendelkezett, ami abban a korban különlegességnek számított. Olyan művészek fordultak meg színpadán, mint Beregi Oszkár, Márkus Emília, Jászai Mari, Neményi Lili, Borovszky Oszkár, Poór Lili, Gróf László.

A második világháborúban bombatalálat érte a színházépületet, ennek következtében hosszú időre használhatatlanná vált.

Ezzel több mint egy évtizedig megszakadt a hivatásos szatmári színjátszás története, mígnem 1957-ben egy fiatal és lelkes alkotógárda Harag György vezetésével szinte a semmiből újrateremtette a szatmári színjátszást.

Az erdélyi színháztörténet egyik legismertebb és sokat emlegetett része, amikor

1953-ban Harag György Nagybányán alapított magyar tagozatot a kolozsvári Zenei és Színművészeti Akadémia végzős évfolyamával – ez pedig szorosan összefügg a szatmári színház újjáalapításával.

Az alapítók nemzedékéhez tartozott Csiky András, Ács Alajos, Köllő Béla, Török István, Vándor András, Elekes Emma, Soós Angéla, Nyíredi Piroska, Nagy Iza. Az évfolyam színinövendékei 1953-ban pályakezdésükhöz közeledve úgy döntöttek, nem akarnak különválni és egyenként elhelyezkedni, hanem saját színházat alapítanak. Az engedélyeztetést együtt járták ki: különböző pártirodákban, hivatalokban kilincseltek. Harag György szerint Bukarestbe is együtt utazott fel a fiatal társulat. A szükséges engedélyek beszerzése után 1953-ban Haragot kérték fel társulatvezetőnek, főrendezőnek. Harag azonnal igent mondott, és csatlakozott a Nagybányán színházat alapító lelkes és összetartó fiatal színészgárdához. A közönség imádta őket, és az önálló kísérletezés, az elmélyült szakmai munka még jobban összekovácsolta a társulatot. Olyan közösség jött létre, amelyik Harag szerint „úgy élt, mint később a Living- vagy a Grotowski-csapat”. Csakhogy adódott egy súlyos probléma: a társulatnak nem volt Nagybányán színháza, a moziból átalakított épületben játszottak, össze voltak zsúfolva a román tagozattal, szakmai továbbfejlődésük egyre nehezebbé vált. Hamarosan felvetődött a Szatmárnémetibe való átköltözés gondolata, ahol a háború miatt már egy évtizede szünetelt a magyar nyelvű színjátszás. Időközben rendbe hozták a bombatalálatot kapott színházi épületet is. A komoly színházi hagyományokkal rendelkező szatmári közönség már nagyon hiányolta a magyar társulatot, a fiatal gárda számíthatott az örömteljes fogadtatásra.
A Tartományi Párt- és Végrehajtó Bizottság 1956. szeptember 15-én elfogadva a Harag-féle társulat kérését áthelyezte azt Szatmárnémetibe. 1957. április 1-jéig a társulat még a Nagybányai Állami Színház szatmári magyar tagozataként működött hivatalosan. Nehéz indulás után kezdtek csak sikereket elérni: Harag György arról számol be Négy évad mérlege című írásában, hogy a társulatot eleinte idegenkedve fogadta a szatmári közönség: mindössze hatvan-hetven ember nézte meg az előadásokat, amíg a legendás Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás meg nem hozta az áttörést, és avatta a közönséget az intézmény hű „szövetségesévé”.

A szatmári társulat 1957. április 1-jén vált ki hivatalosan a nagybányai színház intézményéből. Ettől kezdve Szatmári Állami Magyar Színház néven működött az intézmény a román társulat megalakulásáig.

Szatmár hamar pezsgő színházi műhellyé vált. Hőskorában a legjobb romániai magyar társulatok sorában tartották számon a vásárhelyi és kolozsvári mellett. Harag György 1960-ig állt a társulat élén.
Az épület a 130 év alatt több nevet is viselt: Városi Színháznak, Nottara Színháznak, Kölcsey Színháznak, Állami Magyar Színháznak is hívták, mielőtt Északi Színház lett belőle. A magyar társulat tisztelegve a színházalapító emléke előtt 1993-ban felvette Harag György nevét.

Csirák Csaba színháztörténész könyveit dedikálja • Fotó: Czinzel László/Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társula