Karácsonyi csomagok nehéz sorsú gyerekeknek –Máramarosi és Maros megyei szórványkollégiumokban jártunk

A tágas sétányoktól tűzdelt nagybányai Városligetben, a Krisztus Király-plébánia szomszédságában fekszik a Don Bosco Egyesület szórványkollégiuma, amely három éve a környékbeli települések nehéz sorsú magyar gyerekeit gyűjtötte össze, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Elsőként ide érkezünk az Erdélyi Médiatér Csoport karácsonyi ajándékcsomagjaival és a pénzadománnyal. Szmutku Róbert római katolikus esperes korábban tíz évig ezen a plébánián szolgált, az ő ötletére gyűjtötték össze a környékbeli máramarosi szórványban kallódó gyerekeket Nagybányára a megye déli részén, Szamosardón működő szórványiskola mintájára.

Miközben a berendezett kollégiumi szobákat megnéztük,

összeállt előttünk a nem mindennapi kezdeményezés története, amelynek szereplői közül a legfiatalabb gyerek hétéves, a legidősebb pedig a 18. életévét tölti.

Valamennyien Nagybánya magyar iskolájának, a Németh László Líceumnak a diákjai.
A történet három évvel ezelőtt a plébánia manzárdszobáiban kezdődött, ahova Kapnikbányáról és a közeli falvakból hozták be a súlyos szociális gondokkal küszködő családok gyerekeit. Az indulást Böjte Csaba ferences szerzetessel is megbeszélték, aki arra biztatta őket, hogy vágjanak bele. A kezdeményezést támogatta a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke, Schönberger Jenő is, így minden adott volt ahhoz, hogy a szórványkollégium életképes szociális küldetéssé nőjje ki magát.

A jelenleg húsz gyerek taníttatását vállaló szórványkollégiumi kezdeményezés szerencsésen találkozott a nagybányai magyar iskola több osztályának megmentésével. Már három éve a gyereklétszám oly mértékben apad, hogy utánpótlás hiányában felvetődött több magyar osztály összevonása. A hányatott sorsú gyerekek begyűjtése szórványkollégiumba azonban Máramarosban sem könnyű feladat, hiszen vigyázni kell arra, hogy ahol magyar tannyelvű osztályok működnek, a magyar oktatás ne essen áldozatul ennek a fajta „központosításnak”. Koltóról például nem hoztak be gyerekeket Nagybányára, csak kizárólag olyan településekről, ahol már korábban megszűntek a magyar osztályok.

Szmutku Róbert arról beszél, hogy nehéz a válogatás, mert sokkal több a jelentkező, mint amennyi helyük van a kollégiumi szobákban.

Rendszerint a helyi plébánosra bízzák, hogy döntse el, ki szorul rá leginkább a kollégiumi támogatásra. Amely a pandémia előtt teljes ellátást jelentett, beleértve a gyerekek hétvégi hazaszállítását a szülőkhöz vagy a törvényes gyámhoz, majd az otthon töltött egy-két nap után ismét a kollégium kocsija hozta vissza őket az élhetőbb világba.

Hogy a szülői otthon pontosan mit jelent, arról az alapítvány vezetője, Szmutku Róbert mellett a szintén szórványoktatással foglalkozó Bástya Egyesülettől átigazolt nevelőnő, Kozics Noémi is mond néhány dolgot a gyerekeikkel alig vagy egyáltalán nem törődő alkoholista szülőkről, akikkel nehéz szót érteni. A szenvedélybetegségekben szenvedők szerencsére elfogadják, hogy gyerekük a kollégiumban jó kezekben van, és olyan környezetbe kerülnek, amiről korábban nem is álmodhattak.
A mélyszegénységből kiszakított gyerekek sok lelki és egyéb problémával jutnak a nagybányai közösségbe, ahol a nevelőnő mellett egy Gyulafehérváron tanuló és a pasztorális gyakorlatát itt végző kispap is segít megszokni az új környezetet, elvégezni a házi feladatokat. Az online oktatás körülményei között most minden sokkal nehezebb, még akkor is, ha az egyesület biztosítja a szükséges számítógépeket és az egyéb kisegítő taneszközöket.

Az elegáns épület manzárdrészében magyar állami támogatással alakították ki a kollégiumi szobákat. A működési költségekre is tudnak pályázni, de besegítenek a magánadományok is. Azonban ezzel együtt sem „veri fel” az alapítványt a pénz, minden lejnek megvan a helye. A koronavírus-járvány derékba törte kezdeményezésüket, hogy a modern konyhával és a nagyobb családi eseményekre is alkalmas éttermükkel bepótolhassanak a kollégiumi önfenntartásba. A nagybányai római katolikus magyar házként is ismert városligeti nagytermük nem csupán ebédlő, hanem multifunkcionális központként is működtethető, ahol konferenciáktól könyvbemutatókon és koncerteken át esküvőig és keresztelőig mindent tető alá lehet hozni. Sok román szülő is szívesen látná itt a gyerekét, de véges lehetőségeik miatt még magyar gyerekek szüleinek is nemet kell mondani.

A kollégiumba bekerülnek magyarul keveset tudó, de magyar gyökerű gyerekek is, ők viszont csak úgy maradhatnak, ha megtanulnak magyarul.

Történelmi magyar egyház által működtetett oktatási intézményben ez természetes elvárás.
Nem könnyű az ifjak későbbi útjának egyengetése sem. Többen nem tudnának leérettségizni, így a társaság egy részét eleve szakmatanulásra irányítják. Ez Nagybányán azért nehéz, mert nincs magyar tannyelvű szakiskolai képzés, így olyan vállalkozókat keresnek, akik vállalják, hogy az inasévek után szakmunkásdiplomához juttatják a fiatalt.

„Bonyolult családi történetek állnak a gyerekek mögött, amelyek egy részét mi sem látjuk át. Van olyan édesanya, aki tíz gyereket szült tíz apától. A magyar gyökerű család románul beszél, és csak egyetlen kislány vállalta, hogy megtanul magyarul. Ginát magunkhoz vettük, és elégedettek vagyunk a tanulmányi eredményeivel” – magyarázza búcsúzólag Szmutku Róbert római katolikus esperes.

A nagybányai szórványkollégium egyik középiskolás diákjának az íróasztala • Fotó: Jakab Mónika

Következő utunk a kétszáz kilométerre fekvő Maros megyei Magyarfülpösre vezet Ady István református lelkész parókiájára, aki húsz évvel ezelőtt alapította meg a Szivárvány Alapítványt és azonos nevű ifjúsági házát a környék nehéz sorban élő magyar gyerekei számára. A magyarfülpösi alapítvány keretében a mintegy 20 km-es szórványkörzetből ma 51 gyerek tanul, de a koronavírus-járvány elleni védekezés miatt itt is, akárcsak Nagybányán haza kellett küldeni a gyerekeket a szülőkhöz. Legtöbben nehéz szívvel hagyták el az alapítvány égisze alatt működő magyarfülpösi és szászrégeni kollégiumot.

Sok gyerek számára az otthoni körülmények embertelenek, a távoktatás pedig néhány családban az internet hiánya miatt megvalósíthatatlan.

A helyi magyar oktatás újraindítása szinte egyidős a rendszerváltással.
Az 1984-től Magyarfülpösön szolgáló lelkész a kilencvenes évek elején határozta el, hogy a Ceauseșcu-rendszerben megszüntetett magyar elemi oktatást újraindítja. Ennek esélyét növelte a 25 évvel ezelőtt létrejött holland gyülekezeti kapcsolat. „A kilencvenes években volt iskola- és óvodatermünk, és volt elegendő gyerek hozzá, hogy kérjük a magyar elemi oktatás újraindítását, ami viszont Maros megyében nem könnyű feladat. Akadt egy becsületes magyar főtanfelügyelő-helyettes, aki mindenben támogatott, és vele sikerült elintéznünk, hogy engedélyezzék a 12 gyerekkel induló magyar oktatást. Iskolakezdés előtt derült ki, hogy a megyei tanfelügyelőség ezt mégsem hagyja jóvá 12 kisdiákkal, csak ha további két gyereket iratunk be.A szülőknek nem mondhattam, hogy mindent vissza, így az utolsó percben Mezőörményesről hoztunk két kislányt, akiket egy alkoholista nagytata nevelt” – emlékezik az indulás körülményeire vendéglátónk.

Ez kényszerhelyzet elé állította a lelkészt, hiszen

az iskolának bentlakása nem volt, így a kislányok egy évre a parókián váltak családtagokká.

Mígnem el nem terjedt a híre a vendégszerető papnak, akit más szülők is megkerestek. Ekkor született meg a bentlakás ötlete: kibéreltek egy falusi házat, ami viszont kicsinek bizonyult, így tovább kellett lépni. A holland testvérgyülekezet segítségével jött létre a Szivárvány Ház, amelynek padlásszobáiban ma már 18 gyereket tudnak elszállásolni. A kollégium fenntartása azonban kemény diónak bizonyult, hiszen a kilencvenes években a Gyurcsány-kormány hallani sem akart ilyen típusú erdélyi támogatásokról, a szükséges élelmiszer így gyakran a lelkészcsalád kamrájából és konyhájából került ki.

Ady István mindenhol kilincselt, koldult, hogy a nehéz sorsú gyerekek számára tető alá hozott menedéke ne szűnjön meg.

Kitartását dicséri, hogy kezdeményezése a legnehezebb időket is túlélte, amíg pályázni lehetett Magyarországon.

A Szivárvány Alapítványnak könnyebb lenne a boldogulása, ha akkreditált szociális intézményként hozzájutna az állami gyermekvédelem fejkvóta-támogatásához. Amit Ady István szerint azért nem akarnak bevállalni, mert a gyermekvédelmi igazgatóság – nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – mindenkit a nyakukra küldene, ők azonban a szórványkollégiumot magyar gyerekek számára indították el.

Nehéz helyzetben vannak, hiszen a beérkező igényléseknek csak egy részét tudják teljesíteni a meglévő szálláshelyek és az öt alkalmazott segítségével. Fontos szempont, hogy a gyerek óvodásként kerüljön az alapítvány gondozásába. A lakók olyan nyomorúságos környezetből jönnek, hogy alapvető dolgokat nem ismernek, amit pótolni kell. Az óvodai és az iskolai felzárkóztatás időigényes, de a munkát siker koronázza. A lelkésznek nagy elégtétel, hogy az első befogadottjai, a mezőörményesi kislányok is becsületesen megállták helyüket.
Az iskola bevégzéséig azonban hosszú az út, amiről magunk is meggyőződhetünk, amikor Székely Éva nevelőnővel, és férjével, Székely Róberttel, az alapítvány mindenesével meglátogatunk két családot. Pár gyereknek személyesen szeretnénk átadni cégcsoportunk ajándékcsomagját, ami édességeket, meséskönyvet, testápolószereket és írószereket tartalmaz.

Este értünk oda a Szászrégen melletti nyomortelepre • Fotó: Jakab Mónika

Egy Szászrégen körüli lerobbant állattelepre érkezünk, ahol az állatgondozók számára korábban épült munkásszállók igazi nyomorteleppé váltak. Egy istállószerű épületből rongyos kisgyerekek bukkannak föl az autó zajára. A nagyobbik fiú szégyell kijönni, így a két kislány, Anna és Krisztina szalad hozzánk. Állítólag a szülők az egyik gyerekkel bementek a városba. A magyarul szépen beszélő kilencéves Anna veszi át a csomagokat. A szemközti lerobbant épületből egy fiatalasszony jön három gyerekével. Ő az egyetlen felnőtt, akivel néhány szót tudunk váltani. Elmeséli, hogy férjével együtt állatgondozó egy helyi „patron” tehénistállójában.Minden reggel négykor kel, hogy a harmincöt tehenet kézzel megfejje. Azt is elmondja, hogy akkor és úgy kapnak fizetést, ahogyan a tulajdonosnak pénze van. „Modern” romániai rabszolgaság ez a helyi hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Négy gyereke közül Virág kiemelkedően okos kislány, a nevelőnő sokra tartja.

„Nincs internet a lakásban, ezért én hozok házifeladatokat, amit mindig megold. Amikor visszakerülünk az iskolába, hamar behozza majd a lemaradást” – magyarázza Székely Éva.

A nevelőnő és a férje otthonosan mozognak a lecsúszott emberek között, próbálják menteni a menthetőt a nyomortelepeken.

Éva asszony szerint ezt csak hivatástudattal és sok elszántsággal lehet végezni. Ha az ember nem hinne abban, hogy az ilyen környezetből érkező gyerekek egy része tisztességes felnőtté válik, hozzá sem fogna a kevés sikerélményt kínáló munkához. Hetente többször tucatnyi ilyen helyre látogatnak ki a gyerekeikkel találkozni és élelmet vinni nekik.
Ady István azt szeretné, hogy legalább egy évre előre nyugodtan tudjon tervezni. Az elmúlt húsz év munkájának eredményéről azt mondja, számára nagy sikerélmény, ha az alapítványtól jó szakmunkások és néhány érettségizett is kikerül. Miközben van lemorzsolódás is, mert nem minden szülővel tudnak szót érteni a nyolcadikat végzett gyerekek továbbtanulásáról.
A Szivárvány Alapítvány létrehozóját, Ady István lelkészt nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. Nem vitás, hogy a díj a lehető legjobb helyre került Magyarfülpösre.