Harc az úzvölgyi magyar temető nyugalmáért

A Csíkszentmártontól 34 km-re és Dormánfalvától 22 km-re fekvő Úzvölgye Hargita és Bákó megye határán fekvő település, amelynek az 1992-es népszámlálás adatai szerint 12 lakója volt (valamennyien magyarok), míg 2017-ben a hivatalos nyilvántartások alapján egy személy élt itt állandó jelleggel. A falunak ma már állandó lakója nincs.

A két megye közötti határvita legalább két évtizede olyan falut érint, amelyben élő lelkek már nincsenek, az egykori település katonai temetőjében azonban sok száz magyar és német katona alussza örök álmát.

A bakák az Osztrák–Magyar Monarchia és német szövetségesének csapataiban harcoltak 1916-ban és 1917-ben az Úz Völgyében a román 7. gyaloghadosztály, illetve a megsegítésükre érkező orosz 9. hadsereg katonái ellen. Hadtörténészek szerint a mintegy ezer magyar és német áldozatot követelő, az Úzvölgyét körbevevő hegyoldalakon folyó csaták elesett katonáinak többségét a mai temető területén hantolták el.
A véres harcok a második világháború idején is megismétlődtek, amikor 1944 augusztusában a völgyön Erdélybe betörő hatalmas szovjet túlerő elől menekült a határőrizeti feladatokat ellátó honvédség a helyi magyar lakossággal együtt. A környéken elhunyt magyar katonák nevét emlékmű örökíti meg a temetőben.
Ez dióhéjban az úzvölgyi temető rövid története, amely immár hetek óta lázban tartja az erdélyi magyar közvéleményt. A rendszerváltás utáni években a temetőt magyar állami segédlettel tették rendbe – kopjafával jelölve meg az elesett katonák sírjait. A temetőt körbevevő kerítés belső falán márványtáblán tüntették fel az elesettek neveit, akik között elvétve látni egy-két román nevet. Az elesett románokat értelemszerűen nem magyar területen, hanem Moldvában temették el, ebben egyetértés van a magyar hadtörténészek között.

A kilencvenes évek második felétől egyre jobban elmérgesedő Hargita és Bákó megyei határvita mentén – amely többek között arról szól, hogy a moldvai Dormánfalva önkormányzata magáénak követeli az 1968-tól közigazgatásilag Hargita megyéhez tartozó Úzvölgyét – a moldvai település önkormányzata 2019 tavaszán elérkezettnek látta az időt arra, hogy a példásan rendbe tett magyar katonai temetőt sajátos történelemszemlélete szerint átalakítsa. A hatalmas ortodox kőkereszttel, sok kisebb kereszttel és féltucatnyi zászlórúddal átépített fősétány a temetőtulajdonos magyar fél megkerülésével akar adózni az elesett román katonák emlékének.
A „nemzetközi” temető május 17-re meghirdetett ünnepélyes átadását a dormánfalvi polgármester az európai parlamenti választások kampányára hivatkozva halasztotta el. A román politikusokra jellemző sunyisággal az immár több román állami intézmény által is illegálisnak minősített temetőfoglalást a dormánfalvi elöljáró továbbra sem nevezi nevén, hanem ködös magyarázkodásokba bocsátkozik, mintha egy ilyen törvénytelenségnek bármi köze lehetne a választási kampányokhoz.

Az évekkel ezelőtti járhatatlan útszakaszhoz képest a kavicsréteggel feljavított úzvölgyi út bő harminc kilométere ma már személygépkocsival is járható Csíkszentmárton felől. Útitársam, egy szintén kolozsvári újságíró 2002-ben járt itt legutóbb, de akkor Moldva felől érkezett, mert a Hargita megyei községközpont irányából az elmosott, rossz út miatt nem lehetett személygépkocsival közlekedni.

Az Úzvölgye előtt éktelenkedő, Bákó megye határát jelző betonoszlop azonban ma is ugyanott áll, mint két évtizeddel ezelőtt, csak kopottabban és hiányzó betűkkel hirdeti a bákóiak közigazgatási csalását.

A moldvai megye hatóságait sem akkor, sem most nem zavarta, hogy az 1968-as megyésítés után Úzvölgye minden hivatalos papíron közigazgatásilag Csíkszentmárton községhez tartozott. Azelőtt a Magyar Autonóm Tartomány része volt, 1968-ban pedig Hargita megye legkeletibb települése maradt az Úz folyó mentén. Az elmúlt években – amíg utolsó lakóját ki nem kísérték a temetőbe – minden úzvölgyi embernek Hargita megyei lakcím szerepelt a személyazonossági igazolványában, és szavazáskor is a Hargita megyei szavazókörzetben voksolhatott.
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnöknek a két megye határvitájáról szóló 2006-os helyzetjelentése szerint (akkor a megyei tanács alelnöke volt) a Bákó megyei képviselők arra hivatkoztak, hogy az 1996–2001 közti időszakban a két megye prefektusai és alprefektusai között létezett egy egyezség arról, hogy az úzvölgyi terület Bákó megyéhez tartozzon. „Ennek semmilyen jogi hatállyal rendelkező dokumentumban nincs nyoma.Létezik ugyan a két megye kataszteri hivatalának vezetője által aláírt, 1998-ból, majd 2001-ből származó jegyzék, de az semmilyen módon nem tekinthető törvényes dokumentumnak, hiszen mindkét egyeztetésről hiányzott a Hargita Megyei Tanács és Csíkszentmárton község képviselője, a vitatott jegyzőkönyv tehát a törvényi rendelkezések betartása nélkül született” – áll a 2006 szeptemberében megfogalmazott alelnöki állásfoglalásában. A helyzet azóta sem változott, a mostani temetőbotrány pedig ennek az egyenes következménye.
A vasárnapi, úzvölgyi tiltakozó megmozdulást követően Borboly Csaba lapunknak azt nyilatkozta:

Bukarestben ez helyi problémának számít.

Az RMDSZ ennek az ellenkezőjét szeretné bebizonyítani, hogy a bukaresti kormányban is tisztán lássák: itt nem két polgármester helyi csörtéjéről van szó.

– fogalmazott lapunknak a megyei tanács vezetője. Borboly Csaba szerint erre a hétre várják a két megye közötti békéltető bizottság ülését, amely ismét napirendre tűzi a határviták ügyét. E nélkül ugyanis a temető helyzetét sem lehet megnyugtatóan rendezni.

Persze nem mindenki osztja Borboly Csaba optimizmusát. Dr. Farkas Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke nyílt levelében többek között ezt írja: „az úzvölgyi helyzet csak egy tünete az erdélyi magyarság helyzetének. Egy kiábrándult, vezetőiben is csalódott, gazdasági-társadalmi problémák által gyengített közösség, amely védekezésre már-már alig képes. A román nacionalista politika ezért képes a szimbolikus vagy valós Székelyföldi térfoglalás újabb és újabb akcióit elindítani, mert látja: közösségünk elfáradt, elbizonytalanodott, vezetői támadhatók, zsarolhatók. Meg kellene gondolni és változtatni sok mindent, hogy újra őszintén lehessen remélni és küzdeni…”

Romok a fűben. Ennyi maradt 2019-re a két világháború között ezer lelket számláló Úzvölgyéből • Fotó: Makkay József

A magyar honvédek 1942-ben kilenc fából épített határőrkaszárnyát húztak fel a falu egyik tisztására. Ezt az ötvenes évektől az új hatalom ifjúsági táborokra használta. Noha villanyáram soha nem volt a településen, a festői környezet sok fiatalt vonzott Úzvölgyébe.

A magyar nyaralásoknak 1968-ban szakad vége, amikor a Hargita megyei táborigazgatóság az úzvölgyi tábort tíz évre átadta a Bákó megyei tanfelügyelőségnek

olyan címszó alatt, hogy a moldvai megyében egyetlen pionírtábor sem létezett. A „jószívű” magyar kommunisták hamar megbánhatták felajánlásukat, mert későbbi próbálkozásaik ellenére soha nem kapták vissza a tábort. Az úzvölgyi épületeket 2003-ig használta Bákó megye tanfelügyelősége, azóta parlagon, elhagyottan állnak.
Próbáltam bejutni a tábor területére, de mindenhol kerítés veszi körül, a kapuk pedig lelakatolva várnak szebb időkre. Az épületeknek több ablaka is hiányzik, a szebb sorsra érdemes tábor jelenleg a „senki földjén” áll: a jogviták miatt egyik megye sem használja, pedig közigazgatásilag továbbra is Hargita megyéhez tartozik.
Valamivel lentebb, a Dormánfalva fele vezető úton – ahol a monarchiabeli határ állt – megnéztük azt a kis hadikápolnát, amelyet a harcokban résztvevő munkácsi 11. honvéd gyalogezred elesett bajtársaik emlékére építettek 1917-ben. A kápolna egy földcsuszamlás után 1988-ban a csodával határos módon menekült meg. A csíkszentmártoniak átpántolták és megerősítettek, majd 2011-ben magyarországi segítséggel felújították. A kápolna kerítésén található román és magyar tájékoztató tábla az utolsó kétnyelvű felirat az Úz mentén.

Visszafelé jövet megtekintettük a két világháború közötti, mintegy ezer lelket számláló Úzvölgye romjait. Szívet facsaró látvány, ahogyan az egykori fűrésztelep gépeinek betonalapzata, illetve a házak alapjai kibuknak a fűből, mint az ezeréves kőváraink romjai. Emberileg nehezen feldolgozható pusztulása ez Moldva és Erdély határán egy magyar végvárnak, amelyet 102, illetve 74 évvel ezelőtt magyar katonák védtek a betörő ellenségtől. Ma szintén magyar emberek ezrei tüntetnek azért, hogy az immár enyészetté vált településen legalább az egykori hősök nyugalmát ne zavarja senki.

• Fotó: Makkay József