Egy Nyugaton dolgozó kisváros története: idén ünnepli 750. évfordulóját Érmihályfalva

A Turul nemzettség hat érmelléki településéből – Pusztaapáti, Györgyegyháza, Tótfalu, Érkenéz, Értarcsa, Érmihályfalva – már csak három létezik. Az első kettő a történelem viharai folytán végleg elpusztult, egyes feltételezések szerint ugyanakkor Tótfalu beolvadt Mihályfalvába.
Az ezeréves országláson belül 750 esztendő nagy idő. Érmihályfalva hét és fél évszázados túlélését befolyásoló néhány sorsfordító történésről, dátumról, adatról a helybéli fiatal történész és muzeológus, Szilágyi Andrea (portrénkon) ad útmutatót. Az Andrássy Ernő Helytörténeti Múzeum munkatársa szerint Érmihályfalva történetének legkorábbi írott forrása az 1270. augusztus 20-án kelt oklevél, melyre hivatkozva a városka idén ünnepelheti fennállásának 750. évfordulóját. Az oklevélben Turul ispán özvegye, Onnus rendelkezett Michal nevű birtokáról: unokahúgára és annak férjére, Ponith fia Ábrahámra hagyta itteni birtokát. A 13–14. század fordulójáról több olyan irat is fennmaradt, melyek a helyi római katolikus egyház (1284 és 1332) és templom (1312) jelentőségéről tanúskodnak, vagy a település felosztásáról írnak a birtokosok között (1312 és 1326), illetve vám szedésének elnyeréséről informálnak (1312). Fontos időpont az 1459-es év, amikor I. Mátyás az országos vásár tartásának jogát biztosítja szeptember 29. napján. Az 1491-es év ugyanakkor a legrégebbi fennmaradt harang készítésének éve.

A település a 19. századdal indult el a jól dokumentálható fejlődés útján, melynek köszönhetően meglendült a lakosság növekedése is.

1845-ben V. Ferdinánd magyar király mezővárosi rangra emelte Érmihályfalvát és négy országos vásár tartását engedélyezte. A század utolsó harmadában megépült a Debrecen és Nagykároly (1871. június 27.), valamint a Nagyvárad (1887. július 2.) felé vezető vasútvonal, és megalakult a helyi ipartestület (1887. október 14.). Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a századfordulóra Érmihályfalva folyamatos fejlődést mutató településsé váljon, amely túlélte Trianont és az azt követő nehéz évtizedeket. Az évszázadok folyamán a település fennmaradásához kétség kívül a biztonságot nyújtó földrajzi környezet járult hozzá.

Az elmúlt 750 évben több olyan időszak is volt, amely próbára tette a városkát. A lakosság többször kényszerült elhagyni a települést, de mindig visszatért, mert volt mit újjáépíteni. A legvirágzóbb korszaknak a 19–20. század fordulója tekinthető mind gazdasági, mind kulturális szempontból. A vidéki sajtóban gyakran említik Érmihályfalvát, mint az Érmellék gyöngyét. Ehhez a helyi iparosság és az ekkor növekvő létszámú zsidó közösség járult leginkább hozzá. A fejlődésnek az 1920-as elcsatolás, majd a II. világháború és következményei vetettek véget.

A történész a református templomot és a körülötte elterülő dombot tartja a település legjellegzetesebb és helytörténeti szempontból legfontosabb helyszínének. A város történetében a templomdomb egy biztos pont volt. A Szent György tiszteletére felszentelt templom körül alakult ki a középkori Nagymihály, itt őrződött meg az 1490-ben készült harang is – melyhez egy török korból fennmaradt monda is kapcsolódik –, valamint ide temetkeztek a helybéliek is. A reformációra áttért lakosság a templomot többször bővítette, mellette iskolát hozott létre.

Itt szolgált az 1956-os mártír lelkipásztor, Sass Kálmán is.

Szilágyi Andrea a város történetével kapcsolatos eddig megjelent munkáiról is beszélt. Az elmúlt négy évben három, a város által kiadott helytörténeti kiadvány létrejöttében működött közre. 2016-ban készítették el a település harmadik és egyben legterjedelmesebb monográfiáját, Emlékül, hogy emlékezz – Érmihályfalva város monográfiája címmel. Ebben a település földrajzi leírása, néprajzi hagyományai, kulturális életének múltja és jelene is szerepel. Legvaskosabb a monográfia történeti része, amely az őskortól napjainkig mutatja be Érmihályfalvát. A könyv szerkesztése mellett a település helyneveiről, a zsidó közösségről és az 1800–1945 közötti időszak történetéről szóló tanulmányokat írta. 2018-ban egy rövidebb terjedelmű kiadvány szerzője volt, amely az Érmihályfalva vásártörténete címet viseli. Tavaly jelentették meg a 100 év – 100 személy. Érmihályfalva jeles személyiségei a 20. századból című könyvet, amely már a kezdetektől komoly kihívást jelentett. Száz olyan személyt kellett összeválogatni, aki meghatározója volt a kisváros 1919–2019 közötti történetének. E kötet szerkesztője és társszerzője is volt egyben.

2015 októberében avatták fel Érmihályfalva központjában a Hazaváró édesanya szobrát. A kő marad évének nevezett 2015-ös esztendőt a helyi önkormányzat Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotásával koronázta meg: a szobor a külföldre távozottak hazavárását sugallja. A szobor a kisváros központjában, a régi polgármesteri hivatal épülete melletti zöldövezetben található.

A mű melegséget árasztó remekbe szabott alkotás, bár mondanivalója kicsit provokatív, ugyanis az általános közvélekedés szerint – az illetékesek minden igyekezete ellenére – helyzetünk arról szól, hogy az erdélyi magyar nemzetpolitikában bajok vannak a prioritásokkal.

Évtizedekig passzívan szemlélték, amint a magyar fiatalok elhagyják Mihályfalvát, elhagyják az Érmelléket, a Partiumot, Erdélyt, majd jóvátételként – vagy pótcselekvésként – hazaváró szobrot állítanak nekik, ahelyett, hogy a nemzet- és a szociálpolitikán javítanának. Helyesebben, javítottak volna, ha már több évtizedig volt rá lehetőségünk. A román kormányzásban való részvétel nem erről szólt? Ott lenni a hatalomban és kulcsfontosságú tisztségeket betölteni. Ha ott vagyunk, megnyílnak az ajtók. Az ajtók valóban megnyíltak, de nem a munkahelyteremtés lehetőségei felé, hanem Nyugat-Európa irányába.
Hazavárni pedig valóban dicséretes dolog. Csakhogy ehhez már nem elég holmi szociológiai eszmefuttatás arról, miért maradtunk 400 ezerrel kevesebben a harminc évvel ezelőtti erdélyi lélekszámhoz képest, sem egyéb felesleges megállapítás, mint amilyenek elhangzottak az akkori szoboravató előtti konferencián. A szépen hangzó megoldáskeresések már nem hoznak enyhülést a kialakult helyzetre. Ez a vonat elment.
De szólhatna a fáma a választási kampányok sokéves felelőtlen ígéreteiről, a kamu munkahelyteremtésekről, a nevetséges gyermekpótlékokról, a családalapításhoz szükséges nem létező kedvezményekről, sőt egyéb nyomorúságról is, amelyek a szülőföld elhagyására késztették az erdélyi magyarokat. Csak konkrét elképzelésekről nem szól, amelyekkel még menteni lehetne a menthetőt. Kétségtelenül azonban a szobor a város dísze. Csak a körülmények, amelyekbe megpróbálták beleilleszteni, nem találnak. Mindezek ellenére az alkotás mind a helybélieknek, mind a polgármesternek a szíve csücske.

A második mandátuma végén járó Nyakó József polgármester az RMDSZ színeiben szeretné megméretni ismét magát a szeptemberre tervezett helyhatósági választásokon. Beszélgetünk a választott ember motivációiról, lehetőségekről, a nagy tervekről és a nagy álmokról, amelyekből alig valósult meg valami az elmúlt nyolc esztendőben. Mint a legtöbb elöljáró, aki csak rövid időt tölt a hivatali tisztségben, ő is úgy tartja, nem elég egy-két mandátum ahhoz, hogy a mai romániai viszonyok közepette „nagyot lehessen alkotni” a közéleti vállalásokban, bár kortes ígéretek mindig vannak és lesznek.

Érmihályfalván azonban nagy a szakadás az RMDSZ-es szekértábor, illetve a polgári réteg között, mi több, a regnáló párt is érzi, hogy számolnia kell a „renitens osztállyal”.

Erre a felállásra mondják, hogy a választott embernek az a legnagyobb kihívás, amikor abba a szakadékba kell belevetnie magát, amelyik a maga tábora és a magyarságon belüli ellenzék között tátong. A város augusztus 20–23. között a járványveszély ellenére is készül a négynapos ünnepségre, amelyet Nyakó József kifejezetten kulturális fesztiválnak tart helytörténeti expozékkal és uniós aktualitásokkal megtűzdelve. A programtervezetet olvasva grandiózus ünnep készül, amire ismét adódik a megkerülhetetlen kérdés: kiknek?

A város színe-java és az évente leérettségiző fiatalság külföldön vállal munkát.

A kiüresedett kisváros – amely a múltszázad elején még virágzó település volt – mára munkahelyek és fontosabb intézmények nélkül tengeti mindennapjait. Ennyi tellett az elmúlt harminc esztendőből.