„Ferenc pápa jól ismeri erdélyi helyzetünket”

Makkay József 2019. január 17., 09:42 utolsó módosítás: 2019. január 17., 09:45

Pál József Csabát tavaly nevezte ki a Vatikán temesvári megyés püspökké . A különböző felekezetek közötti együttműködésről ismertté vált volt resicabányai római katolikus pappal Ferenc pápa közelgő romániai látogatásáról, a hitéletről és az egyházmegye előtt álló kihívásokról beszélgettünk püspöki rezidenciáján.

Pál József Csaba temesvári megyés püspök szerint örömmel kell megélnünk hitünket, amelyet Jézus Krisztustól kaptunk Fotó: Makkay József

– Pünkösd előtt egy héttel Erdélybe is ellátogat Ferenc pápa. Hogyan tekintenek a Szentatya csíksomlyói jövetelére?
– A katolikusoknak sokat jelent, hogy Péter utódja eljön hozzánk is. Szent II. János Pál pápa 1999-es romániai látogatása – amikor csak Bukarestbe ment – kimondottan ökumenikus jellegű volt. Ferenc pápa május végi, június eleji látogatása lelkipásztori és ökumenikus egyaránt. A Szentatya ezúttal felkeresi azoknak a vidékeknek egy-egy kiemelt helységét, ahol sok katolikus él, ennek mi örülünk. Én különösen a csíksomlyói látogatásnak örülök. Véleményem szerint a Szentatyának külön karizmája van: szívhez tud szólni.

– Az erdélyi magyar katolikus egyházi vezetők és a hívek többször is hangot adtak elégedetlenségüknek, hogy a román állam beleszól egyházi iskoláink működésébe, illetve ellehetetleníti az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Segíthet-e ezeken a sajátos gondokon a pápalátogatás?
– Nem tudom, hogy ezek szóba kerülnek-e, de legalább indirekt módon mindenképpen segít, a segítés szándékával jön, az irántuk való szeretet vezérli.

Ferenc pápa jól ismeri a helyzetünket Erdélyben. Tudja, hogy itt több nép él együtt, és mindenik az ő egyházának a tagja, ezzel a tudattal érkezik hozzánk.

Azzal, hogy az evangélium tanításait hangsúlyozza, eleve a párbeszéd szándékát helyezi előtérbe. Ő minden hívéhez jön, amikor Romániába látogat, hiszen vannak magyar, román, német és más nemzetiségű római katolikusok és görögkatolikusok egyaránt. Akárcsak egy édesanya, a Szentatya azt szeretné, hogy gyerekei értsenek egyet, legyen békesség közöttük. Meggyőződésem, hogy ezért mindent meg is tesz.

– Ferenc pápa kiáll a szegényekért és az elnyomottakért. Mennyire jelent ez hangsúlyváltást a katolikus egyházban?
– A Szentatya nemcsak tanításaiban, hanem személyesen is odafigyel a szegényekre. Ezért hirdette meg korábban az irgalmasság évét is. Pénteki napokon gyakran kimegy a Vatikánból, és meglátogat egy-egy kórházat vagy olyan intézményt, ahol szegényekkel, betegekkel találkozik. A szeme és a szíve is ott van. Assisi Szent Ferenc a 13. században úrnőjének nevezte a szegénységet. A Szentatya is ezért választotta a Ferenc nevet. Azt szokta mondani, hogy az egyháznak szegénynek kell lennie, és a szegényekért kell élnie. Ugyanakkor az egyház anyaszentegyház-jellegét is megéli: az elesettek és a bűnösök iránti gyöngédséget. Van, aki ezt félre is érti, de többször hangsúlyozta:

úgy éljük meg mindezt, hogy ne a törvények mögé bújva vagdalkozzunk. A törvények szükségesek, de mindig az embert lássuk, és ne a törvényt tartsuk pajzsként magunk előtt.

– A pápa nagy léptekkel indított el egyházi reformokat, erről viták is folynak. Mennyire fontos a nyitás a világ felé?
– Nagyon fontos. A történelem folyamán a krisztusi tanításra, a krisztusi életre rárakódnak a századok szokásai és hagyományai, emiatt a tiszta tanítás néha alig látszik. E reformtörekvések mindig megpróbálják az eredeti tanításokat felszínre hozni, és azokat a kor számára alkalmazni. A törekvés nem változtatja meg a keresztény tanítást, hanem megnézi, hogy az adott korban az eredeti tanítást milyen módon lehet jól megélni. Sok példát mondhatnék erre a történelemből, ezek mindig újabb állomásai voltak az egyház megújulásának. Szinte mindenik nagy szerzetesrend-alapító az evangéliumnak egy új fényét hozta felszínre, ami sokak megújulását segítette elő. Ilyen megújító tényező volt a II. vatikáni zsinat is, de ilyen volt a szentmisék nép nyelvén való végzésének a bevezetése is.

Még nem is olyan régen Európában szinte mindenki keresztény volt, és az emberek élete a keresztény ünnepkörök köré szerveződött. Mára ez a világ letűnt. Ebben az új világrendben új módon kell végezni a lelkipásztorkodást is.

– Az emberek tömegesen elfordultak az egyháztól. Vajon hogyan lehet megtalálni azt a kulcsot, ami a változáshoz kell?
– E törekvés nem új keletű, az egyház mindig is kereste ezt a kulcsot. Amikor az evangéliumokat megírták, világosan látszott, hogy melyik evangélium melyik közösségnek szólt. A páli leveleknél világos, hogy azok egy-egy közösségnek íródtak. Úgy szól hozzájuk, hogy az a problémájukra ad választ. Az egyház törekvésében fontos szempont ez, hogyan szólítsa meg a különböző közösségeket a saját nyelvükön és saját mentalitásuk szerint. Ma már teljesen más világot élünk. Régen például szinte nem volt szabad egymás felekezeteinek templomaiba belépni. Ma éppen erre bátorítanak az egyházak, hogy együtt imádkozzunk. Nemcsak arra, hogy elviseljük egymást, hanem egymást értékeljük, segítsük. Ez óriási előrelépés, aminek sok kis összetevője van. Ferenc pápa egyértelműen nagy lépésekkel sürgeti a megújulást azzal, hogy odamegy az elveszettekhez és a szegényekhez. Egy hasonlattal élve azt mondja, ne csak azt a báránykát fésülgessük, amelyik állandóan ott van mellettünk, hanem ki kell menni, és meg kell keresni az elveszett juhokat is.

– Mi a legnagyobb kihívás ma az egyház számára?
– A közösségek felbomlása, amit az elvárosiasodás hozott magával. Az embereknek szükségük van közösségre, az egyháznak pedig az is a feladata, hogy közösségeket hozzon létre. Régen a falu közösség volt. Csíki szülőfalumban, ha meghalt valaki, édesanyám azonnal pakolta össze a lisztet, tojást, vajat, és küldte a családhoz. A falu összetartott. Ha leégett egy ház, az egész falu összefogott, és felépítették az új házat. Ma más világot élünk. Az emberek elszigetelődnek egymástól, az egyháznak pedig segítenie kell a közösségeket, ahol nincsenek, létre kell hoznia azokat, mert a hitet egyedül nem lehet megélni, csak közösségben. Ebbéli törekvéseinkben is sok segítséget kapunk Ferenc pápától.

A mai világnak másfajta berendezkedése van, ehhez kell alkalmazkodnunk, miközben az egyház ma is az örök érvényű krisztusi tanítást, az evangéliumot hirdeti.

Ma például elővehetjük a mobiltelefont, és arról végezhetjük a közös imádságot, nem kell állandóan könyveket cipelnünk. Az emberek többsége nagyon foglalt, nem képes hosszú, többórás imádságra, de segíthetjük őket abban, hogy úgy alakítsák munkájukat, hogy az váljék imádsággá. Annak a módját kell megkeresnünk, hogyan válik munkánk és emberi kapcsolatunk Isten dicsőítésére.

– Megyés püspökként hogyan tekint egy olyan közösségre, ahol sokszínű a katolikus egyház?
– A Bánságban jól együtt élnek magyarok, románok, németek, horvátok, bolgárok, szlovákok, csehek. Bizonyos, hogy Isten útja a kibékülés, a békesség és a szeretet. Az evangélium erre sok példát mutatott, hogyan mehetünk ezen az úton előre. Nagyon fontos a Szentháromságra figyelni. Egység van a sokféleségben: ahol szeretet van, ott egység is van. Három személyben, de egy Istenről beszélhetünk. Ugyanakkor az Atya nem Fiú, a Fiú nem Atya, a Fiú nem Szentlélek, és az Atya sem Szentlélek, tehát adott a különbözőség. A hangsúlyt az egységre kell tenni a különbözőségben. A különbözőség az, hogy valakinek van egy kultúrája, hagyománya, nyelve, amit tiszteletben kell tartani és segíteni, hogy abban növekedjen, fejlődjön, és így legyen ajándék a többi számára. Ennek első lépése a tolerancia. Eltűröm a másikat: te más vagy, de jogod van élni. Ennél azonban sokkal tovább kell menni. A következő lépés az, hogy egymásra tisztelettel kell tekinteni. Vegyes családokban ez életszükséglet. A harmadik kívánalom, hogy egymást segítsük. Ez nem azt jelenti, hogy saját identitásunkat feladjuk, vagy összemossuk a másikéval.

– A temesvári egyházmegye ilyen szempontból egyedi jelenség Erdélyben, hiszen a római katolikus egyház keretében sok nép él egymás mellett, és ugyanaz a pap több nyelven hirdeti az igét. Mennyire működik ez a rendszer „olajozottan”?
– Itt már régóta kialakult, hogy a legtöbb papunk igét hirdet magyarul, németül és románul is. Van 13 horvát, 8 román, 7 német, 5 bolgár és két cseh papunk, a többség magyar. Papjaink megtanulták, hogy legalább elfogadható szinten ismerjék a másik nyelvét. Papjaink nagy többsége Gyulafehérváron tanult a teológián, ott mindenki megtanult magyarul. Többen tanultak egy vagy több évet Németországban. A gyulafehérvári teológiai oktatás megengedi a nem magyar hallgatóknak, hogy az első két évben románul vagy németül vizsgázzanak. Két kispapot, akik nem tanultak meg megfelelően magyarul, tavaly ősszel kiküldtem Budapestre továbbképzésre a Balassi Intézetbe. Egyházmegyénkben a soknyelvűség a gyülekezetek szintjén úgy valósul meg, hogy Temesváron például a székesegyházban egymást követően három mise van magyar, német és román nyelven. A karácsonyi éjféli mise egy kicsit érdekes volt, mert abból nem lehet hármat tartani, így három nyelven végeztem.

– Mennyire ragaszkodnak ahhoz a püspökségen, hogy az egyházmegyében mindenki az anyanyelvén hallgassa az istentiszteletet?
– Ehhez ragaszkodom. Az imádkozást mindenki otthon az anyanyelvén sajátítja el, és mi ezt mindenhol fenntartjuk.

Temesváron hét plébániánk van, és mindenhol legalább háromnyelvű szentmise van. Nem újdonság ez a mi tájainkon.

Amikor 1985-ben kispapként a Bánságba kerültem, németül és románul is csak tudogattam. Buziásfürdő, Bakova és Nitzkydorf (Niczkyfalva) gyülekezeteibe helyeztek, ahol elsősorban németül kellett beszélnem. Nitzkydorf volt a püspököm szülőfaluja. Soha nem éreztem, hogy ez a többnyelvűség nehéz. Később, amikor már lett volna német pap, az emberek azt mondták a püspöknek, nem akarnak új papot, meg vannak velem elégedve. Egy évig csupán csak olvastam a német prédikációt, de lassan belejöttem. Beleadtam szívemet-lelkemet. Teológus koromban arra törekedtem, hogy választékosan beszéljek magyarul, mert azt gondoltam, ettől térnek majd meg az emberek. Később pedig, mikor németül kellett prédikálnom, a mondataim olyanok voltak, mint egy-egy lekopasztott tyúk, a lényeg megvolt, de nem voltak szépek, mégis az emberek megszerettek, sokan megváltoztak. Rájöttem, hogyha van bennünk szeretet, és másokért akarunk élni, azt az emberek megérzik, és képesek befogadni az evangéliumot.

– Sok éve szolgált Resicabányán, amikor tavaly megtudta, hogy önt nevezik ki megyés püspökké. Hogyan érte a hír?
– Mint derült égből villámcsapás. Úgy éreztem, az egész életemet felforgatja. El kell hagynom Resicabányát, és mindent meg kell változtatnom az életemben. Nem volt könnyű ezt elfogadni. Azt láttam, hogy sok minden megváltozik, de a lényeg mégis marad. A lényeg a Jóisten és az evangélium.

Nincs két evangélium. Ugyanazt kell megélni püspökként is más körülmények között.

Öröm volt látni, hogy a szentelésemre eljött az ortodox metropolita és két másik ortodox püspök, négy protestáns püspök és 32 katolikus püspök. Ez az együttlét nagyon szép volt. Resicáról eljött 30 ortodox fiatal is, hoztak egy Lorettói Szűz Mária-szobrot ajándékba. Jólesett, mert látszott, gesztusuk igazi, tiszta szeretetből született. A fiatalokat mi más mozdíthatná ki, hogy eljöjjenek egy katolikus püspökszentelésre 100 kilométerről? Számomra a püspöki hivatás új élethelyzetet jelent: folytatni kell az evangélium megélését, de más körülmények között, és ezt nem lehet egyedül tenni. Fontos, hogy mindenki hozzáadja a maga részét. Ha a döntések folyamatában és azok előkészítésében többen részt veszünk, később könnyebben fel tudjuk vállalni annak megvalósítását is.

– Van, aki csodaként emlegeti, hogy ortodoxokat, katolikusokat, reformátusokat és evangélikusokat éveken át egy asztalhoz ültetett. Ez hogyan sikerült?
– Aránylag fiatalon, 1987-ben kerültem Resicabányára, ahova szeretettel mentem. Akkoriban még sok német és magyar hívem is volt. Szép fiatal családcsoport alakult magyar nyelven, de én mindenkit szeretni akartam, és ilyen hozzáállással fordultam a többi felekezethez is. Először egymás ifjúsági csoportjaiban tartottunk előadásokat, később kezdtek a lelkészek is összejárni. Ezt követően alakult ki az a közös gondolat, hogy össze kellene gyűlnünk közösen, minden felekezet. Az első találkozó olyan szépre sikeredett, hogy közülünk valaki felvetette, mi lenne, ha folytatnánk.

Tíz éven keresztül minden kedden találkoztunk valamelyik templomban, utána felmentünk a vendéglátó lelkész lakására, felolvastunk egy szentírási részt, azt megbeszéltük, majd szabad beszélgetés következett.

Azt mondtuk, ne legyen vacsora, ne terheljük meg a vendéglátókat. A református lelkészen mégsem lehetett kifogni, mert a lelkészasszony finoman sütött, főzött, így mindig meglepett valamivel. Annyira erős volt ez az ökumenikus közösség, hogy a forradalom után felvetődött, Resicának is kellene védőszentet választani. Megbeszéltük és eldöntöttük, legyen Szent Péter és Pál, amit a protestánsok is el tudtak fogadni, mert szentírási személyekről volt szó. A városvezetőség azonnal elfogadta, és az első soványka ünnep után ez a nap ma már többnapos fesztivállá vált. Azt láttam, hogy ez az együttműködés az emberek mindennapi életére is jótékony hatással volt. Az ökumenikus imahéten például mindenki készülődött, hogy estéről estére más-más templomban gyűljünk össze.
– Olyan egyházmegyét vett át püspökként, ahol drasztikusan fogy a hívek száma. Mennyire tölti el ez szomorúsággal?
– Törjük a fejünk, mit tehetünk. A fogyás fájdalmasan érint minket. De nekünk reménységgel kell dolgoznunk, mert nélküle nem lehet élni. Karácsonykor meglátogatott egy katolikus család, 11 gyerekük van. Az asszony elmondta, ő két gyereket akart, aztán a Jóisten megérintette őket, és megváltozott az életük, utána bátrabban vállaltak több gyereket. Elmondták, hogy amikor valahol megjelennek, az emberek elkezdik mondani, ők is akartak volna több gyereket, de ... Arra gondoltam, ha sok ilyen család lenne közöttünk, akkor nem kellene keseregni a fogyáson. Sokan elvándorolnak, de meg kell azt is néznünk, mit tehetünk azokért, akik véglegesen elmentek. Másrészt az országon belül falvakról vagy kisebb településekről bejönnek az egyetemi központokba tanulni, és utána nem mennek haza, mert itt kapnak munkát. Értük is tennünk kell. Harmadik lépés, hogyan tudnánk úgy segíteni a családokat, hogy merjenek gyereket vállalni.
Vesztes csapatba nem szívesen áll be senki. Ha mi folyton a veszteségeinket és sebeinket hangoztatjuk, az nem jó. Ezt meg kell gyászolni becsületesen, de tovább kell lépni. Itt vagyunk ennyien, örömmel éljük meg a hitünket, amelyet Jézus Krisztustól kaptunk. A szívünk legyen tele ezzel az örömmel. Jézus azért jött, hogy örömet hozzon, és mi ezt nem takarhatjuk be a sebeinkkel.

– Milyen lehet a nyertes csapat?
– Nagyon szép családközösségek indultak el. Ragyogó szemmel jönnek este a találkozókra, amelyeken rendre én is részt veszek. Öröm hallgatni, ahogyan élnek, ahogyan erről beszámolnak. A családközösségekben tanulják meg, hogy egymás számára minőségi időt szenteljenek. Amikor rájönnek, hogy a sok munka miatt elhanyagolták egymást, ez a felismerés segíti, hogy megújuljon a kapcsolatuk. Ha vannak egészséges családjaink, ebből sok pozitív hozomány születik a társadalom számára. Elindult több új ifjúsági közösség is. Advent első szombatján Karasován találkoztunk 350 fiatallal egy egész napos program keretében. Egy ilyen ifjúsági találkozó megismétlődött Arad környékén is. De rendszeresen eljárok a heti ifjúsági találkozókra is. Az előbb írt egy fiú, hogy este mennek pingpongozni, engem is hívtak. Szívesen megyek. Egymás között építhetjük azt, hogy milyen jó Istenhez tartozni. Három különböző közösség – magyar és román egyetemisták – összefogott decemberben, meghívtak, hogy én legyek a Mikulás. Szegény gyerekeknek rendeztek ünnepséget, mindent a fiatalok szerveztek.
Sok az ilyen kezdeményezés.

Úgy gondolom, ha a Szentlélek szele itt fúj, segítsük, hogy menjen előre,

hátha meg fog állni a fogyás. Lehet, hogy elindul a növekedés, mi ezt nem tudjuk. Amit mi megtehetünk, azt tegyük meg lelkesen.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Hallgassa online rádióinkat