Az aradi magyar jövőért fogtak össze – harmincéves a magyar oktatást támogató Alma Mater Alapítvány

Az immár hagyományos ökumenikus istentisztelettel induló véndiák-találkozó az arad-belvárosi római katolikus templomban kezdődött. Szilvágyi Zsolt, a temesvár-józsef-
városi római katolikus templom plébánosa, a főgimnázium volt diákja prédikációjában a bizalom, a megbocsátás és a szeretet leckéjéről szólt, amelyben „tanítványok és diákok vagyunk, egy életen át.”

Mivel a járvány miatt a tavalyi végzősök hagyományos ballagási ünnepsége is elmaradt, a Nemzedékek Találkozója keretében került sor a végzősök és egyben a legfiatalabb véndiákok üdvözlésére és díjazására.

A Csiky Gergely Főgimnáziumban folyó felújítási munkálatok miatt a jubileumi könyvbemutatót a Jelen Házban tartották meg.
Az aradi Alma Mater iskolai alapítvány létrejöttének 30. évfordulójára kiadott Emlékezni márpedig kell! című monográfiát Zakar Péter történész, a Szegedi Tudományegyetem rektorhelyettese mutatta be. A kötet kiadásának történetéről a következőket olvashatjuk az előszóban: „az idei év elején két telefonbeszélgetésben mondta el Hadnagy Éva Éder Ottó (egykori elnök és iskolaigazgató – szerk. megj.) ötletét egy évfordulós Alma Mater-könyv kiadásáról, majd június 28-án kért fel – a kuratórium nevében – az alapítvány elnöke, Kranowszky Nagy Andrea a kötet megszerkesztésére, amelynek bemutatóját az esedékes véndiák-találkozóra, szeptember 25-re tervezik. Az elképzelést rám bízta. A felkérésre igent mondtam, bár a rendelkezésemre álló három hónap nem volt sok. Megkértem hát Hadnagy Éva tanárnőt, aki 1998 novembere óta napi munkakapcsolatban áll az alapítvánnyal, hogy állítson össze egy névsort azokkal, akiket megkérhetnék arra, írjon, vagy javasoljon a témával kapcsolatos, már megjelent szöveget a kötetbe. A kapott lajstromon 52 név szerepelt. Mindenkinek elküldtem, egy hasonló tartalmú levelet, és a Nyugati Jelent is megkértem, hogy többször tegyenek közzé egy felhívást a készülő kötetről.

– fogalmaz a monográfia szerkesztője, Nagy István (portrénkon).

Nagy István szerint az alapítvány minden eszközt megragadott, hogy az aradi és az Arad megyei magyar tanulók életét megkönnyítse. • Fotó: Alma Mater Alapítvány

Az aradi alapítvány 30 éves történetéről szóló könyvet Kranowszky Nagy Andrea közgazdász előszava nyitja, aki a szervezet elnöke is egyben, és aki tömören összefoglalja az alapítvány három évtizedes tevékenységét. Az aradi magyar közösség anyanyelvet és oktatást ápoló alapítványának három évtizedét feltáró írásokat, visszaemlékezéseket, jegyzeteket, statisztikákat ajánl az olvasó figyelmébe. A szervezet azért jött létre, hogy az aradi magyar közösség alapját, a magyar gyermekek oktatását, fejlődését támogassa ezzel megalapozva a jövő nemzedékek tevékenységét. Az alapítványra szüksége van az aradi magyar közösségnek, ami fordítva is igaz. Fő célkitűzése az oktató-nevelő munka támogatása az Arad megyei magyar tannyelvű iskolákban. Főbb

tevékenységei között szerepelnek versenyek és kirándulások szervezése kisiskolásoknak, ösztöndíjak, támogatások folyósítása bentlakók számára, bentlakási nevelőmunka támogatása, szórványoktatás,

valamint a kéthavonta megjelenő Szövétnek című kulturális lap támogatása.
Nagy István szerint a szervezet minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy az aradi és az Arad megyei magyar tanulók életét megkönnyítse. A kötet azért is értékes, mert olyan kordokumentum, amelynek lapjain mindenki, aki az alapítvány életében szerepet játszott, elmondhatja gondolatait. Egy gazdag sajtóválogatást is tartalmaz, így az olvasó különböző véleményekkel találkozhat. Néha egymással is vitatkozó nézeteket, állásfoglalásokat is olvashat, de éppen ezzel lett teljes az alapítvány története. Az Alma Mater Alapítvány főként az aradi Csiky Gergely Főgimnázium háttérintézményeként működik, ugyanakkor sokrétű tevékenységet folytat. A kötet tükörképe annak, amit a civilszervezet végzett az elmúlt harminc esztendőben.

A rendszerváltás után az alapítvány Éder Ottó „kell egy iskolaszék” gondolata alapján fogant meg, majd öltött testet a Réhon József tanárral és másokkal folytatott eszmecserék nyomán.
1991. február 11-én tartották az első kezdeményező összejövetelt Matekovits Mihály, a római katolikus egyháztanács elnöke, Puskel Emese, az aradi tévé magyar adásának vezetője, Hallai Ilona, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség képviselője, tizenhárom tanár és tanító, Király Árpád és Sándor Tivadar római katolikus plébános, Kiss László és Tötös János baptista lelkipásztor, valamint Éder Ottó részvételével.

A februárit április 19-én egy újabb összejövetel követte – az RMDSZ Arad megyei székházában –, ahol elfogadták az alapszabály-tervezetet és megválasztották az alapítvány vezetőtanácsát (Réhon József elnök, Mózes Árpád alelnök, Nagy Sándor titkár, Éder Ottó tag, Horváth Erzsébet ügyvezető titkár) és cenzori bizottságát (Pócsai László, Balogh Ibolya, Bognár Gergely). Az Alapítvány 41 alapító taggal jött létre.

A lelkesedés és a tiszta szándék tette széppé és felemelővé az alapítás tavaszi napját.

„Az egyetértésben a kis dolgok gyarapodnak, széthúzásban a legnagyobbak is széthullanak” – zárta Sallustius római történetíró szavaival a civilszervezet történelmi fejezetét a szerző.

Hadnagy Éva kémiatanár, az alapítvány titkára, majd ügyvezetője a kötetben így nyilatkozik a kezdetekről, valamint a célkitűzésekről: „(…) az 1991-ben alakult civil szervezet célkitűzései mögött felsorakozott az aradi magyar közösség nagy része, hiszen jövőjének szempontjából olyan sorsdöntő feladatot, tennivalót vállalt, mint az Arad megyei magyar oktatás támogatása, az aradi magyar líceum és kollégium helyzetének tisztázása, valamint a magyar diákok támogatása. Aki aradi volt, vagy Aradról elszármazott, alapítóként, tagként vagy támogatóként vállalt szerepet az alapítvány működésében. (…) Visszagondolva a harminc évre, eszembe jut, hogy jó mulatság, férfimunka volt. Mert sokan Aradon, Budapesten és Kölnben saját lehetőségük szerint tették a dolgukat. Együtt gondolkoztak, együtt terveztek, és mindenki beletett annyit, amennyit tudott. Ügyvezetőként szerettem e közösségnek a tagja lenni. Bármikor, bármilyen megkeresésre megtaláltuk a megoldást. Persze a világot megváltani mi sem tudtuk. De

Sokszor olvastam a Facebookon, hogy elmenőben van egy nemzedék. Tavaly, amikor két alapítványi elnök is elköltözött az élők sorából, hirtelen valósággá vált e mondat. És a felismerés, hogy még köszönetet sem mondtunk azoknak, akik 1990 táján felismerték, elképzelték, megálmodták és véghez vitték, közösséget alakítottak, és időt, energiát nem kímélve dolgoztak. Ezt minden nemzedéknek el kell ismernie és meg kell köszönnie. Amíg még lehet. Mert emlékezni fontos!”