V. István teljhatalmú uralkodása

(folytatás 37. lapszámunkból)

A magyar Balkán-félszigeti politika tényleges irányítója 1262 után az ifjabb királyi címet viselő István volt. 1263-ban a tatárok betörtek a keleti határvidéken, amelyről a pápa október 14-én értesült. A határ menti összecsapásokból nagyobb hadjárat azért nem alakult ki, mert Istvánnak diplomáciai úton sikerült a tatárokat meggyőznie, hogy adják fel tervüket.

A magyarországi belháború idején Szventszláv Jakab betört a Szörénységbe és végigpusztította az István országrészéhez tartozó bánságot. 1263 őszére tehető az István kezdeményezésére végrehajtott második bolgár hadjárat is. István 1266 nyarán újabb bulgáriai támadássorozatot kezdeményezett. A hadjárat során öt nagyobb csatában aratott győzelmet, bevette Bodony városát, június 23-án már a város mellett adott ki oklevelet. Bodony elfoglalását követően a Duna mentén Plevnáig haladt előre. A város bevételét követően csapatai Vracsa várát is elfoglalták, tárnokmestere, Egyed pedig egészen Tirnovóig nyomult előre. Jakab kénytelen volt meghódolni István előtt. A magyar királyok címei között ekkortól állandósult a Bulgária királya cím használata.

1268-ban a Délvidéken újabb háború bontakozott ki. I. Uros szerb király betört a Magyar Királyság határvidékére és Béla herceg tartományát, Macsót pusztította. A IV. Béla országrészéhez tartozó hercegség védelmére küldött hadat a Csák nembeli István pozsonyi ispán vezetett. A magyar győzelmet követően megkötött békét egy dinasztikus házassággal pecsételték meg: Uros fia, Dragutin feleségül vette István ifjabb király Katalin nevű leányát.

Istvánt apja 1270. május 3-án bekövetkezett halála után pár nappal már május 13. előtt, másodszor is királlyá koronázták. A koronázást a Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek végezte Fehérváron. A koronázási szertartáson, a főpapokon és az arisztokratákon kívül már más nemesek és királyi szerviensek is jelen voltak, akik „hatalmas gyülekezetet” alkottak. Apja halála után tíz nappal (1270. május 13-án) az ifjabb király már Budán tartózkodott. Itt adott ki oklevelet. Ebben megkülönböztetésül az eddigiektől első és egyben utolsó alkalommal az egész Magyarország királya címet használta.

Istvánnak apja hívei közül számos ellenfele akadt. Nővére, Anna, az ország kincseinek egy részét magához vette, s II. Ottokár cseh királyhoz menekült. Őt követték apja korábbi hívei is. Ellenfelei elsősorban IV. Béla leghatalmasabb bárói közül kerültek ki. Közéjük tartoztak Kőszegi Henrik, Szlavónia bánja, Hahót nembeli Miklós, Béla király volt asztalnokmestere, az Aba nembeli Lőrinc, a Geregye nembeli Miklós erdélyi vajda, valamint testvére István, Mária királyné udvarbírája és Vas megye ispánja. Ellenfele volt az elhunyt király egyik cseh híve, Jan Gyanur fia, Mérk, aki egy Fertő melletti várat foglalt el. V. István politikai ellenfelei az északnyugati határszélen kilenc várat játszottak át Ottokárnak. Kemény fia, Lőrinc nádor és Ákos Ernye országbíró elfogadták V. István teljhatalmú királyságát. Mindez azonban kevésnek bizonyult tisztségeik megtartásához. Az ifjabb király régi hívei megyésispánságokat kaptak: Rosd Mihály Nyitrát, Rosd Demeter Szatmárt és Krasznát, a Miskolc nembeli Panyit Zala megyét, Básztély Rénold Szabolcs megyét, az ugodi Csák pedig a bakonyi erdőispánságot. A délnyugati országrész Gutkeled Joachim, a Tiszántúl és Erdély pedig a csákvári Csák Máté irányítása alá került.

István külpolitikai téren szövetségi rendszerének további bővítésére törekedett, 1270. augusztus végén Krakkóba, Szent Szaniszló sírjához tett zarándoklat ürügyén Boleszláv herceggel vette fel a kapcsolatot.

II. Ottokárral a konfliktust kezdetben békés úton, tárgyalásokkal próbálta rendezni. 1270. október közepén egy Pozsonyhoz közeli dunai szigeten a két uralkodó között személyes találkozóra került sor, ahol kétévi fegyverszünetben állapodtak meg. A lázadó főurak kérdését azonban nem sikerült tárgyalásos úton rendezni. 1270 novemberében V. István a zalai ispánt a Pölöske várában tartózkodó Hahót Miklós ellen küldte. A zalai ispánt és testvérét a várból kitörő lázadók a várba befogadott németek segítségével lekaszabolták. Ezzel a magyar-cseh ellentét háborúhoz vezetett. Decemberben már magyar hadak portyáztak Ausztriában. Válaszképpen II. Ottokár 1271 húsvétját követő héten átkelt a Morva folyón, és elfoglalta Pozsony, Szentgyörgy, Bazin, Vöröskő és Nyitra várát, valamint Nagyszombat városát. Három héten belül a Dunától északra eső terület a Garam völgyéig a cseh-német haderő felügyelete alá került. A Dunán átkelt ellenség Óvár mellett 1271. május 9-én, majd ezt követően még május 15-e előtt Mosonnál ütközött meg a magyar főhaddal. A két ütközet magyar vereséggel végződött. István a Rábca mögé vonta vissza a magyar sereget. A kezdeti békealkudozások után egy magyar csapatrész május 21-én megtámadta Ottokár Moson melletti táborát, és a mozgásba hozott ellenséget a Fertő és a Rábca közötti mocsaras vidékére csalta. A támadó cseh-német nehézlovasság a mocsaras terepen kelepcébe került. István támadásba lendült, főereje Mosonig verte vissza a cseh-német sereget, mely Pozsonyig vonult vissza. Itt II. Ottokár kénytelen volt feloszlatni kifáradt hadait. A magyar könnyűlovasság ellentámadott, s az alsó-ausztriai és morva területeken portyázott. II. Ottokár kénytelen volt békét kérni. A felek 1271. július 2-án Pozsonyban békét kötöttek. II. Ottokár lemondott V. István ellenfeleinek támogatásáról, de a magyar király nővére is visszaadta az általa Prágába vitt kincseket. A lázadó főurak közül Geregye Miklós a békekötés után hazatért, Kőszegi Henrik négy várát Monoszló Gergely vasi ispán foglalta el. Mivel Hahót Miklóssal még az előző év végén leszámoltak, István ellenzéke gyakorlatilag megszűnt, s a nyugati területek is visszakerültek Magyarországhoz.

A király reformpolitikája főként a városok és a vendégtelepes községek fejlesztésében nyilvánult meg. Városi rangra emelte Szatmárt, Győrt, és valószínűleg Kolozsvár részére is városprivilégiumot adott. Kiadta a szepesi szászok privilégiumát, tőle származik a szatmári Aranyosmeggyes és az ugocsai Felszász kiváltsága is. Sorra erősítette meg az atyja által alapított városok és vendégtelepek kiváltságait. A birtokügyek terén célul tűzte ki az udvari birtokrendszer újjászervezését. Országos hatáskörrel kinevezett biztosok szabályozták az udvarnokok földhasználatát, és rendezték a királyi birtokok vitás ügyeit. A nemességet érintően alkalmanként személyesen hívott össze területi gyűléseket. A Heves megyei Hajóhalmon az „igazság kiszolgáltatása” és „jogrend” megtartása jegyében tartott gyűlést a keleti országrész nemessége számára. Udvarában meghonosodtak a lovagi életmód jegyei, mint a személyes dicsőség, a tettek általi kiemelkedés, a személyes virtus és az udvari szellem. Több esetben igazolt hadvezéri képességei, atyjáénál bőkezűbb adománypolitikája és szorosabb kapcsolata a nemességgel nagy reményeket keltett.

A király 1272 késő tavaszán egész udvarával Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével, Anjou Károllyal. Útközben váratlanul nagy csapás érte: június végén Bihácson Gutkeled Joachim „egész Szlavónia” bánja elrabolta kíséretéből a trónörökös László herceget, és a Dráva menti Kapronca várába vitte. A király által küldött sereg a várat eredménytelenül ostromolta. Az események közben István súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Nagy-szigetre vitette magát, és itt halt meg 1272. augusztus 6-án. A margitszigeti domonkos apácakolostorba temették, ahol húga, az 1270. január 18-án elhunyt Szent Margit is nyugodott.

István uralkodását a közeli utókor olyan korszaknak tartotta, amikor Magyarországot „az igazság eszközével és sikeres eredménnyel kormányozták”.

(folytatjuk)