Temetőlátogatás: a honvágy miatt hazatérők

ÖTVÖS JÓZSEF
nyugalmazott református esperes, a marosvásárhelyi Vártemplom volt lelkipásztora

Ahogyan telnek az évek, ritkulnak a gyermekkori társak, és a megszépült emlékek nosztalgiájával várjuk a véletlenszerű vagy éppen megszervezett találkozásokat. Vannak régi barátok, egykori gyermekkori játszótársak, akikkel már csak halottak napi időben találkozunk – a temetőben. Sajátos 20. századi sors a különféle időkben és módokban történt el- és kivándorlás: vannak emberek, akik évekig nem jönnek haza, de halottak napján hazalátogatnak szüleik sírjához. Egyik évfolyam-találkozó alkalmával ismerte be az egyik osztálytárs: már csak november 1-jén jön haza, mert olyankor nagy a honvágya. Bizony, honvágy lett a temető: meglátogatni a szülők sírját az erdélyi temetőben.
A legutóbbi félévszázados erdélyi élet változásának legjellegzetesebb dokumentumai és szenvedő alanyai a falusi temetők. A fiatalok tömeges városra költözésével félreeső falvaink elnéptelenednek – legtöbb helyen alig tudják a köztemetőket rendben tartani –, de halottak napja tájékán összefognak az otthon maradottak, és rendezik a temetőt, mert az elszármazottak hazajönnek világítani. Bizony, egykor együtt indult falubeliek ma már csak a temetőben találkoznak az emlékek tiszteletteljes emlegetése mellett.

Az utóbbi időben egyre mozgalmasabbá, egyre fontosabbá vált a halottak napjának megtartása. Olyan lett e nap, mint egy ünnep. Az egykori katolikus vallási gyakorlat, a halottak emlékére való temetői gyertyagyújtás rohamosan átterjedt református vidékekre is, és manapság november 1-jén fényben, virágdíszben úsznak az erdélyi temetők. A találkozás, a sírok megtisztítása és az emlékezés mellett az ősök iránti hála és tisztelet lerovásának alkalma és lehetősége lett. Időnként lelkünk mélyén vágyakozunk elődeink emlékének ápolására, és elmegyünk sírjaikhoz egy-egy gyertyával, cserép krizantém virággal, mert honvágy lett a temető.

FEKETE LEVENTE,
nagyajtai unitárius lelkész

Szükségesek a kiemelkedő, áldott alkalmak. Életünk szent pihenői. Ahogy a pulzus méri az időt, ahogy a lélegzetvétel összeköt a végtelennel. A folyamatos létezés maga a legapróbb részletéig: Isten ajándéka. Észrevétlen, állandóan növekedik, fejlődik a virág, és egyszer csak kinyílik.
Ahogyan haladunk az úton, és egyszer csak megérkezünk. Igen, mintha folyamatosan úton lennénk. A pihenők állítanak meg, hogy szétnézzünk, és rácsodálkozzunk a világra és benne önmagunkra. Számba vesszük a helyet, ahol élnünk rendeltetett, társainkat, akik voltak, és akik vannak. Akik kísérnek láthatóan és láthatatlanul, hogy megoldjuk feladatainkat, amelyek fura módon bennünk és általunk életünk gyümölcsei. Talán nem is annyira csak maga a feladat a hangsúlyos. De semmiképpen nem elhanyagolható. Sőt: kihívás, erőpróba. Növekedés. Benne van az út félelme, izgalma és öröme. De önmagában szinte értelmezhetetlen. Ha nem akikért vállaljuk a feladatokat. Akikért útnak indulunk, és nem adjuk fel. Persze magunkért is.
Szoktuk mondani, azonosulunk a nemes céllal és leszünk az a bizonyos egy erő és egy akarat. Ahogy a fa láthatatlan gyökere, látható törzse, koronája és gyümölcse egy és ugyanaz. Oszthatatlan. Magában hordja a gyümölcs a fát és a gyökér a virágot.
Bármennyire furán hangzik, halottak napján, amikor édeseink sírjánál megállunk csendben, és a lobogó gyertyalángok percnyi életét számoljuk, megértjük az üzenetet. Ez nem egy mozzanat. Ez folyamat. Nem is lehet másképp. Természetszerűen vagyunk egyidőben tanúi a történéseknek, ugyanakkor részei és alakítói. Ahogyan kapcsolódunk hozzá. Amilyen hittel, akarattal és értékrenddel. Ahogy szövetben a minta, és mintában a szál. Megállni és emlékezni. Nem egy önmagában elkülöníthető mozzanat. Nem különálló szappanbuborék. Amit egymástól bárhová elfújhat a szél. A pillanat pusztán önmagában megfoghatatlan és értéktelen. Nonszensz. Szoktuk mondani: a pillanat varázsa.
Igazából attól válik azzá, ahogyan beépül, elindít, motivál, megváltoztat, mássá tesz, átalakít. És bekerül a nagy egészbe. Pontosabban: nemzedékek közös tudatába, lelkébe. Amihez mindannyian hozzájárulunk. Mindaz, ami ráerősít az összetartozásra.
Talán naivan hangzik és felületes igazságként hat, de benne van a szó, az ölelés, a mosoly, egy kacsintás, nevetés, könnycsepp, kézfogás, biztatás, egy-egy mozdulat, ahogyan téglát téglára rakunk és fal lesz, meg ház.

Ahogyan anyánk és apánk egymásra talált ama bizonyos pillanatban. Elindított egy folyamatot.
Ahogyan az anya szépen belesimogatja ölén pihenő gyermeke szívébe a biztonság örömét, dalaival és meséivel lelkébe beoltja szavanként a nyugalom erejét, derűjét, és az igazság értékét, ahogy az ima szavai megteremti bennünk az oltalom békéjét. Ahogy apánk vállunkat átölelő erős karja megnöveli bennünk a bizalom erejét. Ahogy a testvéri ölelés táplálja az összetartozás érzését. Ahogy a közös imádság összeszövi reményeinket és mindig újraszövi a magtartó bizalmat.

Soha nem volt mindegy hogyan bánunk mindazzal, amit a szívünkbe-lelkünkbe oltottak, és amit mi is tovább oltunk, adunk át, és általa rábízunk, indítunk útra hűséget, kitartást, egyént és közösséget megtartó értékítéletet, felelősséget. Vagy ezeknek éppen a gyilkoló ellentétét. Mert mindez az időben nem vész el, amit tettünk.
Beleég, megmarad, ott lesz az emlékezetben. Az egyén és a közösség lelkében. Lesz belőle egy út, egy példa, egy hagyomány. Soha nem volt mindegy, hogy csak a pillanatnak élünk, esetleg a puszta nyereségért, mindegy, hogy miként, csak nyerők legyünk, vagy egyszerűen csak jól érezzük magunkat és semmi és senki nem érdekel, csak legyen a gyomrunk tele, vagy ráérezünk pillanatról pillanatra a nagy egész értelmére. Lehetünk vidámak, de hittel és tartással.
Ezek adnak erőt a bátorságnak. Hogy ne éljünk állandó félelemben. Bátran élni csak közösségben lehet. Kis és nagy családokban. Jól működő kapcsolatrendszerekben. Igaz barátságokban. Gyülekezetekben. Nemzettségekben… Nemzetben. Isten és ember összeforrott közösségében. Mint ágak a fa törzsén, amit táplál a gyökér. És amiben életet tart ama megfoghatatlan levegő, s a magasság üzeneteként a fény, a meleg és az eső. Élni csak így érdemes. Ha kell a szelídség, a türelmes kivárás, a józanság erejével, nyugodt bölcsességgel, de soha nem önbecsmérlően és önfeladóan. Levágott ágon soha nem terem gyümölcs. Léte értelmetlenné válik.
Halottak napja alkalmával az élet igaz értékének tiszta, cáfolhatatlan, őszinte hangján szólítanak meg ők, akik előttünk jártak. Maradjon igaz emlékezetük örök, legyen általunk is áldott a megtartó örökség és az ébren tartó emlékezés. Isten áldjon!

BARABÁSI ENDRE,
küküllővári református lelkipásztor

„Minden esztendő egyik legtöbb emléket és érzelmet előhozó napja a halottak napja. A színpompás virágokkal beborított sírok körül családtagok állnak némán és összekulcsolt kezekkel a sírfeliratra merengve tekintenek, esetleg könnyeiket törölgetik. A családtagok és a rokonok összegyülekezésének is napja. Egész évben nem látott, távoli városokban vagy külföldön élő hozzátartozók látogatnak „haza”. Falvakon egyre gyakoribb, hogy már csak a hozzátartozó sírja köti a szülőföldhöz az embereket.
A gyermekek szüleiket és a felnőtteket nézik, hogyan gyászolnak és viselkednek. Ilyenkor még a csintalanabb gyerekek is csendesebbek. Figyelmesen hallgatják az elhunytakról a történeteket, emlékeket. Rég nem látott kortársak, távoli rokonok és ismerősök köszöntik egymást. A temetőket erre a napra rendbe tetszik, kitakarítják. Kis falvakban azonban ez egyre nehezebb feladat, főleg mióta a kiöregedett lakosság már teheneket nem tart és nem kell már licitálni a temető füvére.

Külön küzdelem, hogy a református temetőkben ne legyen román feliratú és keresztes síremlék. Szórványban sajnos egyre gyakoribb a magyar nevek elrománosítása.
Én fontosnak tartottam, hogy három gyerekemmel végiglátogassuk még az ükszülők nyugvóhelyeit is. Ilyenkor ritkán tapasztalt figyelmességgel hallgatták a különböző emlékeket és családi anekdotákat. A kötődés és elengedés, a fájdalom és vigasztalás, a halál és (örök)élet kapujában csendesedünk el. Minél közelebbi személy – gyermekük, szülők, testvérük, házastársuk – hantja mellett állnak meg, annál fájdalmasabb érzések törnek elő. A gyász fájdalmát friss tragédiák mélyítik is. Esetleg az elhunytakkal szembeni mulasztás és a lelkiismeret-furdalás teszi gyötrelmesebbé a megemlékezéseket.
Egyszer csak megjelenik a temető közepén a lelkipásztor és a jámbor keresztyén jelenlévők közössége tele torokkal elkezdi énekelni: tebenned bíztunk, eleitől fogva. Ekkor a tekintetek a sírról felemelkednek az ég felé, az elmúlásról arra a Krisztusra néznek, aki halott volt, de feltámadt, felment a mennybe, onnan jön el ítélni élőket és holtakat!”

OBERMÁJER ERVIN,
csíkszeredai posztulátor-kisegítő lelkész

November hónapja jelentőségteljes ünnepkörrel kezdődik az anyaszentegyházban. E hónapban a hívek lelki szeme az ég felé tárulkozik ki. Olyan mennyei valóság tárulkozik ki szemünk előtt, amely a keresztény ember életének jelentőségteljes célt kölcsönöz. Krisztus tanításai és útmutatásai alapján az ember arra törekszik, hogy életében napról napra több legyen a fény, az isteni kegyelem, az ajándék, amelyet Isten nyújt ingyenesen a keresztény embernek. E kegyelem fénye különösképp tükröződik a szenteken, azokon az embereken, akiket a földi élet végén Isten magáénak ismert, és a mennyei boldogságba bebocsátott. Ezek az emberek példaképek számunkra, akik folytonosan felmutatják annak az életútnak a mikéntjét, ahogyan érdemes és szép megélni az Üdvözítő tanításait.

Azt mondhatjuk róluk, hogy ők már elérték azt a célt, amelyre mi mindannyian vágyakozunk. Ilyenkor nemcsak azokról emlékezünk meg, akiket egyházunk szentnek, azaz Istenhez tartozónak nyilvánított, hanem azokról is, akik „anonim” szentként jutottak el Istenhez. Ide tartoznak azok a példás életet élt édesanyák, édesapák, nagyszülők, testvérek, akik önfeláldozó életük által fényt gyújtottak családjainkban.

A második hasonló ehhez az elsőhöz, a halottak napja, amikor az anyaszentegyház azokra emlékezik, és segíti imáival, akik még nem jutottak el Istenhez, de a keresztény remény és Jézus Krisztus tanításai által várományosai az üdvösségnek. Ez az ünnep is fontos számunkra, hiszen az emberi spiritualitás a halottakért mondott imában tudja legkiemelkedőbben megélni és megérezni, hogy felelősek vagyunk elhunyt szeretteink lelki üdvösségéért. Ilyenkor az ember könnyebben tudatosítja magában, hogy nemcsak anyagvilág, hanem túlvilág is létezik, ahol elhunyt szeretteink várják az üdvösség teljességét, amiben majd reményeink szerint mi is osztozhatunk velük.
E két ünnep közös motívuma, hogy ilyenkor a keresztény ember elmegy szerettei sírjához, és virágot visz, gyertyát gyújt, imát rebeg szerettei üdvéért. Egyházunkban a gyertya Krisztus-szimbólum. A gyertya, ami fényt ad másoknak, és közben önmagát emészti el, Krisztus megváltói küldetését és értünk vállalt kereszthalálát jelképezi. A keresztény ember e két csendes, imádságos napon is meggyújtja gyertyáját, és kívánja elhunytjai számára, hogy az ő életútjuk is beteljesüljön Jézus feltámadásának valóságával. A temetők ilyenkor mind fényárban úsznak jelképezve számunkra, hogy az élet sötétségei közepette van feltámadás, örök élet, és ez vezet át minket a sötétség nyomasztóságából az örök fény, a szentség valóságába.