Székely, román és lengyel kormányzás

(folytatás a 2. lapszámunkból)

Nagy Lajos uralkodása alatt tört ki egy székely főember lázadása, amelyet a király nem mert megtorolni. Simon bán székely főember a tatárok elleni háború idején megölte a gyulafehérvári püspökség főispánját, János fia pedig öt települést pusztított el. Az ügyben a székely közgyűlésnek kellett ítéletet hoznia. A székely nemzetgyűlés határozata szerint az ellentétet a gyulafehérvári káptalannal való egyezségnek kellett követnie, és Simon bánt a szokásos vérdíj kifizetésére kötelezték. Fia, János a székely közgyűlés előtt vállalt kötelezettséget arra, hogy ha 25 esküdttárssal nem tudja tisztázni magát a vád alól, akkor 100 márka kártérítést fizet.

A lengyel uralkodó védelmében János király többször is háborút indított Litvánia meghódítására. Amikor hadművelete majdnem Litvánia elfoglalásához vezetett, a két litván fejedelem, Kestut és Lubart 1351-ben, békekötésre vette rá a magyar uralkodót azzal az ígérettel, hogy áttér a katolikus hitre. A béke fejében azt is megígérték, hogy országukban érsekséget és püspökségeket szerveznek. Lajos felhagyott hadjáratával és megígérte, közbenjár a pápánál, hogy Kestut királyi címet és koronát kapjon. A két fejedelem Lajos kíséretében Budára indult, hogy itt ünnepélyesen megkeresztelkedjék. Útközben azonban kijátszották a király éberségét, megszöktek, és sebtében újraszervezett seregeikkel – a tatár segédcsapatokkal is, akiket időközben zsoldjukba fogadtak – újra megtámadták Lengyelországot. Nagy Lajos ismét a lengyelek segítségére sietett és legyőzte a litvánokat.

A székelyek 1352–1353-ban újabb nagyszabású hadjáratot szerveztek a tatárok ellen, akiknek legyőzése után Moldvában Lajos király határőrgrófságot hozott létre Drágos ispán vezetése alatt.

A magyar–litván háború 1354-ben ismét kiújult. A litvánok legyőzése után a magyar uralkodó Lengyelországból a Bug folyó mellé vonult és onnan támadta meg a tatárokat. A tatárok legyőzése után vezérük békéért könyörgött. A béke értelmében a tatárok Magyarország adófizetőivé váltak, a kán pedig ígéretet tett a keresztény hitre való áttérésre. E harcokban a székelyek igen jelentős sereggel vettek részt. Lajos király személyesen is járt a Székelyföldön: Görgény várából, a székelyek ispánja székhelyéről írt 1366-ban levelet a velencei dózsénak.

A magyar király parancsára 1334-ben Bogdán vlach (román) vajda néhány ezer főt számláló népét telepítették át a Kárpátokon túlról Magyarország területére (de terra sua in Hungariam), a jórészt lakatlan máramarosi erdőrengeteg völgyeibe, királyi birtokokra. Ennek szakszerű lebonyolítására a király az ország egyik legnagyobb közjogi méltóságát, a kalocsai érseket bízta meg. E komoly szervezést, irányítást követelő feladat megvalósítása kilenc hónapot vett igénybe. Bogdán vajda azonban elégedetlen volt a máramarosi környezettel és minél távolabb akart kerülni a magyar királytól, főleg annak tisztviselőitől, ispánjaitól. A románokat leginkább a katolikus hittérítők zavarták és meg akartak maradni görögkeleti hitükben. 1342 végén és 1343 elején ellentét alakult ki Bogdán vajda és a máramarosi ispán között. 1349-ben Bogdán már nemcsak a katolikus hittérítőkkel és a királyi hatóságokkal került ellentétbe, hanem az itt letelepedett románok egy részével is. 1349-ben megtámadta Gyulát, Drágos fiát, akit elűzött a máragyulafalvi és a nyíresi birtokairól.

A máramarosi románok közötti belső ellentétek, illetve a máramarosi ispán és Bogdán közötti rossz viszony hozzájárult ahhoz, hogy 1359-ben Bogdán vajda titokban megszökjön Máramarosból és az általa vezetett románság egy részével otthont keressen Moldva területén.

Elkergette a Moldvában alapított őrgrófság éléről Balkot. Mivel Bogdán elismerte a magyar király hatalmát és fennhatóságát, Lajos megtorlásként nem kényszeríttette őt és népét Moldva elhagyására.

Nagy Lajost hirtelen haragúnak tartották, ezért számos meggondolatlan tette volt. Az első nápolyi hadjárat idején megölette egyik rokonát, Durazzói Károly herceget, pedig az mindent megtett, hogy még a király odaérkezése előtt kinyomozza András herceg gyilkosait. Károly herceg jogszerűtlen kivégzése komolyan ártott Lajos tekintélyének, s nem kis mértékben csökkentette nápolyi népszerűségét.

Nem volt elég kritikus szemléletű, és nem lépett fel kellő eréllyel az udvari intrikákkal szemben. Az udvarában többször előforduló „befeketítések” legjobb példája Besenyői János allovászmester esete, aki 1353-ban egy vadászaton a zólyomi erdőben egy medve karmai közül mentette meg a királyt. A megsebesített állat már ledöntötte, s lábszárain több helyen megmarta Lajost, amikor János az utolsó pillanatban kardjával leterítette a felbőszült vadat. A király szeme láttára és megmentésére véghezvitt vitézi tett megjutalmazása azonban – az esetet megörökítő krónikaíró szerint – „a vádaskodók heves fellépése miatt” mégis elmaradt.

Lajos király ellen a leggyakrabban felhozott vád, hogy elhanyagolta a török veszély elleni fellépést, ami valójában nem igaz. Amíg az oszmán állam csak ázsiai hatalom volt (1354), és amíg igen távol állt a magyar határoktól, nem lehetett tudni, milyen veszélyessé válik. Hiba lett volna a török ellen fordulni akkor, amikor a másik „pogány” hatalom, Litvánia végig a Lajos örökségének tekintett Lengyelországot fenyegette. Amint a török hódítás veszélye valóssággá vált, Lajos király azonnal ellenük fordult, s nem rajta múlott, hogy ingatag balkáni szövetségeseivel nem tudott jelentősebb katonai sikereket elérni.

A lengyel–magyar szövetség fő haszonélvezője Lengyelország volt.

Nagy Lajos király nagybátyja nem mindig viszonozta a segítséget. Amikor 1362-ben majdnem háború robbant ki a német–római császár és Magyarország között, unokaöccse érdekében Kázmér is katonai előkészületeket tett. A kiváló diplomata császár úgy próbált éket verni a két rokon király közé, hogy megkérte Kázmér házasságon kívül született, „törvénytelen” leányát a fia számára, a pápát pedig arra akarta rávenni, hogy a lányt törvényesítse. Ezzel az ügyes húzással – ami kétségessé tehette Lajos lengyelországi örökösödését – rövid időre sikerült ellenségessé tenni a Nagy Kázmér és Nagy Lajos közötti viszonyt. V. Orbán pápa (1362–1370) lekötelezettje volt Lajos királynak, aki Zudar Péter szlavón bán vezetésével segélyhadat küldött az egyházfőnek az itáliai birtokait dúló zsoldos hadak ellen. Ezért a pápa bár a törvényesítésre hajlandó volt ugyan, de emellett megerősítette Nagy Lajos lengyel trónörökösödési jogát is. Így a német-római császár által elgondolt házassági terv megbukott.

Nagy Kázmér lengyel király 1370. novemberében fiúutód nélkül halt meg. Így 1370-ben – nagybátyja halála után – Nagy Lajos megszerezte a lengyel királyi trónt is. Krakkóban lengyel királlyá koronázták. Nagy Lajos lengyelországi királysága csak perszonálunió volt, és nem vezetett a két eltérő szokású, hagyományú európai hatalom közötti reális egyesüléshez.

„Magyar” Lajos – ahogy a lengyelek általában nevezték – királysága (1370-1382) nem volt népszerű Lengyelországban, annak ellenére, hogy fiúörökös hiányában  lánya örökösödésének biztosítása érdekében számos kedvezményt biztosított a lengyeleknek. Az 1374. évi Kassán kelt privilégium jobbágytelkenként mindössze 2 garasban és a nemesek hadkötelezettségében állapította meg a lengyel korona iránti kötelezettségeket. Lajos azzal is kedvére volt új alattvalóinak, hogy anyját – az elhunyt Nagy Kázmér nővérét – küldte Lengyelországba kormányozni. Erzsébet anyakirályné azonban kiváltotta a lengyel nagynemesség ellenszenvét. Az elégedetlen urak egy korábban kolostorba vonult rokon, Ulászló gnievkovi herceg személyében még ellenjelöltet is találtak Lajossal szemben. Egy incidens során a lengyelek minden várfalakon kívül rekedt magyart lemészároltak Krakkóban (1376). Lajos kénytelen volt anyját hazahívni Lengyelországból. Az ország kormányzását először Oppelni Lászlóra, majd egy háromtagú – végig Lengyelországban élő tagokból összeállított – testületre bízta.

Lengyel királyként is többször kellett a litvánok ellen hadba vonulnia. Hadjárata azonban eredménytelen volt, hiszen élete végén is ugyanazt a Belz litván határvárat ostromolta, amelyet negyedszázaddal azelőtt sem sikerült bevennie. Élete végén Nagy Lajos azon munkálkodott, hogy Mária királynő és annak jegyese számára biztosítsa a lengyel koronát. Igyekezetét azonban nem koronázta siker.

Északnyugati és nyugati szomszédaival Lajos békésebb viszonyt tudott fenntartani, mint apja. IV. Károly cseh király egyben német-római uralkodó is volt (1346–1378, császár 1355-től). Nagy Lajos első felesége, Margit IV. Károly leánya volt. Ennek köszönhetően a magyar, cseh és német viszony békésen alakult. Albert osztrák herceg 1345-ben az őt Bécsben felkereső Lajosra is kiterjesztette a még apjával kötött szövetségi szerződést. 1355-ben Lajos Lack(fi) Pál vezetésével mintegy 400 főnyi segélyhadat küldött az osztrák hercegnek az ellene fellázadt svájciakkal szemben. 1357-ben Erzsébet anyakirályné zarándokolt Szent Erzsébet sírjához Marburgba, majd Nagy Károly sírjához Aachenbe.

Az élete vége felé kialakult, egymást is támadó bárói érdekcsoportokkal Lajos király haláláig jól együttműködött. Elérte, hogy 1382. szeptember 10-én bekövetkezett halálát követően – fiú örökös hiányában – kiskorú leánya, Mária kövesse a trónon. Élete utolsó szakaszában a király hosszú ideig betegeskedett, az orvos-történészek szerint lepraszerű kórban szenvedett.

(Folytatjuk)