Szapolyai János erdélyi vajda és a székelyek

(folytatás 45. lapszámunkból)

A Szapolyai család a ma Horvátországhoz tartozó Pozsega megyéből származott, és ismeretlensége ellenére Mátyás király uralkodásának elején jelent meg a Magyar Királyság politikai vezető csoportjában. Szapolyai János idősebb nagybátyja, Imre alapozta meg a család vagyonát, aki előbb kincstartó, majd dalmát–horvát–szlavón bán lett, és megszerezte a boszniai kormányzóságot is. Élete végén a Magyar Királyságnak lett a nádora. 1487-ben bekövetkezett halálakor mintegy húsz váruradalmával az ország második legvagyonosabb főurának számított Mátyás király törvénytelen fia, Corvin János mögött. Szapolyai János másik nagybátya, a korán elhunyt Miklós az 1460-as években az erdélyi püspökségig emelkedett. A harmadik testvér – János apja –, István elsősorban a hadvezetésben szolgálta Mátyás királyt. Az 1470-es években a sziléziai helytartóságot, az 1480-as években az ausztriai főkapitányságot viselte, míg 1492-ben Magyarország nádorává választották. A 15. század utolsó évtizedének közepén az ország legvagyonosabb főura lett. 1494–1495-ben mintegy 11 ezer adózó jobbágyportával rendelkezett. A legtöbb birtoka Felvidéken volt, Erdélyben nem voltak uradalmai. Gazdagsági és politikai erejéből kifolyólag Szapolyai Istvánt már 1497-ben azzal vádolták meg az országgyűlésen, hogy fiát királlyá akarja tenni.

A család kiemelkedő presztízsét nemcsak a roppant birtokvagyon, hanem az 1465-ben Mátyás királytól kapott szepesi grófi cím is erősítette. Mátyásnak köszönhetően 1486-ban Szapolyai István feleségül vette a Piast-házból származó Hedvig tescheni hercegnőt. Hedvig többek között Habsburg Miksa császár másodfokú unokatestvére volt, így a házaspár fia, János, ha nem is közeli, de vér szerinti rokonságban állt az európai uralkodóházakkal.

Szapolyai János 1490-ben vagy 1491-ben született, kitűnő családi neveltetést kapott. Az 1510-es évekből fennmaradt saját kezű levele szerint kitűnő latin tudással rendelkezett. Édesapjának 1499-ben bekövetkezett halála után édesanyja vette át a Szapolyai család irányítását. Hedvig hercegnő szerette volna fia számára elnyerni II. Ulászló király leányának, Anna hercegnőnek a kezét, de próbálkozása nem vezetett eredményre.

Szapolyai Jánost 1506-ban Magyarország egyik főkapitányává nevezték ki, a németek elleni rövid háború idején. A 15–16 esztendős ifjút nem katonai tapasztalatai, hanem származása juttatta a magyar hadvezetés élvonalába, és a főkapitányi címet később is többször viselte. II. Ulászló király 1510. november 8-án nevezte ki Erdély vajdájává és székely ispánná. Szapolyai János ekkor a korabeli Magyarország leggazdagabb fiatal főura volt.

Az új vajda 1511 márciusának közepén debreceni birtokáról indult Erdélybe.

Bár mindössze húszévesen vette át a vajdaságot, családjának nagy hatalma és birtokai ellensúlyozták fiatalságát, és megerősítették Erdélyen belüli helyzetét. A fiatal vajda Kolozsváron saját udvart rendezett be, amelynek élére külön udvarmestert nevezett ki.

Kinevezése és kolozsvári székhelyének elfoglalása után Szapolyai János szembetalálta magát a székelyek elégedetlenségével.

Csíki és gyergyói közösségek székely főemberek ellen lázadoztak.

Héderfáji Barlabási Lénárd székely alispán Szapolyai János parancsára utasította Brassó és a Barcaság előkelőit a Csíkszékből és Gyer­gyószékből menekülő főemberek elszállásolására és megsegítésére. Az oklevelében többek között ez állt: „Héderfáji Barlabási Lénárd erdélyi alvajda és a székelyek alispánja a bölcs és körültekintő falusbíráknak és más polgároknak és a Barcaság egész közösségének kellő tiszteletet hódolattal! Úgy véljük, nem kerülte el figyelmeteket, hogy Csík- és Gyergyószékek három nembeli székelyei azon három székely székben némely előkelő székely házát lerombolták, ezért kérünk benneteket, mi több, a mi legkegyelmesebb urunk, János [székely] ispán nevében szigorúan megparancsoljuk nektek, hogy miután megkaptátok levelünket, akkor és amikor az említett székely előkelők közöttetek és a hozzátok tartozó jószágokon feltűnnek és ott tartózkodnak, kötelesek vagytok nekik mindenféle segítséget és támogatást megadni, és őket elszállásolni. Másképp cselekedni ne merjetek, jelen levelünket pedig miután elolvastátok, a levél bemutatójának adjátok vissza. Kelt Fehéregyházán az Úr 1511. évében, Vízkereszt ünnepe utáni vasárnapon.”

Egyes történészek szerint Csíkban és Gyergyóban a felkelés a nagy hatalommal bíró Lázár család ellen irányult. E sorok írója azonban más véleményen van: megközelítőleg ebben az időben szervezte meg Lázár András a marossszéki Szentgyörgyi család száműzetését, épületeiknek leromboltatását és jobbágyaiknak felszabadítását Benefalván, az általa elnökölt székely nemzetgyűlési határozat alapján.

A csíki és a gyergyói székelyek lázadásának megfékezésére Szapolyai János igénybe vette a papság és a kolostorokban élő barátok segítségét is. Székelyföldi hatalmának megerősítése érdekében 1519. július 28-án az erdélyi vajda megerősítette a csíksomlyói ferences kolostor harminckét confrátere részére a Hunyadi János által adományozott, majd a Mátyás királytól megerősített kiváltságokat.

Szapolyai a székelyek szabadságjogait nem tartotta ugyan tiszteletben, mégis a székely városoknak kiváltságleveleket adományozott.

Szaniszlófi Báthory István erdélyi alvajdán és székely alispánon keresztül Szapolyai János Székelyvásárhely mezőváros lakosainak kiváltságlevelet adott, amely felmentette őket a soron levő hadra kelés alól 1521. június 17-én. A felmentést akkor adta meg, amikor a török had Magyarország fele közeledett, hogy a délvidék várait ostromolja. Az ilyen felmentések miatt Szabácsot, Zimányt és Nándorfehérvárt az oszmán hadak viszonylag könnyen elfoglalhatták.

Sepsiszentgyörgy is kapott kiváltságlevelet. A székely mezőváros sokáig küzdött a levélben rögzített kiváltságok érvényesítéséért. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az oppidum jelentős mértékben függetlenedett a széki hatóságoktól, ami viszont kiváltotta a főemberek elégedetlenségét. Az előkelők ugyanis nem vették figyelembe a szabadságjogokat, s többféleképpen is megsértették azokat. A polgárokat a kiváltságokkal ellentétes fizetésekre, illetve katonáskodásra kényszerítették, miközben ők maguk és embereik a városi hatóságoknak ellenszegültek, a városlakókat pedig rendszeresen zaklatták. A szék és a fennhatósága alól kiváló mezőváros konfliktusát érzékelhetjük az utolsó Jagelló-király 1525. április 7-én kiadott kiváltságlevelében, amelyben többek között ez áll: „minthogy a mi Sepsiszentgyörgy nevű mezővárosunk Magyarország isteni királyainak, a mi jó emlékezetű elődeinknek engedélyével és a mi megerősítésünkkel sokféle szabadsággal van felruházva, nem akarjuk, hogy közületek bárki ugyanezen mezőváros polgárait és lakosait szabadságaikban háborgassa és terhelje. Ezért rosszallásunk terhe alatt ezen oklevél által hűségeteknek és közületek mindenkinek a leghatározottabban megparancsoljuk, hogy a továbbiakban Sepsiszentgyörgy mezővárosunk polgárait és lakosait szokatlan kifizetésekkel és kényszerítésekkel, gyűlésbe vagy hadba vonulási kötelezettséggel zaklatni és terhelni semmi módon ne merészeljétek.

Ők ugyanis ígéretet tettek nekünk, hogy midőn más mezővárosok polgárai teszik, akkor ők is felvonulnak akár gyűlésekre, akár hadakozásra, és a szokásos fizetéseket mind felségünknek, mind vajdánknak a többi környező székely mezőváros módjára és szokásai szerint teljesítik és megadják. Ezenfelül tehát senki közületek ne merészelje a mi Sepsiszentgyörgy mezővárosunk polgárait bármiféle fizetésekkel és más, szokatlan terhekkel zaklatni és akadályozni kegyünk elvesztésének büntetése alatt. A jelen oklevelet elolvasása után adjátok vissza felmutatójának. Kelt Budán, virágvasárnap előtti legközelebbi pénteken, az Úr 1525. évében.”

(folytatjuk)