Reményik Sándor, az ízig-vérig erdélyi költő

Mintegy ötven személy volt jelen a Házsongárdi temetőben a költő sírjánál, hogy fejet hajtson Reményik Sándor előtt születésének 130. évfordulóján. Sajnos a járványhelyzet ebben az esetben is visszatartotta az embereket a gyülekezéstől, így viszonylag kevesen vettek részt az eseményen. Az emlékünnepség az Essig József által vezetett Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány és a Klikk Art Centrum szervezésében jött létre.

Reményik egész élete a kincses városhoz köthető, hiszen itt született 1890. augusztus 30-án, és itt is hunyt el 1941. október 24-én. Felvidéki szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, édesapja, Reményik Károly kora híres építészmérnöke volt. Sándor a Kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Oklevelet nem szerezett, mert a polgári állás helyett irodalmi hivatást akart vállalni. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olosz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott komoly nemzetépítő munka során.

Első prózai írásai az ősei szülőföldjének számító Dobsinán, a Dobsina és Vidéke című hetilapban jelentek meg a Nagy Háború első éveiben. Az első verseskötetét, a Fagyöngyöket is itt nyomtatta ki 1918-ban. Gyenge egészségi állapota ellenére igen termékeny költő volt, szinte évente jelent meg újabb verseskötete. A versírás mellett 1921-ben Pásztortűz címmel irodalmi, művészeti és társadalompolitikai hetilapot indított, amelynek főszerkesztőként vagy szerkesztőként haláláig hű munkatársa marad.
A megemlékezésen Nagy Béla nyugdíjas mérnök, Reményik életének és pályájának kutatója elevenítette fel a költő életének egyes szakaszait, írói munkásságát. A sírnál mondott beszédében egyebek mellett megemlékezett arról, hogy

Reményik alapító tagja volt az 1926-ban induló marosvécsi irodalmi társaságnak, a Helikonnak.

A kétszeres Baumgarten-díjas költő még megérte ugyan a második bécsi döntést, amelyet az általános euforikus hangulatban visszafogottan fogadott. Kántor Lajos megfogalmazásában „a nemzeti gyűlölködést érvelően elutasító Korszerűtlen – valójában nagyon is korszerű – versek az életpályát lezáró termés.”

Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Ahogyan Nagy Béla a sírnál mondott beszédében is megfogalmazta: a két világháború között, különösen az erdélyi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő költőt „az impériumváltás idején született, Végvári néven közölt versei, illetve a költészetét átható transzcendens érzület miatt a kommunista diktatúra idején a közismeretből méltatlanul száműztek”. Az ízig-vérig erdélyi költő rövid életének, negyedszázadnyi irodalmi munkásságának gyakran önpusztító útja a nemzetféltő és a magyar Erdély sorsáért aggódó versektől a Kós Károly által meghirdetett transzilvanista eszmeiségtől áthatott „korszerűtlen” versekig vezet – hangsúlyozta Nagy Béla.

A kezdeti, már-már petőfies, harcias kiállás a magyar erdélyiségért néhány év múlva a megnyugvás és a megbékélés, a közös erdélyiség hangjává szelídül. A Végváriból Reményikké lett költőről így ír Babits Mihály: „egy halk, magányos, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember…, s ez ugyanaz a költő, aki páratlanul válságos években egy honfilázban égő ifjúság leghangosabb lelkesítője tudott lenni!”
Nagy Béla szerint Reményik Sándort joggal nevezhetjük a legerdélyibb költőnek, de ahogyan Babits is rámutatott, „a legsajátosabb erdélyi érzések akkor minden magyar érzései voltak.”
Beszédének befejezéseként a Reményik-kutató Gy. Szabó Bélát idézte, aki így emlékezett vissza barátjára és munkatársára:

Életművének ismerői szerint Reményik Sándort személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért és ebből az erőből kincsként születő verseiért tisztelték kortársai. A magyar lírában kevesen tudtak ennyire természetes hangon annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő.
Hazája elvesztése súlyos depresszióba ejtette Reményiket, a morfium csapdájába esett. Hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. A kor szintjének megfelelően elektrosokkal felérő inzulinsokkal kezelték. Egy ilyen alkalommal, 51 éves korában 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg.
Életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a 48-as szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.
A költő sírjánál tartott megemlékezésen áhítatot mondott Bibza Gábor esperes, Albert Júlia, Sinkó Kalló Katalin és Szőcs Judit a költő verseiből mondott el néhányat. Az emlékünnepség koszorúzással ért véget.