Megerősödő királyság a tatárjárás után

(folytatás 34. lapszámunkból)

A tatárjárás után IV. Béla megkülönböztetett figyelmet fordított a hadsereg átszervezésére és fejlesztésére. A birtokadományozások révén megerősödött az a társadalmi réteg, amely megengedhette magának a lovagi felszerelést, a páncélt, a sisakot, a pajzsot, a lándzsát, a kardot, amit magyar sajátosságként az íj egészített ki. A nomád típusú könnyűlovasságot a kunok képviselték a magyar hadseregben. A megsértett kun népet IV. Béla király 1245 körül visszacsalogatta, s az Alföld néptelenné vált tájain jelölte ki végleges lakhelyüket. Itt a tágas legelőkön folytathatták megszokott nomád életmódjukat, de később alkalmazkodtak a Kárpát-medence népeinek életformájához. „Szállásnak” nevezett ideiglenes telepeik falvakká alakultak, és török nyelvüket lassanként a magyarral cserélték fel.

A hadsereg megszilárdítása lehetővé tette a gondozatlanul maradt tartományok visszaszerzését.

IV. Béla északkeleten Halicsot nem tudta visszaszerezni, mert halicsi Dániel – a többi orosz fejedelemmel együtt – kénytelen volt behódolni Batu kánnak. A magyar uralkodó ezért Rosztiszláv orosz fejedelmet – aki hozzá menekült – Bosznia és Macsó hercegévé nevezte ki, aki 1263-ban bekövetkezett haláláig kormányozta a királyság déli határvidékeit. A magyar király ezeket a tartományokat bánságokká szervezte, és haderejük segítségével többször beavatkozott Bulgária ügyeibe. Rosztiszláv határőrtartományai közül Macsó egy Magyarországgal határos szerb tartomány neve volt, amely a Száva déli partvidékén terült el. Macsó Szlavónia mintájára bánsággá alakult. A macsói báni méltóság a legtekintélyesebb bárói hivatalok egyikeként, a 15. század második feléig maradt fent.

IV. Béla király Halics elleni támadásai kudarccal végződtek, de azzal, hogy Rosztiszlávnak új működési teret nyitott a Délvidéken, hozzájárult Magyarországnak a Balkán félszigeten való térhódításához.

A magyar uralkodó békét kötött halicsi Dániellel, amit gyermekeik összeházasításával erősítettek meg. Leó herceg feleségül vette Konstancia magyar királylányt. Dinasztikus házasságot jelentett Erzsébet egybekelése Henrik bajor herceggel, Jolánta lánya pedig néhány évvel később Jámbor Boleszláv lengyel herceg felesége lett. A kunoknak a magyarokkal való kibékítéséért cserébe fiát – az 1245-ben már királlyá koronázott István trónörököst – alig tizennégy esztendős korában a magyar földre telepedett egyik kun vezérnek a keresztény hitre tért lányával házasította össze. Az esküvői szertartás egyik felemelő pillanatát jelképezte a kun vezérek esküje:

a királyi udvarban megjelent tíz kun vezér megfogadta, hogy „a magyar királyt és Magyarországot mind a tatárok, mind más barbár népek ellen megoltalmazzák”.

A kunokkal kapcsolatban IV. Béla a pápának a következőket írta: „nem minden célzás válaszol arra a tényre, hogy sem a pápaság, sem a nyugati hatalmak a kisujjukat sem mozdították Magyarországért, amikor az nagy bajban volt. Sajnos most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit”. Áldozatként említette a levélben, hogy kedves fiát is kénytelen volt összeházasítani egy kun lánnyal, mert ez volt a feltétele annak, hogy a kunok meghódoljanak a magyar király előtt. A megváltozott viszonyok új keleti politikára késztették a királyt, aki kénytelen volt meghajolni a szükség ereje előtt. „A rutén és lengyel hercegek útján újságot tudhattunk meg a tatárokról, amit nagyon is titkolnak, s így terveikkel és csalfa természetükkel könnyebben szembeszállhatunk, s ezért királyi méltóságunkat lealacsonyítva a kereszténység javáért két lányunkat adtuk rutén, a harmadikat lengyel herceghez nőül. Fiunkat pedig, a keresztény hit védelmére, kun lánnyal házasítottuk össze” – írta egy újabb levelében a pápának.

IV. Bélát az orosz és lengyel rokonok számottevően segítették nyugati hadjárataiban, s a tatárok készülődéseiről is idejében hírt adtak.

Családjával és népével együtt Dániel a római egyházhoz csatlakozott, s látszólagos behódolása dacára is hű maradt IV. Bélához. A kunok hűséges katonáivá váltak a magyar királynak.

IV. Béla volt az a magyar uralkodó, aki bár háborút sohasem nyert meg maradéktalanul, mégis megnövelte Magyarország területét. Gyakran diplomáciával próbált területeket szerezni. Frigyessel kihalt a Babenberg-dinasztia, s míg a trónutódlásért folytak a harcok, addig Béla a kunokkal elfoglalta a tartományt. Később a cseh Ottokárral háborúzott, az általuk feldarabolt és uralt Ausztria miatt. Béla ezekben a harcokban bár nem diadalmaskodott, de nem is veszített.

A belső ellentétek 1260 után jelentkeztek, eleinte a szokásos családi viszály alakjában. A fiatal István herceg hamar beletanult az uralkodásba. Ő volt az „erdélyi herceg”, aki a „kunok ura” címet is viselte. Trónörökösként névleg az apjával közösen kormányzott. Hívei olyan főurak közül kerültek ki, akiknek nem jutott hely Béla környezetében, de melléálltak az apja politikájával elégedetlen bárók is. Az apa és elsőszülött fia között erősödő ellentétek belső háborúhoz vezettek. A harcot István kezdte, először csak szavakkal, midőn kijelentette apjának, hogy „a régi királyi családok mintájára ő is külön hercegséget követel magának, ahol teljhatalmú úr lehet”. Fia kijelentésén Béla feldühödött, és hadba hívta embereit. Hasonlóképpen István is, aki háborút hirdetett apja ellen. A csata helyett azonban a szembenálló felek kiegyeztek: István megkapta az „ifjabb király” címet, az országot pedig kettéosztották. A bárók örvendhettek, mert a két királynak kétszer annyi főméltóságra volt szüksége, tehát sokkal többnek jutott hivatal, mint addig. Mindkét uralkodó kikötötte, hogy az urak várait, birtokait, jószágait nem bántja. Mindegyik uralkodó tiszteletben tartja a másik híveit és minden nemes ember kiváltságait. A béke azonban nem bizonyult tartósnak. Mindkét részről „gyalázkodók, és árulkodók” uszítottak egymás ellen. Béla 1264-ben fegyverrel támadt fiára, és Erdély délkeleti részéig üldözte. Hadai a végső győzelem küszöbén Feketehalom ostrománál csatát vesztettek. Az ifjabb király még a tél folyamán ellentámadást kezdeményezett: 1265-ben Isaszegnél győzött, és apját békére kényszeríttette, amit a két uralkodó a Margitszigeten írt alá.

A hatvanas évek közepén a tatárveszély újra megjelent Magyarország határainál.

1251-ben Mangu nagykánná választásával Dzsingisz kán családjának tagjai között befejeződött az egy évtizede dúló viszály, amelyből Batu kán megnövekedett hatalommal került ki. Alig egy év elteltével két vezér hadai is megjelentek az orosz fejedelemségekben. 1259 nyarán újabb tatár sereg indult nyugati irányba, s Berke kán nemcsak az orosz fejedelemségek elpusztításával fenyegetőzött – akiktől feltétlen engedelmességet követelt –, hanem IV. Béla királyt is felszólította a tatár–magyar szövetség megkötésére és gyermekeik összeházasítására. A kán Béla választására bízta, hogy fia vegyen-e el tatár lányt, vagy egyik lányát adja a tatár kán fiához, s a szövetség esetére felajánlotta Magyarország teljes mentességét minden adó és a tatár seregek átvonulásának terhe alól. Ellenkező esetre a kán az ország megtámadását és elpusztítását helyezte kilátásba.

IV. Béla nem válaszolt azonnal az ajánlatra, hanem húzta, halasztotta a tárgyalásokat, hogy elkerülje az újabb tatártámadást. Közben levelet írt III. Sándor pápának, amelyben a tatár ajánlatot ismertette. Levelében lehetségesnek tartotta a tatárokkal való megegyezést, ha a nyugati segítség elmarad. Sándor pápa azonban még a gondolatát is visszautasította ennek a természetellenes szövetségnek. „Keresztény fejedelemnek még országa elvesztését és a halált is elébe kell helyeznie az ilyen lealázkodásnak” – írta a magyar királynak címzett levelében a pápa. Az egyházfő Bélát arra kérte, tartson ki, és védelmezze országát. A pápa ígérete szerint a segítség nem fog késni, hiszen ő már egy évvel korábban, a lengyelországi támadás hírére parancsot adott a szerzeteseknek kereszteshad meghirdetésére. Nyugat- és Közép-Európa uralkodóit azonban ekkor sem érdekelte a keresztesmozgalom.

A pápa válasza után IV. Béla a kiváló diplomata Kalmat Panitz ispánt küldte követségbe a kánhoz, akinek sikerült a veszedelmet elhárítania. Diplomáciai sikeréhez az is hozzájárult, hogy a kánt a keleti események másfelé szólították.

1258-ban Hulaku kán megölte Mutasszim Billah bagdadi kalifát, és ezzel megsemmisítette a bagdadi kalifátust. Győzelme veszélyes helyzetbe sodorta Berke kánt, aki vetélytársa támadásának elhárítása céljából 1261-ben – elsőnek a tatár fejedelmek közül – mohamedán hitre tért, s szövetségre lépett Bejbársz egyiptomi mameluk szultánnal. Az új szövetségesek 1262-ben győzedelmeskedtek a Kis-Ázsiát elfoglalni törekvő Hulaku kán ellen, s ennek nyomán Berke kán újra szabad teret nyert nyugati hódításai folytatására. Az orosz fejedelmeket ismét hatalma alá kényszerítette. Berke kán ekkor megismételte a magyarokkal szembeni szövetségkérő ajánlatát. IV. Orbán pápa szörnyülködve hallotta 1264 januárjában a „szorongó szívű és könnyes szemű magyaroktól”, hogy IV. Béla király újból alkudozásba kezdett a tatár kánnal, a magyar–tatár szövetség és házasság kérdésében. A pápa kétségbeesett levélben kérte IV. Bélát és fiát, Istvánt e szövetség megakadályozására, és az egész katolikus püspöki karhoz fordult ennek a „szégyenteljes szövetségnek” a megakadályozásáért.

Egy korabeli forrás, II. Ottokár cseh királynak a pápához intézett egyik panaszlevele szerint „az embertelen kunok, magyarok, székelyek, besenyők, izmaeliták, valamint a szakadárok soraiból a görögök, bolgárok, oroszok és boszniaiak mind ellene vannak a nyugati kereszténységnek csak azért, mert rokonsági kapcsolatban állnak pogány házasságok által a kereszténynek nevezett magyar királyokkal”.

A cseh uralkodó levele jelzi az úgynevezett keresztény Európa gyűlöletét a kereszténység védelmét felvállaló magyarsággal szemben már a 13. század második felében. Pedig IV. Béla épp a kereszténység védelmében folytatott diplomáciai tárgyalásokat Berke kánnal, s időhúzásával sikerült megakadályoznia a mongol vezér tervezett Közép- és Nyugat-Európa elleni támadását.

(folytatjuk)