Kresz Mária néprajzkutató, aki Kalotaszegen talált második családra

Jóllehet édesanyám, Kresz Mária nem volt fazekas, de mintegy negyven éven át a Magyar Néprajzi Múzeumban dolgozott a kerámiagyűjtemény vezetőjeként. Sokat utazott Magyarországon és a környező országok – Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia – magyarlakta vidékeit is bejárta. Lelkes gyűjtő volt, nem ismert lehetetlent: felmászott a parasztházak padlására azokért a régi edényekért, amiket megvásárolhatott a múzeum számára. Tanulmányozta a cserepek motívumait, szimbólumait, és összehasonlította azokat a régi, különösen az ázsiai kultúrákban fellelhető emlékekkel. A kerámiák motívumait összevetette a szőttesek, hímzések és fafaragások díszítésével is. Minden kutatásánál a kultúrák egymásra hatása érdekelte legjobban.

Kultúrtörténeti jelentősége, hogy évszázadokra visszatekintve új módszerekkel tárta fel és tette közkinccsé a kultúrák kapcsolatát.

Munkáját nemzetközi szinten is ismerték, kiállításokat szervezett, szemináriumokat és előadásokat tartott számos országban, mint például Anglia és az Egyesült Államok. Emellett segítette a magyar kerámiaművészek és fazekasmesterek munkáját, akik sokat tanultak tőle. Gyerekként és tinédzserként nagyon unalmasnak találtam mindezt, de most már értékelni tudom életpályáját.
Tanúja lehettem Panni néni szabadegyetemének, ahogy a kollégák azokat a beszélgetéseket nevezték így, amelyek részben a Néprajzi Múzeumban, részben pedig a mi lakásunkban folytak. Sok fiatal iparművészt és néprajzost láttunk vendégül, akiknek édesanyám akár hajnalig is beszélt a magyar kerámiakultúráról és hagyományokról. Gyakran megfordult Erdélyben: az egyetem után diplomamunkáját a kalotaszegi Nyárszón írta a 40-es években, a háború alatt, ahol az erdélyi magyar gyereknevelést tanulmányozta. Következtetése az volt, hogy minden játék a gyerek későbbi jövőjét alapozza meg, munkára nevel. A nagyobb gyerekek már sokat segítettek a ház körül, például vigyáztak a kicsikre. Néha – nevelő célzattal – fejünkhöz is vágta, hogy bezzeg Erdélyben mennyivel többet dolgoznak a gyerekek.
Nyárszó nagy élménye volt életének, sokat beszélt az ott töltött napokról. Nővéremmel Felvidéken is járt. A munkáját mindig összekötötte a személyes kapcsolatokkal.

Részlet Kresz Mária gyűjteményes kiállításából Budapesten • Fotó: Csermák Zoltán

Édesanyám élete regénybe illő. Nagyapja, a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület megalapítója, Kresz Géza volt. Öntudatos magyar embernek ismerték, annak ellenére, hogy magyar vér nem csörgedezett ereiben, hiszen szülei Németországból származtak; felesége Elza, müncheni kereskedő lánya volt. A frigyből hat gyermekük született, három fiú és három lány, akik szintén magyaros nevelést kaptak. Dédapám széles látókörű, tevékeny ember volt, a már említett mentőszolgálat mellett a Pesti Korcsolyázó Egylet alapítását is ő kezdeményezte. Géza fia hegedűművész lett, s az angol zongoraművész feleségével, Norah Drewett-tel bejárta a világot. Amikor édesanyám 1919-ben megszületett, éppen Berlinben dolgoztak többéves szerződéssel. Ezt követően – tizennégy éves koráig – Torontóban éltek, viszont nyaraikat Magyarországon töltötték.A családi hagyomány szerint anyám először németül beszélt, majd az angol következett, s tizenéves korában tanult meg magyarul. Ennek ellene szól, hogy a hagyatékban találtam gyerekkori, magyar nyelvű leveleket. Franciául is jól beszélt, s az orosz sem volt idegen számára. A 30-as évek elején a család Magyarországra költözött, a nyarakat Kápolnásnyéken töltötték, s amikor a szülők koncertturnékon szerepeltek, anyu gyakran télen is ott ragadt. A művészházaspár a háború végén visszatelepült Kanadába,

Igen, ott testvérként, hozzátartozóként tekintettek rá. Kresz Mária Székesfehérváron járt gimnáziumba, ahol „amerikai csodabogárnak csúfolták”, ami sértés volt számára. Szerette volna, ha magyarnak tartják, de valljuk be, akkoriban még törte az anyanyelvünket. Tizennyolc éves korában, amikor a vonaton obszcén kifejezést hallott, ártatlanul megkérdezte, az mit is jelent.

Az ötvenes évek elején találkozott apámmal, Márkus Istvánnal. Párja zsidó volt, s az ellenállásban is részt vett, mindketten párttagok is voltak. Később kiábrándultak a rendszerből, apám 1952-ben egy évig börtönben ült, 1956 novemberében ismét letartóztatták. 1953-ban nővérem, három évre rá én is megszülettem. Anyámmal 1956 decemberében vagy 1957 elején kimehettünk Kanadába, mivel édesapja szélütést kapott, s ápolásra szorult. Az útlevelet annak ellenére kaphatta meg, hogy amikor a kettős állampolgársággal rendelkezőket döntés elé állították, akkor ő a magyart választotta. Ezt tette akkor, amikor már kiismerte a rendszert, s férjét is börtönbe zárták; nagyon szerette Magyarországot.
1957-ben, amikor ultimátumot kapott a Néprajzi Múzeumtól, hogy elveszti az állását, ha nem tér haza; akkor sem gondolkozott, visszatelepültünk. Ettől kezdve

Hivatásából soha nem tudott kiszakadni. Például amikor gyerekkoromban gyakran töltöttem a vakációt Pázmándon és Velencén, anyu a látogatásakor a faluban is gyűjtött egyúttal. Jártuk a padlásokat, most is előttem van a falusiak furcsa tekintete, amikor a szemüveges, raccsoló budapesti hölgy felmászik a lajtorján, s amit ők szemétnek, kidobandónak ítéltek, azt óriási értékként megvásárolja tőlük. Évtizedek munkájával néhány ezerről húszezerre bővítette a Néprajzi Múzeum kerámiatárát.
Hatvanéves korában ugyan nyugdíjazták, de ezután is végigdolgozta a napot, bejárt a múzeumba, nem volt sem éjjele, sem nappala, s szabadságot sem engedett meg magának. Élete végéig, lélekben „utána is” dolgozott, 1989 őszén szívroham vitte el.
A kiállítás méltó megemlékezés édesanyámról. Pölös Andrea, a Hagyományok Háza munkatársa, a kiállítás kurátora vette fel a kapcsolatot István Erzsivel, akivel édesanyám a Néprajzi Múzeumban évtizedekig dolgozott együtt. A kiállítás megnyitója előtt érkeztem Budapestre, megnéztem a kiállítás helyszínét, s néhány anyaggal magam is hozzájárultam a tárlat anyagához.