Krizantém és töklámpás halottak napján

A katolikusok a halottak napját a szenvedő egyház ünnepeként is emlegetik, amelyet rögtön a november elsejei mindenszentek napja után tartanak, a két jeles egyházi esemény ugyanakkor eltérő jelentésű. A halottak napjának gyökerei évezredekre nyúlnak vissza: az ókori rómaiak elhunyt őseiket, főként a hősöket egyféle félistenként tisztelték, így az elhunytakról szóló ünnepnap már az ő kultúrájukban megjelent. A Parentalián, azaz a holtak tiszteletének szánt napon, amelyet február 21-ére tűztek ki, családtagok, rokonok eltemetett szeretteik sírjain áldozatokat mutattak be. Virágokkal, gyümölcsökkel, fűszerekkel, árpával rótták le kegyeletüket, a tehetősebbek természetesen felhalmozott földi jóval. A római legendák szerint – többnyire inkább Ovidius költeményei alapján – a Parentaliát Aeneas félisten, a trójai királyi család sarja alapította egyfajta tisztelgésként halandó, elhunyt édesapjának lelke előtt.

Igaz, a rómaiak nem sokáig búslakodtak a Feralia néven is ismert ünnepen elhunytjaik után, ugyanis rögtön másnap, február 22-én az előző napi események kiegyensúlyozásaképpen Caristia ünnepén az élő családtagok iránti fokozott figyelem kapott főszerepet. Ez volt az ókori Róma egyik legvidámabb ünnepsége, amely során a családfő az otthont és családot védő Lares istennek mutatott be áldozatot, amelyet természetesen sok finom falat és heje-huja követett. A családtagok ilyenkor meg is ajándékozták egymást.

A holtakról való megemlékezés valamilyen formában már a 3. századtól megtalálható az ókeresztény liturgiákban.

A maihoz hasonlóan a katolikusok először 998 körül ünnepelték meg a halottak napját Szent Odiló bencés apát kezdeményezésére azzal a céllal, hogy az üdvözült lelkekre emlékező mindenszentek után az üdvözülésre még váró elhunyt hívekért is imádkozzanak. Az ünnep a 11. században terjedt el szélesebb körben, és a 14. században iktatták be hivatalosan a nagyobb egyházi ünnepek közé. A hívek ilyenkor a Halottak olvasójának nevezett imádsággal igyekeztek közbenjárni a purgatóriumba került lelkek szenvedéseinek enyhítéséért. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, a katolikus hit szerint Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Lelkileg nagy vigasztalást jelent ma is a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért – imával, vezekléssel, szentmisével. A nyolcadik század óta mindenszentek idején – azaz az üdvözült lelkek vagy a megdicsőült egyház napján – a purgatórium után már a mennybe jutott, diadalmas egyházat képviselő lelkekre emlékeznek.

A mindszentet IV. Gergely pápa tette egyetemes ünnepnappá a kilencedik században, Jámbor Lajos frank császár pedig az egész Frank Birodalomban hivatalosan is elismertette. III. Gergely pápa még Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek az emléknapjaként vezette be az ünnepek sorába, amelyet sokáig a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. Aztán 835 után már november elsejére tették át, egy pogány kelta ünnep időpontjára a pogány szokások krisztianizálása érdekében. A keresztény ortodox egyház a mai napig pünkösd után tartja. VI. Leó bizánci császár terjesztette ki az ünnep hatályát a vértanúkról minden szentre, miután templomot emeltetett szent életű felesége emlékére. Mivel nem engedték, hogy a templomot a császárnénak szenteljék, az uralkodó úgy döntött, a mindenszenteknek dedikálják.

Mára november első két napjának jelentésbeli különbözősége összemosódott. Egyes helyeken elsején, máshol másodikán szokás letisztítani, rendbe hozni a sírokat, és gyertyát gyújtani rajtuk.

A gyertya lángja az örök világosság jelképeként került be az ünnep katolikus hagyományaiba, ezt vették át később más felekezetek is.

Magyar nyelvterületen először a lelkek napjaként került a köztudatba. A protestánsok sokáig csak a reformáció emléknapján, október 31-én mentek ki a temetőkbe, s bár az evangélikusok hivatalosan is megtartják a halottak napját, más protestáns vallások berkeiben máig nem hivatalos egyházi ünnep. Csak az elhunyt rokonokra, barátokra való megemlékezés gesztusaként szivárgott be a szokások közé, ahogy a gyertyagyújtás is. Utóbbihoz azonban népi hiedelem is fűződik, amely szerint a gyertyáknak az a célja, hogy a világosban véletlenül kiszabadult lelkek újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. A babona szerint a sírokat is azért kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.

A bukovinai székelyek például sokáig még ételt is vittek ilyenkor a temetőbe.

Magyarország egyes vidékein régebben harangoztattak is a család halottaiért, a magyar térségekben egyébként a sírok virágokkal és koszorúkkal való feldíszítése a 19. század elejétől terjedt el német katolikus hatásra. Mivel a krizantém fehér és színes változatai mindenszentek és halottak napja körül nyílnak, számos európai országban ezzel díszítik ilyenkor a sírokat. Számos településen, ahol nem tudnak kimenni a temetőbe, otthon gyújtanak gyertyát vagy mécsest az ablakban. Egy magyar néphiedelem szerint, akinek a leghamarabb elégett a gyertyája, az hunyt el következőként a családban.

Európa különböző államaiban érdekes szokások fűződnek a halottak napjához: Portugáliában, Spanyolországban és Mexikóban e napon felajánlásokat tesznek, a spanyoloknál pedig hagyományosan ekkor adják elő a Don Juan Tenorio című darabot.

Az angol nyelvű országokban elhangzik William Walsham Minden szenteknek című himnusza.

A közép-amerikai Guatemalában már vidámabban emlékeznek: november elsején a helyi temetők tarka színekbe öltözött emberekkel telnek meg, színes díszekkel dekorálják a sírokat, majd közösen elkészítik az ég és föld között kaput nyitó hatalmas szélsárkányt, majd a temetőben együtt elfogyasztják a fiambrét. Ez tojásból, kolbászból, felvágottakból, kukoricából, kelbimbóból és más zöldségekből készült egytálétel. Fiambrét az évnek csak ezen a napján esznek, és az udvariasság megkívánja, hogy az arra járó idegeneket is megkínálják vele.

Mexikóban is színes, ricsajos az ünnep: ott a halottaknak ajándékokat visznek, a kisgyerekek sírjához játékokat, a felnőttekéhez mezcalt, tequilát tesznek. Nem ritka, hogy a sír mellett jókedvűen, piknikezve emlékeznek meg az elhunytról. Az ünnep ismert jelképe a színes cukorkoponya, amit a sírok díszítésére és egymás megajándékozására egyaránt használnak. Az Andok egyes részein halottak napján csecsemő formájú édes, töltött süteményt esznek sötétbordó lekvárral – általában a sírok mellett. Haitin ilyenkor transzszerű voodoo rituálék szerint ünnepelnek. Kínában a szellemünnep havában fesztivált tartanak, rengeteg ételáldozattal, mert úgy gondolják: a jól tartott szellem barátságos.

Amikor IV. Gergely pápa a mindszentet nyár elejéről áthelyezte november elsejére, nem véletlenül választotta ki az időpontot: az angolszász kultúra területein ismert samhain pogány kelta ünnepség krisztianizálása volt a cél, amelyet ma Halloween név alatt ismerünk. Az időpontok azonban ezúttal is megzavarhatnak, a Halloweent ugyanis október 31-én, tehát éppen a mindenszentek előtti estén tartják. Sokáig csak az angolszász kultúra ünnepsége volt, mára azonban az egész világban elterjedt. Az elnevezés sem véletlen, ugyanis az angol minden szentek éjszakáját jelentő all hallows eve kifejezés rövidülése.

A pápák az új keresztény ünnepeket régi pogány ceremóniák időpontjához igazították, hogy ne töröljék el azokat, hanem inkább beolvasszák a kereszténységbe. De október 31. esetében nem jártak teljes sikerrel, hiszen, ha bohókás, ijesztgetős szokásokkal is, de máig életben tartják a világ szinte minden pontján ezt a kelta hagyományt. A keltáknál ekkor ért véget a nyár, ekkor terelték be a szarvasmarhát a legelőről az istállókba: ünnepelték az újévet egyszerre hódolva a Napisten és a Holtak Ura előtt. A druidák hite szerint ezen a napon tért vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke, akik az előző esztendőben haltak meg, és azóta állatok testében léteztek tovább. Hogy ne az élők testét foglalják el, a házakban ilyenkor kioltották a tüzet, és hátborzongató ruhákban próbálták elijeszteni a holtakat. Áldozatokat is bemutattak, hogy engesztelést szerezzenek a lelkek számára, és lámpásokat gyújtottak, hogy segítsék útjukat a túlvilágra.

Amerikában a Halloween 1840 körül honosodott meg, amikor az írországi burgonyaínség következtében ezrek vándoroltak ki az óceánon túlra és vitték magukkal szokásaikat.

A legenda szerint létezett egy Fukar Jack nevű kovácsmester, akire az ördög is annyira haragudott, hogy halála után a pokolba sem nyert bebocsátást. Ehelyett arra ítéltetett, hogy örökké bolyongjon és keresse nyugvóhelyét. Kezében egy kivájt tarlórépa volt, benne izzó széndarabbal, ez szolgált lámpásaként. Így ragadt rá a Jack of the Lantern (Lámpás Jack) név, amelynek rövidült változata, a jack-o-lantern ma a halloweeni töklámpást jelöli. A lámpások eredetileg tarlórépából, karórépából vagy céklából készültek, a tök az ünnep tengerentúli meghonosodásával vette át a helyüket