HIRDETÉS
A Budai-hegységben fekvő Telki vadászháza különleges szerepet töltött be a magyar politikai életben: az illusztris vendégek javarésze megfordult falai között. Mi is
Négy vagy öt lakrész szolgálta a vendégek kényelmét színes tévével, közvetlen moszkvai telefonvonallal. Az ebédlő asztala mellett egy tucat vendég fért el, stílusosan a 12 személyes herendi vadászkészlettel s ezüst evőeszközzel terítettünk. Általában korai vacsorával kezdtünk, ezt követte a vadászat, majd a társaság visszatért, többen ott aludtak, s ott is reggeliztek. A vendégeket – kísérőikkel és egy hivatásos vadásszal együtt – dzsippel vitték a helyszínre, ahol a rossznyelvek szerint már előkészítették a vadakat, mivel a „Nimródok” mindig értékes zsákmánnyal tértek vissza.
Egy személyes történetet is őrzök. A korai vacsora után a csapat tagjai elmentek átöltözni vadászruhába, s felvették a gumicsizmát is. Mi pedig gyorsan leültünk valamit enni, mivel még sok feladat várt ránk. Csak a már említett asztalnál volt elég hely, s javában falatoztunk, amikor Brezsnyev pártfőtitkár és Koszigin miniszterelnök jelentek vadászszerelésben. Automatikusan felugrottunk, de odajött hozzám Brezsnyev, s a vállamnál fogva visszanyomott a székbe, s jó étvágyat kívánt. Az étvágyunk ugyan elszállt, de pislogva maradtunk a helyünkön, míg a két szovjet vezető le-fel sétálva várta a többieket. Ekkor lépett be egy külügyes, aki nem látott mást, mint hogy a személyzet étkezik, s a két vezér pedig ide-oda járkál. Sziszegve támadt ránk, mi pedig – a szovjet vezetők derültsége közepette – gyorsan visszavonultunk.
Jóban voltam Kádár János személyi testőrével, aki egy anekdotát is megosztott a Kádár–Czinege viszonyról. A hadseregtábornok kacsalábon forgó villát építtetett az Endrődi Sándor utcában, s az avatóra meghívta Kádár Jánost is. A párfőtitkár körbenézett, majd kiment, rágyújtott a filter nélküli Szimfóniára, s megjegyezte: „Czinege elvtárs, azt tudja, hogy csak addig a magáé, ameddig miniszter!”
Kádár egyébként mindenkivel megtalálta a hangot, és mindig megköszönte a mi munkánkat is. Láthatóan nagy nyomás nehezedett rá, s meggyőződésem, hogy csak rosszabb jöhetett volna helyette; a vadászlak is diplomáciájának fontos része volt.
Az 1960–70-es évek vezetői általában egyszerű emberek voltak, akkor a politikai megbízhatóság számított.
A kezén a középső ujjak hiányoztak, s azzal dicsekedett, hogy a kezén csille ment keresztül. Amikor megérkezett, oda kellett tenni neki a díszasztalra a szódásüveget, hogy fröccsözhessen. Dobi – egyszer a tárgyalás hevében – a herendi terítéket s a 6–8 kristálypoharat egyszerűen félretolta, a szemben ülő angol miniszterelnöknek igencsak fennakadt a szeme. Más alkalommal a tálalás után állt fel szónokolni, a húszperces beszéd alatt teljesen kihűlt az étel. Később,
Hiába készültünk fel mindig pontosan az adott rendezvényre, hibák azért többször becsúsztak. Egyszer a kormányvonattal mentünk le a magyar mezőgazdaság kirakatintézménye, a Nádudvari Vörös Csillag TSZ-be. Az ebéd a szerelvényen volt, a delegáció Debrecenben szállt meg, míg mi a vonaton kaptunk szállást. Sokáig kártyáztunk, s egy-két pohár bor is növelte a hangulatot. A másnapi tsz-programunk nem tűnt nehéznek: pálinka és pogácsa kínálásából állt. Rendbe tettük magunkat, két Chevrolettel jöttek értünk, és sebtében bepakoltunk. Nádudvaron megkezdtük az előkészületeket, tálcákra tettük a poharakat, ásványvizet tartalékoltunk. Amikor a pálinkát kerestük, kiderült, hogy az a vonatban maradt, kollégám úgy vélte, a tsz pálinkáját kínálhatjuk. Ráadásul vasárnap lévén mind az üzletek, mind a kocsmák zárva voltak. Töredelmesen bevallottam főnökömnek a tévedést, aki elsápadt, majd egy kocsival elporzott az italért. Lelki szemeink előtt már egy másik munkahely lebegett. Megérkezett a delegáció tíz Mercedesszel, s a kocsisor végén láttuk a mi autónkat. Utolsó pillanatban töltöttük ki az italt, fellélegezhettünk, de a fejmosást, amit kaptunk később, nem tettük zsebre.
Másik alkalommal díszebédet adtak a Parlamentben az indiai elnök, Varahagiri Venkata Giri tiszteletére. A szalvétákat a mosodában tisztították, mángorolták. Higiénés okokból nem érhettünk hozzá, csak egy úgynevezett „püspöksüveget” hajtottunk belőlük, és a tányér közepére helyeztük. A pincérek bevonultak a tállal, s megálltak a vendégek mögött, akiknél a kínálást elkezdték. Jómagam az indiai politikus mögött vártam. Látom, hogy szemben lévő kollégám elsápad, Losonczi államelnök valamit súgott a tolmácsnak, aki az asztal végén ülő külügyesnek mondott valamit. Az utóbbi intett, hogy vonuljunk ki azonnal. Az indiai vendég jó angol szokás szerint begyűrte a szalvétát a mellényébe, az asztalkendő közepén egy jókora lyuk tátongott. Másnap raportra mentünk a külügyminisztériumba, ahol a protokoll főosztályvezető szobájában álltunk a szőnyeg szélén. A külügyes tajtékzott, a szózuhatagban a szabotázs szó is elhangzott. Hivatkoztunk a higiénés előírásra, amit tessék-lássék módon elfogadtak, de
A Magyar–Szovjet Baráti Társaság Andrássy úti székházában is egyszer kínos helyzetbe kerültünk. A sörösládák pakolása közben az egyik odaütődött egy letakart velencei tükörhöz, ami végigrepedt. Egy idős pincérkolléga rám szólt: „takard azonnal vissza!” Közben megérkezett a vendég: egy szovjet tábornok, Jakubovszkij marsall helyettese, akit nagy tisztelettel köszöntöttek. A sokat látott felszolgáló kétségbeesetten szaladt oda a gondnoknőhöz. „Kezicsókolom, nagy baj történt” – kivitte a hölgyet a sérült tükörhöz, s rámutatott a mit sem sejtő tábornokra. – „Az a csíkos nadrágos, mikor levette a kabátját, a csizmájával rúgta be véletlenül.” A hölgy elsápadt, de valahogy elrendezte a kárt.
Amikor a Gundelt bezárták, rövid időre átkerültem a Gellért Szállóba, mert ez az intézmény vette át a Gundel protokoll szerepét, s a betanításokban vettem részt. Nem töltöttem ott sok időt, mivel már megvolt az új éttermi igazgatói pozícióm a Royal Szállodában.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
