IV. Béla és Julianus barát

(folytatás előző lapszámunkból)

Dzsingisz kán 1219-ben hadjáratot vezetett a Hvá­rezmi Birodalom ellen, s ennek folytatásaként Szübőtej és Dzsebe vezetésével nyugati felderítő hadjáratra vállalkoztak. A mongol hadseregrész 1221-ben Grúziában és Azerbajdzsánban pusztított, majd 1222-ben átkelt a derbenti szoroson a Kaukázus északi előterébe. Ott előbb a kunokkal szövetségben az alánok és cserkeszek ellen, majd az orosz fejedelmek és a Kötöny kun fejedelem által vezetett kunok szövetsége ellen harcolt, akiket 1223 tavaszán a Kalka folyó menti csatában megsemmisített. Még kifosztották a Krímben Szudak kereskedőváros raktárait, majd keletre vonultak, és csatlakoztak Dzsingisz kánnak a Talasz és Csu mellett várakozó seregéhez.

A kunok egy része behódolt és betagolódott a mongol seregbe, mások a Dnyepertől nyugatra menekültek. Barsz kun fejedelem is megkeresztelkedett, és elismerte a magyar király fennhatóságát.

1228-ban a kun területek névleg már Béla erdélyi herceg, a későbbi IV. Béla (1235–1270) kormányzása alá kerültek.

1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a milkói kun püspökséget. Bélának hódítótervei voltak, és a keletről menekülő kunoktól értesítéseket kapott a keleten rekedt magyarokról. Béla elgondolásaiban is felmerült a keleti magyarok felkeresésének kérdése, és keresztény hitre térítése. 1231 és 1234 között Ottó barát negyedmagával a Dnyeper–Donyec vidékén túlra, valószínűleg a Magna Hungariáig jutott el, de csak egyedül tért haza nagybetegen, miután kereskedőnek álcázta magát. Feljegyzései nem maradtak fenn, de a hazatérése utáni nyolc nap alatt – amennyit még élt – beszámolt utazási tapasztalatairól. Ő hozott elsőként hírt a keleti magyarokról, akik közül néhánnyal találkozott a Kaukázus környékén.

1235-ben indult útnak a keleti magyarokkal való találkozás céljából Julianus barát, akinek útvonala nem pontosan ismert, de tudjuk, hogy Magna Hungaria felé vette útját.

Megtalálta a Volga-melléki magyarokat. Julianus magyar, Domonkos-rendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával kétszer is elutazott, hogy megkeresse a magyarok őshazáját.

III. Honorius pápa 1216-ban engedélyezte a Szent Domonkos-rend működését Magyarországon. A szerzetesrend 1221-ben kezdte el tevékenységét a Bolognában kánonjogot tanult, majd hazatért Paulus Ungarus munkásságának köszönhetően. A Pál atya által szervezett rendtartomány pár év múlva misszionáriusokat küldött a Szörénységbe, majd a Keleti-Kárpátokon túlra, a kunok földjére. A kunok nem fogadták szívesen a térítő papokat, s visszaűzték őket.

A Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket a vatikáni levéltár őrzi.

Az első útról (1235–1236) Pater Richardus – valószínűleg Julianus felettese – írt jelentést a pápai kúria számára, a második útról (1237–1238) maga Julianus emlékezett meg írásban (Levél a tatárok életéről). A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita szerzetes fedezte fel a vatikáni levéltárban, 1695-ben, de felfedezése kiadatlan maradt. Ötven évvel később, 1745-ben Desericzky Ince piarista szerzetes újból rábukkant a kéziratokra, és 1748-ban kiadta azokat De initiis ac majoribus Ungarorum című művének második kötetében.

Julianus negyedmagával indult útnak 1235. május elején az Esztergom melletti Újfaluból Konstantinápoly felé. A bizánci fővárosban hajóra szálltak, áthajóztak a Fekete-tengeren, és valószínűleg a mai Tamanynál kötöttek ki. Innen kelet felé vették útjukat, és eljutottak Torgikánba, az alánok városába, ahol fél évig tartózkodtak, de nem találtak magyarokra. Helyzetük kétségbeejtő lehetett, mert a négy szerzetes közül kettő feladta a küzdelmet, és visszaindult Magyarországra. Julianus Gerhardusszal maradt, akivel északi irányba indultak el. Harminchét napot gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, míg egy Bunda nevű iszlám városba nem értek. Itt Gerhardus barát meghalt. Bundából Julianus egyedül folytatta útját. A túlélés érdekében egy muzulmán pap szolgálatába állt, és annak kísérőjeként jutott el a volgai Bolgárországba, amely a Volga–Káma–Bjelája–Ural folyók által határolt területen létezett. A volgai Bolgárország egyik városában „a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez (az asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket keres”. Az asszony útmutatásai alapján Julianus folytatta útját, és ráakadt az őshazában maradt magyarokra. Julianus az elválás óta eltelt több száz év ellenére megértette a Magna Hungariában lakó magyarok nyelvét. Itt olyan híreket szerzett, hogy a mongolok Európa megtámadására készülnek. Hazatérve beszámolt tapasztalatairól IV. Béla királynak.

Julianusnak az őshazabeli magyarokról szerzett ismereteit és a Magna Hungaria-i állapotokat némi elfogultsággal Richardus barát jegyezte le (Relatio fratris Ricardi), és küldte el Rómába. Ricardus szerzetes Julianus barát beszámolója alapján így jellemezte a magyar őshazában lakó magyarokat: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet [kumiszt, azaz erjesztett kancatejet] és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek és a hadakozásokban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy (most) hol laknak, nem tudták. A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában a magyarok verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát a tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor ötnapi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb, s olyan nagy fejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából, és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni, s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.”

Pater Ricardus Nagy-Bol­gár­országot és Magna Hunga­riát egybemosta leírásában. Juliánus felettese a következőképpen írt a magyarok őshazájáról: „Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindnyájan pogányok… A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak…”

Julianus kevesebb, mint egy hónapot töltött Magna Hunga­ri­á­ban, de ez alatt sok tapasztalatot gyűjtött össze, és nagy vendégszeretetnek örvendett. Gyors hazatérésének okát páter Richardus így mutatta be: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen, és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák. Másrészt (meg) azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni vagy elbetegesednék, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet”.

Julianus visszafelé nem Konstantinápolyon keresztül tért haza, hanem az ottani magyarok által leírt, a kijevi kereskedők által is használt rövidebb utat választotta. Útja során érintette a rutének földjét és Lengyelországot. 1236. június 21-én indult el Magna Hungariából, és 1236. december 27-én érkezett vissza Magyarországra.

A volgai bolgárok és magyarok nem tudtak ellenállni a mongolok támadásainak. Ők valószínűleg 1236 őszén vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére, Szubutáj 130 ezer fős seregétől. A mongolok ezután elfoglalták Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítményeket. Nagy-Bolgárország és Magna Hungaria lakóit megölték, vagy rabszolgasorba hajtották. Volgai Bolgárország Magna Hungariával együtt Dzsocsi ulusza, a későbbi Arany Horda alárendeltjévé vált.

Julianus barát 1237-ben vissza akart térni az általa Magna Hungariának nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott el. 1235–1236-os évi útját nem tudta újra megvalósítani. A Magna Hungaria területét a mongolok az előző esztendőben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt.

Julianus barát hiteles tudósításai alapján – először Ricardus páter közvetítésével, majd Julianus páter jelentéséből – a pápa is megismerhette a tatárok készülődéséről szóló híreket. E jelentésekből a magyar és a nyugat-európai uralkodók is tudomást szerezhettek a közeledő mongol veszélyről. Julianus azonban beszámolóiban inkább a keleti magyaroknak szentelt figyelmet, és nem szorítkozott a tatárok katonai potenciáljának leírására. Útvonalát is úgy választotta meg, hogy Magna Hungariába jusson.

(folytatjuk)