Harminchárom éve történt a csernobili katasztrófa

A harminchárom évvel ezelőtti dátum örökre bevonult az emberiség történetébe. Aznap, helyi idő szerint éjjel 1 óra 23 perckor robbant fel a csernobili atomerőmű négyes reaktorának magja. A szovjet vezetés egészen addig titkolta a tragédia tényét, amíg nyugati mérőállomások (először Svédországban) hírt nem adtak az érzékelt radioaktív felhőről. Hallgattak a „baráti országok” kormányai és sajtója is, a lakosság napokig, hetekig nem jutott megbízható, hivatalos információhoz a szükséges óvintézkedésekről. A propaganda később is elbagatellizálta a világtörténelem máig legnagyobb nukleáris balesetének következményeit.

A robbanással rengeteg radioaktív anyag jutott a környezetbe, és begyújtotta a moderátorként (a láncreakció szabályozásához) használt grafitot is. A robbanás levitte a reaktor 50 méter magasan lévő tetejét, az égő anyag még több radioaktív részecskét juttatott a légkörbe.

A robbanás a csernobili atomerőmű negyedik blokkjában történt, mindössze 120 km-re Ukrajna fővárosától, Kijevtől, közel a fehéroroszországi határhoz.

Ezzel nem volt vége a katasztrófának: néhány másodperc múlva ugyanis következett a második robbanás. Több független tanulmány szerint míg az első robbanás normális volt (kémiai), a második robbanás az égő neutronok gyors láncolatával a nukleáris robbanás jellemzőit hordozta magában, és csaknem 0,3 kilotonna erejű (kb. 300 tonna TNT-vel megegyező) volt. Szemtanúk szerint az első robbanást piros lángok, a másodikat pedig világoskék lángok követték, ami után egy gombafelhő emelkedett a reaktor fölé.
Abban az időszakban a csernobili atomerőmű volt a legnagyobb a világon. A szovjet hadsereg stratégiai katonai programjának szánták. Magát a robbanást több tényező véletlen egybeesése okozta. Amellett, hogy a reaktor nem rendelkezett korszerű biztonsági rendszerrel, az automatizálás is alacsony szintű volt. Április 26. végzetes éjszakáján egy kísérlet folyt, amely során a turbógenerátor egység inerciális tartományát tesztelték. Az energiatermelést lecsökkentették, a nukleáris láncreakció majdnem leállt, amelyet az operátorok energiakibocsátásának hirtelen növelése követett. Ezek együtt a hűtőfolyadék leállásával a reaktor magjában az üzemanyag túlforrósodását és a reaktor központjának megsemmisülését okozták.

Őket likvidátoroknak nevezték, speciális tanúsítványt is kaptak, sokukat később hősként mutatta be a szovjet média, kitüntették őket. Nem egyformán szennyeződtek, nem mindenki volt ott az első napokban vagy a legdurvább helyeken. Nem hivatalos adatok szerint a likvidátorok közül ma már 60 ezren halottak, 165 ezren rokkantak. (Egyébként a különféle szervezetek adatai nagyon eltérőek, éppen a máig is tartó titkolózás miatt). Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint közvetlenül a sugárzásba négyezren haltak bele, a likvidátorokon azóta elvégzett vizsgálatok néhány ráktípus esetében egyértelmű növekedést mutattak ki az átlagos halálozásokhoz képest.

Tavaly a csernobili katasztrófa 32. évfordulója alkalmából a Szevodnya című ukrán napilap több, kevésbé közismert érdekességet tett közzé internetes oldalán a világ eddigi legsúlyosabb atomerőmű-balesetéről. A lap kitért arra is, hogy

a katasztrófa nyomán keletkezett radioaktív felhő, amely 1986 tavaszán Európa nagy részét beborította, eljutott egészen az Egyesült Államok keleti partvidékéig.

A nukleáris baleset után néhány nappal, május elején pedig Írországban többször is radioaktív eső esett.
A csernobili atomerőmű közvetlen közelében a katasztrófa utáni első napokban olyan magas volt a sugárzás szintje, hogy az elhárítási munkálatokban résztvevő egyik dolgozónak barnáról kékre változott a szeme színe – írja az ukrán lap. Noha mostanra az atomerőmű körüli terület java része már biztonsággal látogatható, még mindig vannak olyan úgynevezett „forró pontok” a zónában, ahol a megengedettnél magasabb mértékben vannak jelen sugárzó anyagok, főként cézium- és stronciumvegyületek. Ezek az anyagok beépülhetnek az emberek és állatok csontjaiba, fogaiba és más szöveteibe súlyos egészségkárosodást okozhatva.

Kevésbé ismert tény, hogy a reaktorrobbanást követően alig egy hónappal, 1986. május 23-án újabb tűz ütött ki az erőműben. A lángokat 8 órán át tartó munkával sikerült megfékezni. Az oltásban 268 tűzoltó vett részt, akik közül sokan súlyos sugárfertőzést kaptak.

A tűzeset tényét Mihail Gorbacsov akkori szovjet vezető rendeletben szigorúan bizalmas információnak minősítette. A titok csak a Szovjetunió 1991-ben történt szétesése után került nyilvánosságra.

Még mindig nem lehet tudni, pontosan hányan estek áldozatul a katasztrófának. A baleset utáni napokban 38-an vesztették életüket, java részük sugárfertőzésbe halt bele. Közvetlenül a baleset okozta rákos megbetegedésekben elhunytak számát 4–9 ezer közöttire teszik, független szervezetek szerint viszont számuk eléri a 200 ezret. A csernobili atomerőmű körüli úgynevezett tilalmi zóna 2600 négyzetkilométer, a területén az ukrán fővárosból, Kijevből három férne el. A tilalmi zónában jelenleg 131-en laknak, akik illegálisan költöztek be. Az ide érkező turisták előszeretettel látogatják meg őket, kíváncsian hallgatják történeteiket mindennapi életükről.

A csernobili övezetbe évről évre egyre több látogató érkezik. 2017-ben csaknem 50 ezren jártak a területen, 35 százalékkal többen, mint 2016-ban.

Mintegy 70 százalékuk külföldről érkezett, összesen 114 országból. A legtöbbjük az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Németországból és Lengyelországból, de még Japánból és Ausztráliából is érkeztek látogatók.
Csernobilban áll Ukrajna egyik utolsó Lenin-szobra. A tilalmi zónában lakók arra kérik az ukrán vezetést, tegyenek kivételt, és ne bontsák el az ő „Iljicsüket”.
A csernobili zóna erdeit az ember távozása óta számos állatfaj vette újra birtokba. Mások mellett hiúzok, bölények jelentek meg, de még medvék is visszaköltöztek. Utóbbiak legalább 150 éve nem éltek már a térségben. Az állatok közül a közösségi portálok sztárja a Szemen névre keresztelt róka. A szelíd állat az atomerőmű munkásainak egykor otthont adó Pripjaty „szellemvárosban” él, és némi élelemért cserébe szívesen barátkozik az odalátogató turistákkal.

A csernobili robbanás a radioaktív anyagokat 1,5 kilométer magasságba emelte a levegőben. Ebben a magasságban a délkeleti szél a radioaktív felhőt egészen Skandináviáig vitte. A felhő elrepült Skandinávia fölött, majd újra Ukrajna felé fordult. A baleset napján a szél irányt változtatott nyugat felé. A második szennyezett felhő így repült Lengyelországon keresztül Csehszlovákiába, majd Ausztriába. Ott az Alpoknak ütközve visszarepült Lengyelországba.

Ma úgy tudjuk, nincs olyan hely a világon, ahol a csernobili radioaktív felhők ne lettek volna jelen. A szennyezett felhők körberepülték a világot.

A leginkább érintett területek Ukrajna és Fehéroroszország voltak – olvasható a chernobylwel.com oldalán.
A csernobili katasztrófa okainak vizsgálata hivatalosan azzal zárult, hogy megállapították: a személyzet nem követte a szükséges biztonsági előírásokat. Az erőmű igazgatóját, V. P. Bryukhanovot és a főmérnököt, N. M. Fomint 10 év börtönre ítélték. A főmérnökhelyettes,  A. S. Dyatlov 5 év, a reaktorszoba vezetője, A.P. Kovalenko és a műszak menedzsere, B. V. Rogozhkin 3 év, az állami felügyelő, Y. A. Laushkin pedig 2 év börtönbüntetést kapott. Paradox módon az egész csernobili tárgyalást a csernobili kultúrházban tartották, amely eredetileg zsinagóga volt. A V. I. Lenin Nukleáris Atomerőmű eseményei csak a kezdetei voltak annak az utóhatásnak, amely nemcsak a nukleáris energia biztonsági szabályait írta át, de az emberiség történelmét is. 
2016 novemberében új, „acélszarkofágot” kapott a reaktor, amit 2011-ben kezdtek el építeni, és négynapi munkával tolták a sérült négyes blokk fölé. A 110 méter hosszú, 257 méter széles és 105 méter magas építmény a világ legnagyobb mozgatható kupolája, 1,5 milliárd euróba került, amihez Ukrajna jelentős nemzetközi segítséget kapott.
Az acélszerkezet hermetikusan lezárja a 4-es blokk teljes területét, többet takar, mint a korábbi betonszarkofág. A világ legnagyobb nukleáris katasztrófáját okozó blokkot tehát acélkupola zárja le hermetikusan, de csak száz évre. Ma még senki nem tudja, mi lesz ezután, a környékre viszont vagy 10 ezer évig nem térhet vissza ember – vélik a szakértők.