Fél évszázada halt meg Latabár Kálmán: a gumiarcú és aranyszívű Latyi

Ha korunkban megkérnénk tíz embert, nevezzen meg két magyar komikust, akik megragadták képzeletüket, és befészkelték magukat az emlékezetükbe, nagy a valószínűsége annak, hogy kilencen közülük Hofi és Latabár nevét említenék. Ám a két nevettető között alapvető különbségek voltak. Művészi és emberi szempontokból egyaránt. Míg Hofi az úgynevezett stand-up comedy magyar megteremtői közé sorolható, Latabár Kálmán nevéhez inkább feledhetetlen filmbeli és színpadi alakítások fűződnek.
Latabár Kálmán halálának fél évszázados évfordulóján az egyik magyarországi tévé a napokban műsorára tűzte az Egy szoknya, egy nadrág című filmet Latabárral a főszerepben. Bár ennek és sok más, ma már klasszikusnak számító régi magyar filmnek az idők folyamán elkészült a korunkhoz közelebb álló változata, a filmkészítők alapvető gondja mindig az volt, ki tudná eljátszani mindenki Latyijának szerepét. És persze felvetődik a kérdés: ekkora formátumú komikus hiányában egyáltalán érdemes-e újrarendezni filmjeit? Hiszen egy be nem avatott szem is észreveheti, micsoda utánozhatatlan karaktereket tudott életre kelteni Latyi, milyen mindent elsöprő játékot volt képes produkálni filmjeiben. Hanghordozása, mimikája a világ legnagyobbjaira emlékeztet, kortársai közül talán csak Louis de Funès emlegethető vele egy napon. Egyébként hasonlítottak is sok mindenben. Elsősorban abban, hogy mindketten az elesett, hétköznapi polgár ügyes-bajos dolgait figurázták ki – természetesen a maguk eszköztárával. És ha már Hofit és de Funest említettük: noha elterjedt egy olyan nézet, hogy rengeteget improvizálnak, hozzájuk hasonlóan Latabár sem bízott semmit a véletlenre. Rengeteget dolgoztak egy-egy jeleneten, többféle módszert is kipróbáltak, míg eljutottak a kívánt eredményhez. Ahhoz, amin aztán teljes szívünkből tudtunk derülni, ők pedig megelégedve mondhatták: ez férfimunka volt!

Latabárt sok világnagysággal összehasonlították rajongói: briliáns tánctudása miatt olykor úgy emlegették, mint a magyar Fred Astaire-t, de komikusi képességei kapcsán a magyar Chaplin címkéjét is megkapta.

Mindez azt bizonyítja, hogy sokoldalú tehetségnek született, aki rengeteg műfajban bizonyított. Talán éppen ez tette egyedülivé. Hiszen Latabár Kálmán a közönség iránti szeretetéből fakadóan leginkább azt adta a közönségnek, amit az a leginkább elvárt tőle: a nyughatatlanságában is szeretni való Latyit. Annyira szerette közönségét, hogy még a világhírnévnek is hátat fordított. De erről egy kicsit később…

A színházi dinasztiából származó Latabár Kálmán 1902. november 24-én Kecskeméten született. Egy évvel fiatalabb öccse, a szintén zseniális ifjabb Latabár Árpád már Sátoraljaújhelyen jött világra 1903. november 22-én. Dédapjuk, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színész-pedagógusa és színigazgatója volt. Hogy nem estek messze a családi alma fájától, jelzi, hogy a Latabár testvérek már kisfiúként is gyakran éreztek kedvet, hogy a saját maguk által összefércelt jelmezekben, összeeszkábált díszletek között lepjék meg a társaság tagjait a maguk által kigondolt jelenetekkel, amelyek a hétköznapi szűkölködés ellenére inkább kacagtatóak voltak.
Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában. Ide apja tanácsára jelentkezett, mivel az úgy vélte, az operett nagyjai rendre az ország legrégebben működő magánszínésziskolájából kerülnek ki, nem pedig az Akadémiáról. A Fővárosi Operettszínház 1923-ban szerződtette táncos-komikusként.

1928–1931 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal, a kritikusok már akkor a legnagyobbakhoz, Buster Keatonhoz, Chaplinhez hasonlították őket.

Max Reinhardt Európa fiatal színésznemzedéke legjobbjainak tartotta a testvérpárt, akikre világkarrier várt, ők mégis hazajöttek, mert magyar színészek akartak lenni.
Első filmje 1937-ben készült el, ugyanabban az évben feleségül vette Walter Katalint. 1938-ban született Kálmán fiukat – aki felnőttként ugyancsak a színészmesterséget választotta – római katolikusnak keresztelték, miután a szülők megegyeztek abban, hogy leendő gyermekeik az anya vallását követik.
Latabár Kálmán 1945-től mindvégig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított Menelaosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér) és Nyegus (Lehár: A víg özvegy) szerepében.

Noha a közönség imádta, akadtak kritikusok, akik – ki tudja, milyen meggondolásból – a sárba döngölték Latabár Kálmánt. És ő nem az a művész volt, aki az igazságtalan vádak fölött szemet hunyjon. Fájt neki az igaztalan kritika, irigyei áskálódása, a korabeli rendszer igyekezete, hogy megpróbálják mellőzni. 1962-ben egyik elkeseredett pillanatában levelet írt a Népszabadságnak. Persze a Kádár-korban a párt szócsöve nem közölte a levelet, erre később akadtak rá a kutatók. Soraiban Latabár felemlegeti pályája kezdetét, elmondja, hol és kinél tanult, merre vitte a sors, megemlíti, hogy harmincéves korában vezető színész volt Max Reinhardt berlini színházában, a Grosses Schauspielhausban, majd a bécsi Theater an der Wienben lett első számú komikus. Levelében hangsúlyozza: mindezek után mégis hazatért, mert magyar színész akart lenni. Felsorolja szerepeit, sikereit, beszámol arról, hogy a közönség apraja-nagyja folyamatosan érezteti vele a szeretetét. Ennek ellenére – írja Latabár – egyes kritikusok ízléstelennek tartják alakításait, és azt mondják róla, zsákutcába tévedt.

Én cukorbajjal, beteg szívvel, meglehetősen megfogyatkozott egészségi állapotban tehetségemet becsülettel viszem a színpadra” – olvasható Latabár levelében. Némi elkeseredéssel írt soraiból kiviláglik, a színész tisztában volt azzal, hogy szeretett közönsége halála után sem feledi. És bízott abban, hogy megkapja majd a tollforgatóktól is azt a szeretetet, amelyet a közönség soha nem vont meg tőle.
Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, amelynek kezelését nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és rendszertelen életmód. Utolsó hónapjai a lakás és a kórház között zajlottak, utolsó hetei már csak a kórházban. Állapota 1970 elején válságosra fordult, s a nagy nevettető január 11-én örökre lehunyta szemét.