Dózsa György levert parasztfelkelése

Dózsa György a nagylaki győzelem és az apátfalvi kivégzések után három részre osztotta seregét. Egy részét saját maga, másik részét testvére, Gergely, a harmadikat pedig Lőrinc ferences szerzetes vezette. Dózsa a parancsnoksága alatt lévő hadat a Maros mindkét partján megindította Erdély felé. Seregével földúlt minden nemesi kúriát és kastélyt, amelynek gazdája ellenállt. A csalai várat, Lippát és Aradot erőszak nélkül sikerült elfoglalnia. Világos várát – Báthory András és az általuk gyűlölt Báthoryak uradalmának fészkét – szintén bevette. Egyedül Solymos vára állt ellen. Háromnapi ostrom után azonban a védők feladták a várat azzal a kikötéssel, hogy szabad elvonulást kapnak.

Dózsa György serege ellen addig semmit sem lehetett tenni, amíg a főváros közelében, a gubacsi pusztán majdnem két hónapja őrködő hadait szét nem verték.

Ez a feladat tolnai Bornemissza Jánosra várt. Bornemissza ezer lovassal és számos gyalogossal, köztük német zsoldosokkal kelt át a Dunán június 21-én. Alvezérét, Tomori Pált egy lovascsapattal óvatosan küldte előre délfelé, hogy a keresztesek apróbb táborait és hadállását kikémlelje. A paraszttábor Szentlőrinc és a gubacsi puszta között állt. A parasztok felfedezték a támadási szándékot, és csatarendbe sorakoztak. Hogy a vérfürdőt elkerülje, Bornemissza a parasztok vezetője, Száleresi Ambrus elé követeket küldött, és a király nevében kegyelmet ígért nekik, ha fegyvereiket leteszik, a királynak hűséget fogadnak és foglalkozásukhoz visszatérnek. Sokan letették a fegyvert, de 5000 ember – legtöbbjük hajdú – az ellenállás mellett döntött. Ekkor Bornemissza ágyúkkal lövette őket és szekértáborukat. A hajdúk rövid küzdelem után kénytelenek voltak meghátrálni. A királyiak szekérsánccal körülvett táborukat is elfoglalták és lerombolták.

A keresztesek Heves vármegyében a gubacsi csata napján, 1514. június 21-én Eger ostromára készültek. Ezzel párhuzamosan a nemesek nyomultak előre Debrő – a mai Feldebrő – táján. Itt Drágffy János szétverte azt a 7000 keresztesből álló hadat, akik Debrő várát ostromolták. 1514 júliusának elején Egertől délre, valahol Maklár környékén szintén csatára került sor. Itt a nemesség helyett uradalmi csapatok támadtak a felkelőkre, és az olasz Bonzagno püspök vezette a 300 főnyi zsoldosokból álló hadát, amely a keresztesek gyalogságát mind szétszórta és lekaszabolta.

Míg Dózsa György serege 1514 júniusában minden várat bevett a Maros mentén Gyula és Temesvár kivételével, a király és a bárók az ország más vidékein kitört keresztes szerveződések és parasztlázadások felszámolásával voltak elfoglalva.

A budai tanácskozás szerint ugyanis ezeket a lázadásokat helyileg kellett megfékezni. A felvidéki Ung vármegyétől az Erdélyig terjedő keleti részben a parasztok mellé állt sok volt egytelkes, bocskoros nemes és zsellér vagy a jobbágytelken élő nemes. Ezek a nemesek nehezen tudtak megélni földjük sovány jövedelméből, így ők is csatlakoztak a lázadókhoz. Bereg Vármegyében Halábory János birtokos nemesember állt Dózsa György mellé. A szomszédos Ugocsa vármegyében olyan ősi nemesek álltak a mozgalom élén, mint a Vethésyek, Gyakfalvyak és talán a Sásvári Weresek. Fejérvár, Veszprém és a Bakony vidékén Sós Demeter rabolt és gyilkolta a nemességet. Felkelések voltak Herkulesfürdő, Orsova és Szörénytornya környékén. Torontál, Csanád és Temes vármegye vidékén is voltak elszigetelt harcok, fosztogatások. Torda lakói is csatlakoztak a fölkeléshez. A lázadók Toroszkó – ma Torockó – városát és a torockószentgyörgyi várat is elfoglalták. Gyülekeztek felkelők Kolozsvár körül is. A kolozsváriak eleinte megkísérelték az ellenállást, de végül azért a hat-hét nemesért, akiknek családja Kolozsvárott keresett menedéket, nem akarták feldúlatni városukat, és egyességet kötöttek a felkelőkkel.

Dózsa Lippa alól nagyszámú seregével Temesvár felé indult. A vár alá június 15-én érkezett meg. Katonai szempontból Temesvár Dél-Magyarország legjobban kiválasztott pontján épült; ott, ahol a Nagy- és Kis-Temes (a mai Béga) vize egybetorkollt és a mocsarak a várat és a várost szinte hozzáférhetetlenné tették. Dózsa György hadaival Temesvár új várától észak-nyugatra, a nagy ulicsi mezőségen ütött tábort, és másnap a városhoz közelebb nyomultak. A paraszthad a Temes (Béga) folyón hidat vert úgy, hogy az egész sereg átkelhetett rajta a nagypalánkba és kerekes ágyúiból lövetni kezdte a kerített várost és a várat, amelyet kitartóan ostromolni kezdett. Azért, hogy Dózsa minden oldalról a falakhoz férhessen, mindenekelőtt más mederbe kellett terelnie a Temes (Béga) vizét és lecsapolnia a várat körülvevő mocsarakat. Ez a tevékenysége ellenállásba ütközött, mert a várból többször kirohantak a védők, de végül sikerült. Hogy az ostromlottak figyelmét megossza, erősebbre fogta az ostromot, s nagyobb ágyúkat vonatott elő.

Mivel a királytól melléje rendelt dandárok nem érkeztek meg, Báthory István végső elkeseredésében arra szánta el magát, hogy a király új főkapitányához, Szapolyai János erdélyi vajdához fordul segítségért. Nem kis önmegtagadásába kerülhetett ez, mert személyes ellenségei voltak egymásnak.

Szapolyai válaszolt a segélykérésre. A lázadók kolozsvári és kolozsdobokai lázadását másodrangúnak tekintve, figyelmét teljesen Dózsa György dél-magyarországi főerejének elnyomására fordította. Szapolyai elhatározta a támadást, saját költségén szerelte föl hadseregét. De előbb biztosítékot szerzett arról, hogy pénzét a király visszatéríti.

Szapolyai János 1514. július 15-én érkezett felmentő seregével Temesvárra. Serege húszezer főt számlált, túlnyomó részt könnyű lovas székelyekből, s végvidéki lovasokból állt, utóbbiak részben szerb nemzetiségűek voltak, de Dózsa seregében is sok rác harcolt. Dózsa úgy állította föl körülbelül 40 ezer főnyi seregét, hogy ő maga a középen, öccse, Dózsa Gergely a jobb-, Lőrincz pedig a balszárnyat vezette. Szapolyai viszont a seregét hosszú vonalban állította fel, hogy a középen és a szárnyakon egyszerre támadhasson. Ő maga a palotásokkal, székelyekkel és a végvidéki lovasokkal középen maradt, a jobbszárnyat Lindvai Bánffy Jakabra bízta, a balt pedig – hol kipróbált katonái álltak – Kismarjay Lukácsra. A harc során, a parasztok sokkal kitartóbbaknak mutatkoztak, mint várni lehetett.

A küzdelem sorsa a középen dőlt el. A jobban felfegyverzett és gyakorlottabb palotások és a székely könnyű lovasok a lovas végvidékiekkel együtt oly erővel támadtak, hogy a keresztesek csapatai mind nagyobb veszteségeket szenvedtek, s lassanként hátrálni kezdtek. A vajda rokona, a katonai pályájának a kezdetén álló

Petrovics Péter észrevette, hogy Dózsa sebesen vágtat felé. A vajda parancsának megfelelően, Dózsa György életét kímélve foglyul ejtette. Csaknem egyidejűleg került fogságba a jobbszárny vezére, Dózsa Gergely is.

A vezető nélkül maradt sereg hamar megzavarodott. A harc vad mészárlássá alakult át. A vérszemet kapott nemesség senkinek sem kegyelmezett. A temesvári ostrommal egyidőben összeomlott Lőrinc pap erdélyi offenzívája. 1514 júliusának végén Bihar városának ostromakor a Tomori Pállal vívott csatában serege megsemmisült. Lőrinc pap fogságba esett, és mint a felkelés egyik vezetője, máglyán végezte. Az 1514-es magyar parasztháború ezzel a csatával ért véget.

A Dózsa György-féle parasztháború megtorlása nem volt véres, mert a nemességnek is érdeke volt a termelőerőt alkotó parasztság életben tartása. Így csak a fővezéreket végezték ki. Dózsával azonban a nemesség példát akart statuálni, hogy a parasztoknak egy életre elmenjen a kedvük a hasonló megmozdulásoktól.

Dózsát korabeli írások szerint először is tüzes vassal megkoronázták, aztán meztelenül, lábainál fogva megkötözték, és saját katonái – akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget okoztak – fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a megmaradt testet négybe vágták és bitófára függesztették. A történészek nagy része azonban visszautasítja Dózsa Györgynek a tüzes vassal való megkoronázása történetének hitelességét.

A magyar országgyűlés 1514 októberében több, jobbágyokat sújtó törvényt hozott a parasztháború következményeként. Megszüntette a magyar királyságon belül a jobbágyság szabad státuszát, amely addig lehetővé tette a jobbágyoknak, hogy ingóságaikkal együtt a földbér és egyéb tartozásaik kifizetése után oda költözzenek, ahova akarnak. Az ország minden parasztját, kivéve azokat, akik a királyi városokban laktak, szabadságvesztéssel büntették, vagyis nem költözhettek szabadon.

A jobbágy minden földjéért, amelyet a nemes neki művelésre, használatra átengedett, telkenként egy évben, 52 nap robottal, 1 forint cenzussal, kilenceddel és pontosan meghatározható ajándékokkal (csirkével, disznóval, őzzel stb.) tartozott. A határozat nagy része a gyakorlatban nem volt megvalósítható. Nem lehetett érvényt szerezni a röghöz kötést célzó törvénynek sem, amelynek fenntartása elsősorban a kisebb birtokosok érdeke volt, hiszen a nagybirtok továbbra is szívesen fogadott átköltözőket, s azokat meg is tudta védeni. Épen maradt viszont a paraszti bérleti rendszer – főleg a szőlőművelésben, – s a mezővárosok még erőteljesebben fejlődtek 1514 után, mint azelőtt. A nemesekre, akik a parasztlázadásban részt vettek, jószágvesztés büntetését vetették ki. Egyúttal azt is meghatározták, hogy jószágaikat a király azoknak adományozza, kiknek atyját vagy testvéreit a parasztok kivégezték, és akik a királyt és az országot a háborúban hűségesen szolgálták, vagy akik paraszti származásuk dacára a lázadásban uraik oldalán álltak.

Végül

az egyházi férfiakat, akik a parasztháborúban részt vettek, élethosszig tartó fogságra kárhoztatta a törvény.

A parasztháborút követően megfogalmazták az 1514. évi LX. törvénycikket, amely megtiltotta a papoknak, tanulóknak, hajdúknak és parasztoknak a fegyverviselést, némelyiküknek kasztrálás, lefejezés, illetve a jobb kéz amputációjának terhe mellett.

Legfontosabb következménye a Dózsa György vezette parasztháborúnak az volt, hogy az ország nem reformálódhatott, hanem megmerevedett, továbbra is rosszul kormányzott királyság maradt, amelynek egyre kevésbé volt lehetősége a török hódítás megállítására.

(folytatás)