Diakonisszák példamutató, önzetlen szolgálata – a református egyház női szolgálattevőire emlékeztek a Házsongárdi temetőben

A munkálatokat két évvel ezelőtt kezdték meg, a pénzforrást egyrészt a Házsongárd Alapítvány saját alapjából biztosították, másrészt a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatása is sokat segített – mondta el lapunknak Gergely Erzsébet, az alapítvány vezetője.

A tíz sírban református diakonisszák nyugszanak, akik a két világháború között, majd a második világégést követően hűen szolgálták a református egyházat és erdélyi magyar társadalmunkat.

Gergely Erzsébet szerint a sírkertet a református egyház diakóniai osztályának szervezésében egy konferenciával egybekötött eseménysorozat keretében mutatták volna be az érdeklődőknek, a járvány miatt azonban csupán szűkkörű megemlékezésre került sor.

A református diakonisszákról társadalmunk igen keveset tud, hiszen intézményüket az államosítás idején a kommunista hatalom bezáratta. A kilencvenes évek elején az egyház ugyan próbálta újjáéleszteni a hagyományt, ám – ahogy az átadás során Kató Béla erdélyi református püspök fogalmazott – az igények a modern korban már mások voltak.
Az eseményen jelen levő Kovács Istvántól, a református egyház diakóniai tanácsosától megtudtuk,

a diakonisszák mozgalma a múlt század első éveiben Budapesten jött létre a Filadelfia-ház megalakulásával. 1903. május 21-én, ál­dozócsütörtökön szűk családi körben a Biberauer család Pau­ler utcai lakásán alakult meg a Magyar Filadelfia Diakonissza Szövetség.

Biberauer Richárd lelkész azon a napon prédikált a pesti Szilágyi Dezső téri templomban a Jelenések 3,7-12 alapján kiemelve a második vers üzenetét: „Íme, adtam elődbe egy nyitott ajtót”. A megbeszélésen az új lehetőséget mutató nevet, az újszövetségi gyülekezet nevét, Filadelfiát fogadták el a diakonisszaszövetség megnevezéseként. Ezzel egy háromszobás lakásban kezdetét vette az első magyar diakonisszaszolgálat.
Alig telt el néhány év, a budapesti diakonisszák otthonában dolgozó nők jelentős része, egyesek szerint mintegy 70 százaléka, erdélyi hölgyekből állt. Nagy igény mutatkozott tehát arra, hogy nálunk, Erdélyben is megalakuljon a diakonissza intézet. Ez végül 1928. június 1-jén indult be Marosvásárhelyen budapesti és debreceni mintára. Ugyanabból a belmissziós lelkületből táplálkozott, és a szeretetszolgálat intézményes keretéül szolgált. A képzés beindítása Nagy Károly és Ravasz László püspökök nevéhez fűződik. Később a kezdeti nehézségeket leküzdve Makkai Sándor és Vásárhelyi János püspöknek sikerült az intézményt megszilárdítania. Ennek következtében

a Diakonissza Intézetet 1933-ban Marosvásárhelyről áttelepítették Kolozsvárra, a diakonisszák a hídelvei református templom mögötti Kálvin utcai gyülekezeti otthonba, közismert nevén a Szeretetházba költöztek

(a templom háta mögött elhelyezkedő épület államosítás után román iskola lett, jelenleg a református kollégium szakiskolája működik benne). Az utca másik felén alakult meg a református kórház is, amelyet 1933. május 22-én avattak fel, a testvérek közül többen itt helyezkedtek el.

Az egyház megváltásában levő diakonisszasírokat a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával újították fel • Fotó: Somogyi Botond

Új korszakot jelentett Borbáth Dánielnek (1905–1986), a szászvárosi Kun-Kocsárd-kollégium árvaházi lelkészének Kolozsvárra helyezése, aki igazgatóként igazi vezetője, lelki barátja lett a testvéreknek (a diakonisszákat keresztnevükön és testvérként szólították, egyeseket csak felvett nevükön ismertek, ilyen volt például Bethlen Erzsébet is, aki Orsolya testvérként szolgált). Borbáth Dániel szorgalmazta, hogy a szűkös hely miatt épüljön fel egy külön épület, amely a diakóniai szolgálatot végzők otthonául szolgáljon. Így jött létre a kórház (ma a mentőállomás épülete) és a Pavilonnak nevezett ingatlan mögött a diakonisszák számára az anyaotthon, a képzés pedig továbbra is a Szeretetházban működött.

A testvérek közösen éltek az otthonban, egyenruhát viseltek, ellátásukról az egyház gondoskodott, munkájukért nem részesültek juttatásban.

Fő munkaterületüknek a betegápolás számított, emellett egyesek árvaházi nevelőmunkát vagy gyülekezeti diakóniai szolgálatot is végeztek.
Fordulópontot jelentett a testvérek életében az 1944. június 2-i kolozsvári bombázás. A kórházat ugyanis telitalálat érte (négy diakonissza vesztette életét), a bombatámadás lakhatatlanná tette az otthont, megrongálta a közelben levő hídelvei templomot és parókiát is. Hősies küzdelem árán, széleskörű összefogással azonban már a következő évben sikerült az intézetet új életre kelteni (a kórházat végül az 50-es években a román állam építette újjá mentőállomásnak).
A cselekvő egyház öntudatos női szolgálattevői gyógyították a betegeket, vigasztalták és segítették a szükségben szenvedőket, hirdették az evangéliumot, munkájuk Erdély-szerte értékelt és megbecsült volt. Borbáth Dániel lelkész-igazgató végül másfél évtizedig, az államosításig vezette a református kórházat, valamint a diakonisszák intézményét. Ahogy az eseményen jelen levő Borbáth Katalin, az egykori igazgató lánya fogalmazott, édesapja a hivatalos megszüntetés, 1949 után is, élete végéig a diakonisszák lelki gondozója maradt. Kapcsolatban voltak egymással, a testvérek egymást is számontartották, pedig az élet egymástól messze vetette őket, hiszen Erdély különböző településeire kerültek ápolókként, nővérekként.

A sírkert átadása során Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány vezetője megemlékezett Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola bárónőről is

(sírhelye éppen a Borbáth Dánielé mellett van), aki már az első világháború idején is ápolóként dolgozott, idősebb korára pedig diakonisszaként tevékenykedett, a fogadalmat azonban nem tette le. A bárónőről nemrég emlékeztek meg Nagyszebenben, ahol az első világháború idején többek között Bánffy Miklóssal és Bethlen Margittal együtt Szilvássy Carola 140 gyermeket (a szász Kinderheim Gyermekotthon és a Theresianum Árvaház lakóit) mentett ki az ostromlott városból.
A református egyház diakóniai tanácsosa, Kovács István, a sírkert átadása során felidézte, hogy mintegy másfél évtizeddel ezelőtt ő maga is több diakonisszával ismerkedett meg. A velük való beszélgetései felbecsülhetetlen értékűek voltak, hiszen azok valódi beszámolók voltak az egyház életéről, az első világháború utáni korszakról, amikor az erdélyi magyarság szinte kilátástalan helyzetből tudott kilábalni, feltápászkodni. Kovács István szerint a diakonissza testvérek szolgálata megvetette a megmaradás alapjait, amelynek ma részesei lehetünk. Teljes életet feláldozó szolgálatot végeztek, ezért példamutató erejük maradjon meg továbbra is közöttünk.