Báthory István Lengyelország királya

(folytatás a 14. lapszámunkból)

Báthory István diplomatáinak lengyelországi tevékenysége eredményes volt. A Varsóban összegyűlt rendek a köznemesség tömeges támogatásának köszönhetően Báthory István erdélyi fejedelmet 1575. december 14-én királyukká választották. A királyválasztók feltétele az volt, hogy Erdély uralkodója vegye feleségül és maga mellé királynőül a Jagelló-ház utolsó sarját, Annát. A rendek a király elé terjesztették azt a 17 cikkelyből álló feltételrendszert, amelynek betar­tását elvárták az új uralkodótól.

A varsói királyválasztást a litván nemesek, a lengyel arisztokrácia egy része és a főpapság nem ismerte el, s néhány nappal később II. Miksa csá­szárt választották meg lengyel királyuknak. Közben III. Murád török szultán nemcsak elismerte Báthory Istvánt új méltóságában, de 1575 végén felajánlotta az oszmán birodalom katonai segítéségét arra az esetre, ha Miksa császárral fegyveres összetűzésbe keveredne.

A Habsburg uralkodó megpróbált egyezkedni Báthoryval, és a lengyel koro­náért cserébe elvesztett családi birtokait, Nagybányát és Szatmárt aján­lotta föl.

Az erdélyi fejedelem azonban pontosan tudta, hogy az akkor még erős és gazdag Lengyelország királysága nagyobb hatalmat és tekintélyt jelent számára, mint a Miksa császár által ígért területek.

Báthory akkor került lengyel trónra, amikor fénykorát élte a lengyel–litván nemesi köztársaságnak nevezett és a rendi monarchiákon belül egy sajátos hatalmi megosztottságot képviselő államalakulat. A király mellett a főhatalom gyakorlásába a lengyel–lit­ván nemesség (slachta) gyűlése is beleszólhatott: min­den jelentősebb kérdésben csak az országgyűlés megkérdezésével lehetett dönteni. Másrészt a királyi tanácsosok közül a király mellé rendelt nyolc tanácsosnak is beleszólása volt az országos ügyek intézésébe.

A ne­mességet a királyi hatalommal szemben tovább erősítette gazdasági sú­lya is, mert a gabonatermelésből és a kereskedésből jelentős va­gyonokra tettek szert. A lengyel berendezkedés éles ellentétben állt a Báthory által Erdélyben megszokott és kiépített hatalmi gyakorlat­tal. Emiatt többször szembekerült a lengyel rendekkel, és idővel egyre gyarapodott ellenzéke is. 1585-ben leverte a Zborowski fivérek ellene szervezett lázadását, és a vezetőket kivégeztette. Hatalma belső megerősítése sem ment könnyen, hiszen Gdansk gazdag városa sokáig nem ismerte el hatalmát. A város ellen folytatott háború végül békés kiegyezéssel zárult.

Báthory igyekezett minél nagyobb mértékben kivonni magát a len­gyel országgyűlés korlátozó hatalma alól. Ezt részben azzal sikerült el­érnie, hogy új fogyasztási adótípus bevezetésével a rendektől független­ jövedelemforrásra tett szert,

és az ebből befolyó pénzen zsoldoshadse­reget tartott fönn. E hadakra főként a Moszkvai Nagyfejedelemség elle­ni háborúban volt szüksége.

Báthory arra törekedett, hogy Lengyelország kelet-európai jelentőségének megfelelően a környező országokkal jó kapcsolatot tartson fenn. A lengyel érdekkörökhöz elsősor­ban az orosz–porosz és baltikumi területek kapcsolódtak. Ezeket külö­nösen sértette IV. Iván orosz cár, aki mind nyu­gatabbra tolta országa határát, és korábban lengyel fennhatóság alatt álló területeket foglalt el.

Báthory legsikeresebb hadjáratsorozata a IV. (Rettenetes) Iván moszkvai uralkodó ellen 1579 és 1581 kö­zött három ízben vezetett háború volt.

E hadjáratokban 5000 főre tehető erdélyi magyar, de főleg székely zsoldossereg is részt vett a lengyel, litván és német katonaság mellett. A magyar hadak vezetői között volt Bekes Gáspár is, akinek időközben a fejedelem megbocsátott, birtokai egy részét visszaadta. Amikor Bekes 1579-ben a hadjárat kezdetén betegségben meghalt, a pápai nuncius azt írta: a király igen elbúsult kiváló hadvezére ha­lálán, és ígéretet tett arra, hogy a továbbiakban vállalja gyermekei nevelteté­sét. Az oroszországi hadjáratban vált kiváló katonává többek között Borbély György, Király Albert és Lázár II. András.

Az oroszországi hadjáratok célja Kurland és Livland, vagyis a Keleti-tenger partvidékének visszaszerzése volt. E terü­leteket IV. Iván csatolta a Moszkvai Nagyfejedelemséghez a Báthory uralkodását megelőző húsz évben.

Báthory tekintélyét rendkívül meg­erősítette, amikor a lengyel országgyűlésben kijelentette: személyesen vezeti a hadjáratot az oroszok ellen.

A király 1579 júniusában az udvarában lévő Caligari pá­pai nunciust utasította, hogy közölje a római pápával: erre a hadjá­ratra nem azért került sor, mert őt mások leigázásának vagy a vérontásnak a vágya vezetné, hanem kizárólag az, hogy eleget tegyen római keresztényi kötelezettségének, megvédje népét, s hogy visszavegye mindazt, amit a moszkvaiak elfoglaltak a lengyel–litván államtól.

A Szent Szék a Habsburgok és Báthory közötti szövetséget szorgalmazta az oszmán birodalom elleni támadás megszervezése érdekében. Báthory figyelmeztetése nem maradt eredménytelen: 1579-ben Caligari nuncius jelezte a pápának, hogy vigyázni kell a liga szervezésével, mert az oszmánok minden kétsé­get kizáróan igénybe vennék a tatárok és a moszkvaiak segítségét is, ami megváltoztathatná a katonai erőviszonyokat.

Az első hadjárat lengyel sikere után Rettenetes Iván azt ajánlotta Báthorynak: jobb volna együttesen az oszmánok ellen fordulni, mint­sem egymás ellen harcolni. Felajánlása azonban csak színlelés volt ré­széről, mert ebben az időben a hadsereg gyűjtésével volt elfoglalva. 1581. július 5-én Báthory István jelezte Possevino atyának: nem hiszi, hogy a Moszkvai Nagyfejedelemség teljes erejével együtt is bármit lehet­ne tenni az oszmánok ellen, mert egyrészt messze vannak, másrészt kö­zöttük helyezkednek el a tatárok és más olyan népek, akik inkább az oszmánokhoz húznak, az oroszoknak pedig természetes ellenségeik.

Lengyelország helyzetét közben bonyolította a Báthory és Rudolf császár közötti, gyanakvással tele ellenséges légkör, amelynek oldódására semmi esély nem mutatkozott. Báthory tárgyalási feltétele­ket szabott, amelyeket szintén a nuncius útján szándékozott közölni a császári udvarral: a császár számolja föl a moszkvai nagyfejedelemmel meglévő baráti viszonyát; adja vissza Báthory magyarországi családi birtokait; engedje meg, hogy német területeken katonaságot toboroz­zon a Moszkva elleni háborúhoz; küldjön biztosokat a Szilézia és Len­gyelország határai körüli nézeteltérés rendezésére.

Caligari leírta, hogy a Habsburg császár miért volt gyanakvó Báthoryval szemben. Rudolf attól tartott, hogy a Moszkvai Nagyfejede­lemség legyőzése után nehezebb lesz Erdélyt Ma­gyarországhoz visszacsatolni. Ö ugyanis Erdélyt Magyarország részének tartotta. Sőt attól félt, hogy a lengyel király nem áll meg ennél a győzelemnél, hanem azután Magyarország királya akar lenni. A Habsburg uralkodó magatartása miatt szinte lehetetlennek tűnt a nagy euró­pai oszmánellenes összefogás.

Báthory nem volt a törökellenes szövetség támogatója. A pápai nuncius biztatásaival szemben kifogásokat emelt. Kijelentette, Lengyel­ország száz éve őrzi a békét az oszmánokkal, ezért nem akar harcba bocsátkozni. Máskor azzal védekezett a javaslat ellen, hogy nem lehet lekötni a tatárokat, akiket az oszmánok nagyon jól fizetnek, és minden egyéb módon is igyekeznek magukhoz kapcsolni.

Bár Lengyelország számára az orosz hadjáratok győzelmet hoztak, kimerítették az ország kincstárát, és a lengyel rendek nem szavaztak meg további összegeket a háború folytatására. Amikor a felek között közvetítő Antonio Possevino jezsuita atya a pápa békéltető szándékát is kinyilvá­nította, Báthory készséggel megkötötte a tíz évre szóló fegyverszünetet 1582. január 15-én. A békében lemondott hódí­tásai egy részéről, a Pszkov és Novgorod körüli várakról, IV. Iván cár pedig visszaadta Livóniát és a korábban Litvániához tartozó területek egy részét.

A sikeres háború nemcsak a király hatalmát és tekintélyét növelte meg, de Lengyelországnak még nagyobb befolyási övezetet biztosí­tott a kelet-európai térségben.

(folytatjuk)