Az indonéziai szökőár magyar szemtanúja

Csermák Zoltán 2019. április 30., 18:50 utolsó módosítás: 2019. április 30., 19:11

A közelmúlt indonéziai kataklizmája nyomán ismét reflektorfénybe került a 2004-es szökőár, amelyre idén emlékezünk tizenöt év távlatából. Somogyi Zsolt Phuket szigetén élte át a katasztrófát, s nyomasztó élményei megváltoztatták életét. Erről egy 2005 februárjában forgatott dokumentumfilmben beszélt.

Phuketen a cunami után. A helybéliek heteken át dolgoztak, amíg az utcákat eltakarították a víz hordalékától Fotó: Somogyi Zsolt

Az ezredfordulón kezdtünk rendszeresen Thaiföldre utazni, s nagyon megszerettük az országot. Feleségem masszázsterapeutaként dolgozik, így úti céljaink között szerepelt, hogy a thai-masszást mélyebben tanulmányozhassa. Stockholmból Bangkokon keresztül érkeztünk Chiang Maiba, a remek természeti adottságú, de elhanyagolt városba. Festői településre csöppentünk, az emberek kedvesek voltak, az utcákon éltek és dolgoztak, az éjszakai bazár hangulata is megfogott. A városmag több ezer éves hagyományt őriz, megmaradt falai a múltba repítettek vissza.

Első gondolatunk nem volt túl pozitív, sőt sokkolt is. Mit is keresünk mi itt? – tettük fel a kérdést. De elhatároztuk, nem adjuk fel, s megpróbálunk az őshonosok fejével gondolkozni, s ezután valóban otthon éreztük magunkat. Amennyiben megértjük különös életmódjukat és a „nem tesz semmit, úgyis megoldódik” filozófiájukat, akkor részévé válhatunk mindennapjaiknak, és felfedezhetjük magunknak a varázslatos országot.

Árnyak és fények

Az észak-thaiföldi Chiang Mai-ban, egy kolostorban egy hónapig tanultuk a hagyományos masszázs fogásait. Együtt éltünk a tanárokkal, a papokkal, s bensőséges kapcsolat alakult ki velük.

Megismertük a thai gondolkodásmódot, életüket, családokat látogattunk, a hétvégeken együtt kirándultunk. Egyszerű bungalóban laktunk, ahol mindig jutott nekünk egy tányér rizs, s sértésnek vették, ha fizetni akartunk.

Igen, az ország megosztott, a mélyszegénység s az elképzelhetetlen gazdagság egyszerre van jelen. Ezt az ellentétet lakosai büszkeséggel, méltósággal élik meg. A thai turizmus meghatározó az ország életében, s a lakosok nagyon szeretik a külföldieket, jóllehet a thaiaknak van egy csúnya szavuk is ránk, a „farang”, amivel – nem túl kedvesen – az egykori francia hódítókat nevezték.

Árnyak is nehezítik az ország pozitív megítélését. Itt kell említeni a szexturizmust, s jóllehet az ország kormánya jelentős erőfeszítéseket tesz megfékezésére, mégis rossz fényt vet az idegenforgalomra. Úgy vélem, e devianciának nem a thaiak, hanem mi európaiak és amerikaiak vagyunk az igazi vétkesei. A kereslet óriási, s ez kihat a kínálatra is. Viszont az egyszerű ember hozzáállása is elgondolkoztató: nem ítélik el a magukat árusító lányokat és fiúkat, mivel ők e szennyből tartják el a családjukat.

A buddhizmus meghatározó az emberek életében, s együtt él szimbiózisban a monarchia intézményével.

Egy halászkikötő látképe a természeti katasztrófa után. A legtöbb halászhajót és csónakot a szökőár tette tönkre Fotó: Somogyi Zsolt

A vallási alapokat gyerekkorban megkapják, a szerzetesek és a családok kapcsolata szoros. A szerzetesek nagy ólomedényeikkel hajnalban bekopognak a házakba az adomány reményében. A családok ösztönzik is fiaikat, hogy életük egy részét töltsék templomokban, s dolgozzanak, tanuljanak a szent falak között.

És jött az ár

A karácsonyt Phuket szigetén töltöttük, templomba ugyan nem jutottunk el, de egy imával emlékeztünk az ünnepre, s a Mennyből az angyalt is elénekeltük. Másnap egy utókarácsonyra mentünk be a városba, s hazatérve fiunk lelkére kötöttük: másnap hagyjon minket pihenni. Csodálkoztunk, amikor fél tízkor feltépte az ajtót, hogy „autók és motorbiciklik úszkálnak a parton”. Úgy sejtettem, hogy magányos, s együtt akar reggelizni velünk, de azért álmosan kivánszorogtam, s meglepődtem a látottakon. Azt hittem, valami eső eshetett, de erre nem utaltak nyomok.Mégis izgattak a látottak, fogtuk a kamerát, lementünk, s megállapítottuk, hogy másfél méteres víz áll az utcákon. Riasztónak találtuk a jelenséget, de akkor még nem aggódtunk: amilyen gyorsan jött az ár, ugyanolyan tempóban vissza is vonult. Lesétáltunk a tengerpartra, s feleségem még visszament a cigarettájáért. Ez volt az utolsó alkalom, hogy veszekedtem vele a bagózásért, mert minden bizonnyal e szenvedélye mentette meg. Mi folytattuk utunkat a parton, s láttuk, hogy a víz messze visszahúzódik. Tudat alatt elgondolkoztam, hogy e nagymérvű vízszintcsökkenés nem természetes, s a megszokott szint hamarosan helyreáll. Jött is bizony az áradat, s a 150 méteres partszakaszt tíz másodperc alatt hömpölyögte végig.

Ösztönösen berohantunk barátaink búvárboltjába, s naivan hangzik, de megpróbáltuk megtartani az üvegajtót a mérhetetlen nyomással szemben. Az ajtót valóban „sikeresen” védtük, de a ház ablakai egyből berobbantak. Elszabadult a pokol, mindenki a saját életét mentette.

Vagy negyvenen kavarogtunk az infernóban, s végül találtunk egy tűzlépcsőt, amin felmehettünk a szállásunk tetejére, ahonnan biztonságban szemlélhettük a pusztítást. Romokban hevert minden, de szerencsénk volt, a mi partszakaszunkon „csak” nyolcan vesztették életüket.

A helyzetünket nehezítette az információ teljes hiánya, és a dezinformáció.

Felröppent a hír, hogy érkezik még egy harmadik szökőár harminc, esetleg hetvenméteres hullámmal. E teljes bizonytalanságban ült több száz ember a szálloda mögötti hegyoldalban, ahova szerencsénkre feljutottunk. Közben érkeztek a hírek a helyi lakosoktól, amiket szintén nem tudtunk értelmezni. Sok thai kiválóan beszél angolul, de legtöbbjük szókincse erősen szegényes. „Khao Lak very bad, Phi Phi island very bad” – mondogatták, s jóllehet a bajt éreztük, annak mértékét viszont csak sejthettük. Otthonról sem kaptunk híreket, hiszen Európában akkor kezdtek csak ébredezni, s csak megállapítani tudták a tragédia tényét. A telefonok nem működtek, később az SMS rendszer viszont beindult. Nehéz döntésem volt, hogy éjszakára vissza mertünk menni a kis panziónkba, amelyet nem érintett a katasztrófa.

Somogyi Zsolt feleségével együtt szerencsésen megmenekült a szökőár elől
Tömegek váltak földönfutókká

Egy megható dologra emlékszem, amikor sokadmagunkban felrohantunk a hegyoldalra egy szál fürdőruhában, s együtt menekültünk a helyi lakosokkal. Szívderítő volt, hogy mindenki segített mindenkinek, mások gyerekeiről gondoskodott: vizet, sérülteket cipeltek. A thaiak a maguk módján önzetlenül próbáltak rólunk gondoskodni. Ez hihetetlennek tűnt, a szállodájuk romokban hevert, de azért lementek öt üveg vízért. A Katathani szálloda főszakácsa a romok alól fagylaltos tégelyeket szedett össze, s hozott fel a dombra. Neorealista filmbe illett, ahogy a pusztulás felett a negyvenfokos hőségben fagylaltot majszoltunk.

Kicsit magunkhoz tértünk, és

este bementünk a városközpontba. Amíg a mi partszakaszunkat viszonylag megkímélte a szökőár, addig a Kata-centrumban szörnyű volt a pusztítás, a bomló testek szaga már átjárta a levegőt.

Patong Beach település pedig – ahol az előző esténket töltöttük – egyszerűen eltűnt. Ekkor rádöbbentünk: a vakációnknak vége! Eldöntöttük, nem utazunk azonnal haza. Ez amúgy is nehéz lett volna, mert a phuketi repülőtér csak segélyszállítmányokat fogadott. A maradásra más késztetett: mi olyan sok segítséget kaptunk a nehéz órákban, hogy kötelességünknek éreztük a viszonzását. Sokan bolyongtak tébolyultként, mindenüket, hozzátartozójukat keresték, segélyt a kormányuktól nem várhattak; tízezrek váltak földönfutókká. A halászok ugyan kaptak valami gyorssegélyt, mintegy 20 ezer forintnyi összegben, de ez semmire nem volt elég, hiszen nekik hajóra lett volna szükségük. Így ottlétünkkel enyhíthettünk némileg sorsukon.

Sok ezer holttest

Volt időm a tépelődésre, az életemet is végiggondolhattam. A sors nekem fényes karriert adott, komoly nemzetközi sikerekkel büszkélkedhettem, vállalatokat építhettem, embereknek segíthettem. Sokat dolgoztam rendszerszervezőként is.

Spontánul jött az ötletünk, hogy keressük fel a kórházat, s nyelvismeretemmel segítsünk a bajbajutottakon. Örültek jövetelünknek, mivel tolmácsra nagy szükségük volt.

Hamarosan átvittek minket a katasztrófa központba, amit a thai kormány és a rendőrség állított fel sebtében a városházán. Nem voltunk egyedül a segítésben, rengeteg ember rohangált fel s alá, de meglehetősen fejetlenül. Ezt látva egy ausztrál, egy angol és egy holland úrral leültünk beszélgetni. Elhatároztuk, hogy önkéntes csoportot szervezünk. A rendőrtől kértünk asztalt, lámpát, számítógépet, s munkához láttunk. Listákat állítottunk össze a sebesültekről, a halottakról és a túlélőkről. Másnap felvittek minket Khao Lakhra, a híres templomukba, ahol ideiglenesen a halottakat gyűjtötték össze. A DNS-vizsgálat előkészítésében s az elhunytak fotóazonosításának megszervezésében számítottak ránk. Ötvenfokos melegben dzsippel keltünk útra, s az úton mindenütt a pusztítással találkoztunk. Khao Lakh szenvedett legtöbbet az ártól, a látottakat nem lehet leírni. Felkészültünk a halottak látványára, de a pokol bugyrai tárultak fel előttünk. Az egyik templomban kétezer holttestet őriztek a földre fektetve vagy jutazsákban. Ez már a negyedik napon történt, a nagy melegben a testek a felismerhetetlenségig eltorzultak.

Az elefántok menedéket kerestek

A humanitárius segélyek sorsa is izgatott. Az első napokban senkihez semmi nem jutott el: az infrastruktúra nem működött. A thai tengerészet, a Pang Nan-i támaszpont, amely kivehette részét a mentésben, nagy károkat szenvedett. Helikopterről láttam, ahogy egy 85 méteres hadihajót a hullám a parttól két és fél kilométerre a dzsungelben rakott le.

Khao Lakh gyásza: napokba telt, amíg az egészségügyi csapat minden holttestet megtalált Fotó: Somogyi Zsolt

Másnap-harmadnap megérkeztek az első szállítmányok. Sok csomagból kabátok, pufajkák kerültek elő, ami a nyári forróságban a teljes szervezetlenséget mutatta. Az első vízszállítmány Izlandból érkezett végre, az ivóvíz életmentő volt a kataklizma után. Az emberi szeretet hál’ Istennek nem halt ki belőlünk, amit ott tapasztaltunk, az csodálattal töltött el. Az európaiakat a második világháború óta talán még nem egységesítette úgy egy konfliktus, mint a katasztrófa. A thai és az európai emberek is közelebb kerültek egymáshoz, mi „farangok” eddig csak bevételi forrást jelentettünk nekik, a nehéz napokban új oldalunkról ismertek meg minket. A helyi önkéntesekkel együtt cipeltük a holttesteket, a vizet hordtuk, minden „mocskos munkából” is kivettük részünket.

Tanulság számomra, hogy

a mi túlélési ösztöneink mára kihaltak, ellentétben az elefántokkal, amelyek több órával a kataklizma előtt a dzsungelbe rohantak. Mi pedig magunktól lesétáltunk a partra, hogy közelebbről lássuk a történteket.

Senki sem sérthetetlen

A mai napig gondolkodunk megválaszolhatatlan kérdéseken feleségemmel és fiammal. Mi Khao Lakra, egy szép szállóba terveztük a vakációt.  A város luxusnyaralóiról ismert, gazdag menedzserek, politikusok választották pihenőhelyül. A vízben álló bungalókban üvegpadlón lehetett vizsgálni a víz alatti életet, ez maga volt az éden. Mint említettem, a város teljes egészében a cunami martalékává vált. Viszont búvárkodunk, s gyakran megfordulunk Dél-Thaiföldön a világ egyik legszebb búvárparadicsomában, így inkább barátaink közelségét, s Phuketet választottuk.  Egy elegáns hotelbe, a Katathaniba foglaltunk helyet, de barátaink biztatására végül egy kis panzióban szálltunk meg, amelyet a cunami ideje alatt pont a Katathani épülete védett meg.

Magamba szálltam, csúcsmenedzserekként sérthetetlennek éreztük magunkat, az anyagi jólétet pajzsnak véltük. Ez itt már nem számított, meg kellett értenünk: a világmindenség picike porszemei vagyunk, s tökéletesen egyenlők.

A tragédia magánéletemre is kedvező hatással volt, túléltük az árt, és… sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. A nagyfiam, aki nem tudott velünk jönni, nagyon bánta, hogy nem volt ott a nehéz órákban. Amikor a stockholmi repülőtérre érkeztünk, a kislányom és a nagyfiam ölelése, a könnycsepp a szemükben mindenért kárpótolt. A kisebbik fiam iskolájának hozzáállása is példás volt, a pedagógusok már kerestettek minket Thaiföldön, és felkészültek fiam fogadására. Tanárok és a kurátorok visszafogottan meséltették el vele a történteket úgy, hogy – ugyan ő volt a középpontban, de – ezt nem éreztették vele. Eszembe jutott, hány ezer árva thai, Sri Lanka-i gyereknek nem volt kurátora és szociális hálója, maguknak kellett együtt élniük a tragédiával. Ezért érzem feladatomnak, hogy segítsek nekik valamilyen módon. Thaiföld a harmadik hazámmá vált, akármikor indulnék vissza.

 

A kórház falán eltűnt személyeket kerestek a cunami után Fotó: Csermák Zoltán

Somogyi Zsolttal újra a helyszínen
A Thai Idegenforgalmi Hivataltól 2005 januárjában meghívást kaptam egy tanulmányútra, amelynek célja a közvélemény megnyugtató tájékoztatása lett volna a cunami után. Bevallom, szeretek utazni, de ez alkalommal nem tartottam etikusnak a kirándulást egy sokat szenvedett vidékre. Ekkor lépett közbe a véletlen, a Kossuth Rádió egyik műsorát hallgattam, amelyben egy Svédországban élő magyar, Somogyi Zsolt számolt be thaiföldi megpróbáltatásairól. Kérésemre a rádiós kolléga készségesen megadta a riportalanya elérhetőségét, akivel fel is vettem a kapcsolatot. Szerencsém volt, Zsolt néhány nappal később Budapestre érkezett, így személyesen is megismerkedtünk. Interjút készítettem vele az átélt napokról, s a szöveganyag ismeretében utaztunk el Phuket szigetére, bejártuk azokat a helyszíneket, ahol Zsolt átélte a katasztrófát. Sajnos ottlétünkkor is még volt mit forgatni, így a kép- és hanganyagból dokumentumfilmet készítettünk, amelyet a Magyar Televízió több alkalommal is bemutatott. E cikk a felvett interjú vágatlan része.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat