Huszonöt év telt el a romániai bányászjárások óta. Az 1989 decembere utáni átmenet legsötétebb mozzanatai közé tartozó események során a központi államhatalom hívására Bukarestbe szállított Zsil-völgyi bányászok felfegyverkezve támadtak a hatalom vélt ellenségeire. A 90-es években hat bányászjárásra is sor került, a végső célpont mindig Bukarest volt. Az első négy megmozdulás esetében (1990–1991) többé-kevésbé bizonyíthatóan Ion Iliescu államelnök hívta a fővárosba a bányászokat a rendszer ellenfeleinek megfélemlítésére, míg az utolsó két alkalommal az alapokok elsősorban gazdasági jellegűek voltak, ekkor a vájárok nem is jutottak el Bukarestig. A bányászjárások során rengeteg embert megvertek, sok épületet feldúltak. Hivatalos adatok szerint a hat bányászjárásnak összesen 9 halottja és mintegy 1250 sebesültje volt, miközben 605 letartóztatást regisztráltak.
A leghírhedtebbé az 1990. június 13–15. közötti bányászjárás vált. Ekkorra állandóvá váltak a demokratikus választásokért és Ion Iliescu elnök leváltásáért szervezett tüntetések. Az erőszakos események 1990. június 29-én értek véget. Miron Cozma bányászvezér vájárai június 14-e reggelén érkeztek Bukarestbe, és uralmukba vették a várost, de az Egyetem tér megtisztításán és az értelmiséginek kinéző személyek kegyetlen megverésén kívül egyéb tevékenységeik is voltak. A hosszú hajú, szakállas „csavargók” ügyének megoldását követően feldúlták az ellenzéki pártok székházait, majd szétcsaptak a bukaresti peremkerületekben élő cigányok között is.
„A sportcsarnoknál, ahol a bányászok egy részét elszállásolták, időnként megjelent egy-egy busz vagy teherautó. Azokról leszállt egy civil és azt kiáltotta: «Két busz Ferentari-ba, kettő Rahovába!». És ezek között voltak, akik szívesen mentek. Hallottam, hogy nagyon megverték szegény cigányokat. Egyesek kazettás magnókkal, rádiókkal, farmerekkel jöttek vissza” – mesélte az Adevărul című napilap hasábjain Dorin Loiş, aki 1990-ben szakszervezeti vezető volt a livazényi bányánál. A bányászok a cigányságnak otthont adó Tei, Ferentari, Bucureştii Noi vagy Rahova negyedekben megverték azokat, akiket csencselőknek tartottak, sok esetben a házakba is behatoltak és mindent elloptak, ami értékesnek tűnt – paplanoktól a tévékészülékekig. Ahol semmit sem találtak, ott betörték az ablakokat.
Az 1990. június 13-a és 15-e között Bukarestben elfogott és a măgurelei és băneasai katonai egységekbe szállított körülbelül 1300 túszból több mint 700 cigány volt. A szerencsésebbek néhány nap múlva megverve, sírva és átkozódva hazatértek, nem igazán tudva, mi is történt velük.
Dumitru Feraru Rahova negyedben lakó cigány elmesélte az Adevărulnak, miként verték kis híján agyon a bányászok. „Június 14-e volt, a szabadságom utolsó napja. Délután volt és Gheorghe Cazacu nagybátyámmal és Ilie Gae sógorommal az Egyesülés téren haladtunk át. Râmnicu Vâlceából jöttek Bukarestbe, hogy hűtőszekrényt vegyenek. A 21-es villamos megállója felé mentünk, hogy az »kidobjon« minket Bucur Obornál, ahol meg akartuk venni a hűtőt. Sfântu Gheorghénél láttunk néhány bányászt. Éppen pár embert vertek, de a szemük sarkából minket néztek, a nagybátyámmal mi nagyon barnák vagyunk. Körbevettek, az egyikük azt mondja: »Hé, cigányok, elő az itt a piros, hol a pirossal!« És elkezdték az átkutatásunkat. A nagybátyámnál megtalálták a hűtőre szánt pénzt, azt hitték, csencselésből szerezte, és elkezdték a fejét gumicsövekkel és dorongokkal verni. A nagybátyám ott maradt a földön, mi pedig a sógorommal futni kezdtünk. A Bucureşti üzlet előtt fogtak el minket, fejbe vertek, és innen, egészen délután négy óráig már semmire sem emlékszem.”
Feraru és a sógora egy olyan járműben találták magukat, amilyet a rendőrség a rabok szállítására használ. „A járműben volt még legalább 50 ember, valamennyien véresen. Măgurelében raktak ki bennünket. Olyan volt, mint a náci koncentrációs táborokban. Voltam Auschwitzban, filmeket is láttam. Ugyanolyan volt, mint Măgurelében”.
Ferarut másnap átvitték a băneasai Rendőrtiszti Iskolába, ahol úgy helybenhagyták a bányászok, hogy az egész teste megkékült, a koponyája is berepedt. „Vigyétek a cigányt, mert nem akarom, hogy itt haljon meg nekem” – mondta egy tiszt, és Ferarut a 9. számú kórházba szállították. „Őrzés alatt utaltak be oda, fegyveres katona állt az ágyam mellett. Az emberek úgy néztek rám a kórteremben, mint egy gyilkosra. Én, a bőrszínemmel és az az alak a géppisztollyal az ágyam mellett, képzelhetik! Ezt érdemeltem 15 évnyi tisztességes, munkakönyves munka után? Estefelé bejött a kórterembe egy százados, elvitte az őrt, és azt mondta, esetemben szerencsétlen incidensről volt szó, nincs semmi bűnöm. Azt mondja: »Peched volt, hogy épp ott voltál.« Én pedig megkérdeztem tőle: »És akkor én most mit csináljak?«. Távoztában odavetette nekem: »Amikor kiengednek, pereld be te is őket«” – idézi fel Feraru. A férfi még további 18 napot töltött a kórházban, mire helyrejött. Az övéi eleinte semmit sem tudtak róla, halottnak hitték. „Két nap után tudtam megmozdulni. Szereztem egy érmét, és felhívtam egy asszonyt Rahovában. A rendőrség arról értesítette őt, hogy a hullaházban vagyok. És ott talált egy olyan hullát, amely méretét és öltözetét illetően hasonlított hozzám. Amikor a zoknit is meglátta, mert annak ugyanolyan zoknija volt, mint nekem, elájult szegény.”
Dumitru Feraru a 90-es évek közepén beiratkozott a Romániai Bányászjárások Áldozatainak Egyesületébe (AVMR), és beperelte az államot. Egyik intézménytől a másikhoz küldték, 2009-ben pedig odahaza, Rahovában levelet kapott Románia főügyészétől, amelyben az állt, hogy megszüntetik a bűnvádi nyomozást Ion Iliescuval, Virgil Măgureanuval, Mihai Chiţackal, Victor Atanasie Stănculescuval, a bányászokkal, a rendőrökkel és általában véve a bányászjárás valamennyi érintettjével szemben. Vagyis senki sem vétkes azért, mert sötét bőre miatt Ferarunak beverték a fejét.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.