Anton Haneberg balladája

Csermák Zoltán 2018. augusztus 13., 21:16 utolsó módosítás: 2018. augusztus 13., 21:35

Egy évtizede különös küldemény tartotta izgalomban a közmédia hadisírgondozó műsorának munkatársait: egy elesett német katona tárgyi emlékei kerültek elő 63 év után. A szerkesztők kutatómunkája nyomán egy szerencsétlen sorsú fiatalember, Anton Haneberg élete tárult fel.

A katonakönyvhöz kötözték a személyi igazolójegyet, durvább nevén a „dögcédulát” Fotó: Archív

Vastag levél érkezett 2008 őszén a Magyar Televízió Sírjaik hol domborulnak? című műsorának szerkesztőségébe. A postázóból aznap én hoztam fel a küldeményeket, s az említett boríték egy kicsit kinyílt: megviselt briftasni kandikált ki belőle. Ekkor már 63 éve fejeződött be a második világégés, de még –a média útján is –mindig sokan keresték eltűnt hozzátartozóikat, így zsákszámra kaptuk a leveleket. Emberek tízezreiben élt a remény, hogy az elveszett családtag örök nyugvóhelyének legalább a helyéről érkezik egyszer hír.

A műsor hamar népszerű lett, s a kezdése óta eltelt első félévben mintegy ezer levelet bontottak fel a szerkesztőségben. Többségük a második világháborúban, illetve hadifogolytáborban eltűnt katona, munkaszolgálatos és civil hozzátartozó iránt érdeklődött. A levelek javarészét Magyarországon, a kisebb részét a környező országok magyarlakta vidékein, illetve a világ távoli tájain adták postára. Szerencsére a műsor az internetre is felkerült, s ennek köszönhetően a tengerentúli érdeklődők is szép számban jelentkeztek.

Dögcédula

A postabontás után minden a csomag körül forgott. A szerkesztők az asztal körül tolongtak, fokozódott az izgalom. Nem lehetett megindultság nélkül forgatni a műsornak küldött pakk tartalmát: két elesett német katona emlékeit rejtette a levéltárca. Az egyik okmánya olvashatatlan volt, a többi dokumentum viszont egy 29 éves fiatalemberhez, Anton Haneberghez tartozott. Egymás mellé helyeztük a jó állapotban megmaradt relikviákat.

A katonakönyvhöz kötözték a személyi igazolójegyet, durvább nevén a „dögcédulát”, ezután a fotók következtek.

Az esküvői képen az ifjú férj már katonaruhában feszít, a pár arcán inkább az elszántság, mint a boldogság tükröződik. Egy másik fotó karácsonykor feleségével és gyermekével készült, de az ünnepi mosoly itt is elmaradt. A harmadikon kisfiát, Theodort viszi nyakában a kacskaringós erdei úton civil ruhában, majd feleségével, Johannával sétál kettesben, és síel a vadregényes tájakon (a neveket később tudtuk meg). Anton Haneberg rangidős tizedes volt. A háború poklából 1945 februárjában lakhelyére, Oberstdorfba kapott szabadságot. Az utolsó boldog családi együttlétről tanúskodtak a fényképek. Február végére tért vissza szolgálati helyére, s a nyugat-magyarországi harcok közepében találta magát.

Az esküvői képen a német fiatalember már katonaegyenruhában feszít Fotó: Archív

„Hatévesen éltem át a Nádasd környéki véres csatákat. A katona irattárcáját Nádasdon, a mezőn keresztapám találta meg – informálta akkor a szerkesztőséget Nordovics Imre, a levél küldője.

– Akkor 17 éves volt, s nyáron, júliusban a nagyszüleim gabonatábláján dolgozott, amikor meglelte. Gyönyörű, magyar, világosbarna bőrtárcát talált, rányomták a magyar címert. A jó minőségének is köszönhette, hogy az iratok épségben maradtak. Keresztapám elfeledkezett róla, mi a hagyatékában bukkantunk rá. Sokat töprengtünk azon: mit is kezdjünk vele? A német nagykövetségre küldjük el? Valaki aztán azt tanácsolta, juttassuk el a tévéműsornak. Azonnal fel is adtuk egy borítékban azzal a kikötéssel: nyilvános szereplést nem vállalunk.

Úgy érezzük, az iratok közkinccsé tételével tartoztunk a német katona emlékének, s öregbítjük hazánk hírnevét.”

Tiszteletet érdemel a keresztapa, aki mindenesetre évtizedeken át megőrizte a papírokat, pedig ilyet rejtegetni kockázattal járt az ötvenes években.

Mikor e cikket írva felelevenítettem az egy évtizede történteket, a sír állapotáról érdeklődtem a nádasdi plébánián. Takács László plébános szívén viseli a háborúban elesettek emlékének ápolását, legyen az magyar, német vagy orosz katona örök nyughelye. Élénken él még benne a tárca története. Elmondta, 1945 húsvétja előtt az akkor 18 éves, azóta elhunyt Holtai László a tragédia szemtanúja volt. Látta, amikor egy német katonai autó négy személlyel Zalalövő felől érkezett a 86-os úton, s tőle érdeklődtek, hogyan juthatnának el Körmendre. A gépkocsi vezetője vélhetőleg Anton Haneberg volt. Az információ nyomán visszakanyarodtak, de akkor már szovjet katonákkal találták magukat szembe. Ekkor a falu felé menekültek, ahol szintén orosz egységgel keveredtek tűzharcba. Egy tiszt egy lövészárok felé futott, őt ott érte a halálos golyó,

a sofőr pedig a mezőn próbált egérutat nyerni. Ő sem járt szerencsével, hátulról lőtték le, a tüdőlövés végzetes volt számára.

Erdei úton nyakában fiával, Theodorral Fotó: Archív

A tárcát minden bizonnyal ekkor dobta el, talán, hogy hozzátartozóit értesítsék. Ez valószínű lehet, mivel vérnyomok nincsenek rajta, s a dögcédulától is talán híradási szándékkal szabadult meg. A zavaros időben a tisztet valahol az árokban hantolták el. Anton Haneberg földi maradványait az akkor hősi halált halt Fejérvári Lajos zászlós mellé temették el a sírkertben.

A rendkívüli küldemény – a megdöbbenés után – nem hagyta nyugodni a munkatársakat. A hozzájuk forduló bizalma is sugallta a továbblépést, hogy felleljék a katona még élő családtagjait.

A nyomokon Oberstdorfba

A szerkesztőség németül kiválóan beszélő szerkesztő-riportere vette kezébe az ügyet. Azonnal kereste a kapcsolatot a bajorországi kisváros, Oberstdorf önkormányzatával. Nem sokkal később már a család telefonszáma is a kezében volt.

„Ifjabb Anton Haneberg vette fel a telefont – emlékezik a megható pillanatra Noll Katalin. – Ekkor derült ki, hogy az elesettnek a februári szabadságolás után kilenc hónappal újabb gyermeke született. Ifjabb Anton Haneberg hangjában a teljes megdöbbenés és az öröm keveredett, mert az édesapját mindvégig eltűntnek hitte, s tőlünk tudott meg többet a katona további sorsáról.”

A szerkesztőség lelkesedése nyomán nemsokára stáb indult a német kisvárosba.

A csapat összefogója Noll Katalin volt, akivel a nézők – a németországi tudósításokban – most is naponta találkozhatnak, s hozzá csatlakozott Kele Andor operatőr, krónikásként és gépkocsivezetőként jómagam. Itt emlékeznék meg a nagyszerű filmesről; kevés ilyen alapos szakemberrel forgathattam együtt. Természetfotósként ismeretterjesztő filmek tucatjai fűződnek a nevéhez, a második világháborúról forgatott dokumentumfilmekben is maradandót alkotott. Múlt időben beszélhetünk róla, mivel 2016-ban fiatalon hunyt el.

Az adminisztráció elhúzódása miatt viszonylag későn indultunk a Magyar Televízió épületétől, így sűrű este értünk Oberstdorfba, a Haneberg család lakhelyére. Másnap reggel tárult fel igazán a település szépsége. A tízezer lakosú bajor kisváros 2000–2300 méter magas hegyek karéjában fekszik, így a síelők és a hegymászók paradicsoma. Lakói javarészt az idegenforgalomból élnek. Hangulatos sétálóutcák, családias környezet, igényes vendéglátóhelyek várják a vendégeket. Az idősebb fivér, Theodor Haneberg is takaros házban fogadott minket. Érthető módon eleinte zavartan viselkedett, meglett emberként sem tudta feldolgozni a váratlan helyzetet. Később feloldódott, s szavai nyomán bontakozott ki a család és édesapja megrázó története.

Karácsonyi kép a Haneberg családdal Fotó: Archív
Szertefoszlott álmok

E településen élte tehát mindennapjait Anton Haneberg. A háború előtt keményen dolgozott sofőrként, álmaiban egy taxitársaság képe lebegett. Fillért fillérre halmozott, s még a háború kitörése előtt megvett egy hatszemélyes Opelt, a kocsival turistákat szállított a környéken. Jóllehet, ez a képeken nem tükröződik, de életvidám ember volt, szeretett kirándulni, a hegyekben síelni, esténként barátainak tangóharmonikázott. Az idegenforgalomból élt, de a háború szétzúzta álmait. A környezetéből ítélve békés családi életre, s nem hősi babérokra vágyott. Az összekuporgatott autót a hadsereg foglalta le a háború alatt.

1939-ben, mint gépkocsivezetőt, az elsők között hívták be katonának, ahol szép lassan emelkedett a ranglétrán, s rangidős tizedesi címig jutott.

Európa különböző harcterein küzdötte végig a világháborút, gyakran engedték haza szabadságra.

1941-ben nősült, felesége Johanna egy fiúgyermekkel ajándékozta meg. Legutoljára, 1945 februárjában járt otthon, majd visszatért a magyarországi hadszíntérre. Ezután veszett nyoma, második fiát, Antont már nem ismerhette meg. Felesége sohasem ment férjhez, a gyermekeinek áldozta életét, a családban ritkán beszéltek az apáról. Az emlékezés nagyon felizgatta az özvegyet, aki – talán az átélt szenvedésektől – fiatalon hunyt el.

Ünnepség a városházán

A Theodor Haneberggel készített beszélgetés után a filmhez vágóképeket vettünk fel, így bejártuk a vidéket. Felmentünk a várost körülvevő hegyekbe, ahol Anton Haneberg gyakran megfordult, sétáltunk a városban, és vendéglátónk jóvoltából, minden házról megtudtunk valami érdekeset. Az együttlét során vezetőnkben egyre jobban előjöttek az édesanyjától egykor hallott családi emlékek is.

A relikviák átadására a városházán kis ünnepséget szerveztek. Itt találkoztunk a fiatalabb fiúval, Antonnal. Noll Katalin kis beszédben szólt küldetésünkről, a polgármester szintén kedvesen reagált jövetelünkre. „A város nagy vérveszteséget szenvedett a második világháborúban – emlékezett vissza a múltra az iratok ünnepélyes s érzelmektől sem mentes átadásán Toni Huber, Oberstdorf polgármestere. 

Az akkori hatezer lakosú város háromszáz fiát veszítette el.

Megrendítő és példaértékű a magyar szerkesztőség gesztusa, hogy több mint hat évtizeddel a háború után egyéni tragédiákkal foglalkozik, és sokat megélt családoknak hozza el a megnyugvást.”

Az egykori német katona leszármazottai. Az iratok közkinccsé tételével tartozunk a német katona emlékének, s öregbítjük hazánk hírnevét Fotó: Csermák Zoltán

Az átadáskor a jelenlevők megtekintették a nádasdi temetőben készült filmanyagot, ahol a helyi lakosok évtizedek óta ápolják egy ismeretlen német katona, vélhetően Anton Haneberg sírját.

A film bemutatása után német hadisírgondozók érkeztek a temetőbe, s exhumálni kívánták a nyughelyet. Földi maradványokat viszont nem találtak, a plébános szerint talán nem a szokásos módon a kereszt előtt, hanem mögötte kellett volna feltárni a sírt. „Nem is bánom, hogy nem jártak sikerrel – fejezi be a gondolatot Takács László atya. – Kár lett volna megbolygatni egy katona örök nyugalmát. A faluban híven gondozzuk a sírt, a sírokat, s gyakran imádkozunk az elhunytak lelki üdvéért.”

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat