A románok betelepítése a tatárjárás után

(folytatás 35. lapszámunkból)

A tatárjárás hozzájárult a nagyméretű román bevándorláshoz. A vereség katonai tanulságai arról győzték meg IV. Bélát, hogy a megyei központokul szolgáló várak előnytelen fekvésük miatt képtelenek ellenállni komolyabb támadásnak. Helyettük országszerte megközelíthetetlenebb hegyi várak építését kezdte meg. E váraknak a környéke azonban lakatlan volt, mert kevésbé felelt meg földművelésre. A magyar és szász népesség még arra sem volt elegendő, hogy a tatár pusztítás által okozott hiányokat betöltse. Várnépre viszont szükség volt, nemcsak a katonai szolgálatra és a fenntartásra, hanem azért is, mert az Erdélyi-medence belsejében a királyi birtokok adományozás révén fokozatosan magánkézre jutottak. Így a király egyre inkább a megmaradt hegyvidéki uradalmak jövedelmezőségének gyarapítására törekedett. A hegyvidék dús legelői elsősorban hegyi pásztoroknak kínáltak megélhetést.

A magyar király a bolgár–román állam és a szerb kenézség területéről észak felé húzódó – s a kun uralom megszűnése után annak nyomása alól is felszabaduló – román pásztorokkal népesítette be az új várkerületeket.

Így szállták meg a románok Erdélyben Déva, Hunyad, Salgó, Talmács, Törcs, Kecskés, Szádkő, Léta, Sebes, Almás, Csicsó, Bálványos és Görgény várainak környékét. A románság másik csoportja nem Erdélyben, hanem annak nyugati hegyvidéke külső, a magyar Alföldre néző oldalán épült várak (Miháld, Sebes, Zsidó, Halmos, Illyéd, Krassófő, Borzafő, Kövesd, Szád, Váradja, Világos, Deszni, Pankota, Sólyomkő, Valkó, Nyaláb, Aranyos, Kővár) uradalmaiban telepedett le.

Bevándorlásuk nem egyszerre történt, hanem a pásztorok fokozatosan népesítették be az említett várak környékét. Betelepítésük tervszerűen és kedvezményekkel történt. A bevándorló románok a forrásokban hegyi juhpásztorokként szerepeltek. A magyar királyságbeli román pásztorkultúra adóneme a juhötvened volt, amely ötven juh után egy juhnak és egy báránynak a beszolgáltatásából állott. Mezőgazdasági termények után – mivel földművelést hegyi teraszokon csak önellátásra folytattak – nem adóztak.

A királyi várbirtokok földrajzi fekvése sokáig lehetővé tette ezt az életmódot. A vár közvetlen szolgálatára rendelt népelemek rendesen a völgyi részeken megtelepült magyarok, kis részben szlávok közül kerültek ki. A románok inkább adójukkal járultak hozzá a várszervezet fenntartásához, s ezt is a magyar várnaggyal közvetlenül érintkező vezetőik, a kenézek és a vajdák gyűjtötték össze tőlük. Ők feleltek az ötvened pontos beszolgáltatásért, s ugyancsak ők teljesítettek katonai szolgálatot is.

A románság nagy többsége nyájait legeltette a hegyekben. Állandó lakóhelyhez még vezetőik sem voltak kötve.

A kenézek vezető szerepének a fennmaradása nem annyira az általuk vezetett csoport bizalmától függött, hanem inkább a magyar király vagy megbízottjai megerősítésétől. Így a kenéz elnevezés egyúttal helyzetüknek felülről való elismertetését jelképezte, s készségesen cserélték fel régi, nem is megállapodott rangjelző nevükkel.

Hasonló úton juthatott a románsághoz a több kenézség fölött rendelkező vezetőt jelölő vajda név is, amely a balkáni románoknál nem fordul elő, csak a magyar király országaiban. Joggal következtethetjük, hogy a magyarok által már a honfoglaláskor megismert s az erdélyi vajdával kapcsolatban régóta használt szláv kifejezést is először magyarok alkalmazták.

A vajdák a kenézek mintájára hamarosan örökletessé tették tisztségüket és a velejáró anyagi előnyöket. Ez nem jelentette azonban a kenézek, illetőleg a vajdák vezetése alatt álló közrománok gazdasági és jogi szabadságának elvesztését, amit a magyar várkerületek élén álló várnagyok is elismertek, amikor a román szokásjog alapján ítélkező, de magyar szervezési gyakorlat szerint összeállított kerületi törvényszékeken bírótársakul nemcsak kenézeket, hanem román papokat és közrománokat is igénybe vettek.

Már a Szörényi bánság megszervezésekor a románok – mint minden költözködő lovas pásztornép – katonailag is meg voltak szervezve. Valójában rendszeres katonai szolgálatot csak a kenézek teljesítettek: békeidőben a hegygerinceken vonuló határ őrzése, háborúban pedig a királyi seregben való hadakozás révén. A románság széles rétegei nem katonáskodtak. Ez magyarázza a kenézek kezdettől fogva kiemelkedő társadalmi helyzetét, amelyet a románság szükségszerűen bekövetkező letelepedése jelentékenyen megerősített.

A felsőbb irányítást gyakorló magyar várhatóságok is az állandó letelepedésben látták a román várnép tartós megszervezhetésének és gazdasági hasznosításának legfőbb biztosítékát, s mindent elkövettek a románság helyhez kötésére. Törekvéseikben segítőtársakra találtak a kenézekben, akik hamarosan rájöttek arra, hogy társadalmi állásukat a földbirtok jobban megalapozza, mint az állatállomány. A várkerületek szláv falvainak vezetését a katonai szempontokat szem előtt tartó magyar várnagyok – amint azt a 14–15. századi román kenézek által igazgatott számos szláv nevű falu bizonyítja – a katonailag iskolázottabb, fegyveres szolgálatra a szlávoknál alkalmasabb román kenézekre bízták. Ezek a földművelő szlávoktól járó terményszolgáltatásokból részesedve felismerték a rendszeres földművelés által évről évre biztosított, állandó jellegű javak anyagi előnyeit, s a pásztorkodástól elvonható román alárendeltjeiket is fokozatosan bekapcsolták a mezőgazdasági termelésbe. Valószínű, előbb a román kenézek telepedtek le állandó szállásra a falvakban, majd a pásztorkodó népesség a nyájaknál nélkülözhető családtagokat is otthagyta, s a legelőváltás egyes csoportokra korlátozódott, a többinél a pásztorkodás a település határai közé szorult, legfeljebb a közeli hegyekre terjedt ki.

Az életmódnak ez az átalakulása huzamosabb időt vett igénybe. Feltételezhető, hogy a kétféle pásztorkodás egy ideig párhuzamosan folyt; míg a románság egyre nagyobb része már letelepült, kisebb csoportjai még transzhumáltak vagy esetleg nomadizáltak. Nagy részük azonban áttért a földművelésre.

IV. Béla és István ifjabb király családi háborúiban a székelyek ez utóbbi mellett harcoltak, mert neki voltak alárendelve. A hálás V. István a tordai várhoz tartozó Aranyos nevű földet nekik adományozta, amely az Aranyos és Maros folyók között terült el. Az adománylevél nem maradt fenn, így annak indokolását nem ismerjük, de IV. László király, amikor megerősítette atyja adományát, kifejtette, „hogy édes atyjának annyi hű és hasznos szolgálatot tettek, hogy hosszú és unalmas dolog lenne felsorolni.”

A kézdi székelyek számára abból következtethetünk, hogy áttelepedésük alkalmával 6 nembe és 24 ágba tömörültek, illetve 29 helységben hozták létre szállásaikat. A későbbi Aranyosszéket létrehozó kézdi székelyeknél bukkanunk először a székely törzs szerkezetére: a 6 nemzetségre és a 24 ágra. A számukra biztosított új területen valószínűleg idegen várnépeket találtak. Számukat és katonai erejüket bizonyítja az a tény, hogy szembeszállhattak az elég nagy számú tatár sereggel.

Az Aranyos folyó vidékére költözött kézdi székelyek IV. László királynak nagy segítségére voltak a kunok elleni harcában. A hódi ütközetben (1282) meghatározó szerepük volt a győzelem kivívásában. Az Aranyos vidéki székelyek két év múlva a nogaji tatárok betörése alkalmával is kitűntek vitézségükkel. 1284-ben a gazdag zsákmánnyal visszavonuló tatárokat megtámadták, és több mint ezer foglyot kiszabadítottak. A kunok és tatárok feletti győzelmükért, szolgálataikért új adománylevelet kaptak az uralkodótól. Azért, mert megóvták az Aranyos vidékét a pusztulástól, Toroczkai Ehéllős nekik ajándékozta a torockói várat a tulajdonjog fenntartásával addig, amíg az Aranyos mellett laknak. Ebből az oklevélből arra is következtethetünk: számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az adományozott királyi birtokon nem maradnak állandóan.

A Belső-Erdélyből visszavonuló tatárok másik nagyobb csapatát 1284-ben a Bálványos váránál győzték le a székelyek. Valószínűleg itt történt az, hogy az eső miatt annyira megereszkedett a tatárok nyilainak idege, hogy nem tudták használni és a kézi tusában a székelyekkel szemben alulmaradtak.

(folytatjuk)